Mikor teljesül a kívánságunk?

... ha csak egy halovány rejtekből sugalló szellő búg fel, fel, a kocsonyareszketeg tudatra, és félszegen rezgeti meg a vágyak eolhárfáját: "SZERETNÉM"...

... ha szeretnénk valamit vagy valakit, összpontosító fogcsikorgással, minden más kaput elzárva a megvalósulható örök pluszegyétől, pedig végtére is csupán a képzelgések macskaköves útján tipegünk - nem járhatunk sikerrel. Ekkor ugyanis egy vigéckedő, rosszmájúan huncut ördög mindig azt a színes virágcsokrot nyújtja felénk, melyet nem a természet akrilja, hanem az erőszakos göcsörtösség művi keze festett oly' szépre, és akaratnak kezdte el nevezni magát... nos, ez a félnótás figura minden egyes lenyomásnál, ami az élet áramlásával való egészséges sodródás ellen irányul, felbuktat a felszínre egy makacs kis szót: "HA".

...igen, ez a "ha" gyötrelme, és egyúttal dilemmája is, amitől a legtökéletesebb parázsjárók is összevissza hólyagoztatják sikolyukat, és ami a "de"-ből sarjadó sárkányfej... konkrétabban szólva pedig nem más, mint kétkedés önmagunk sikerében, amit az álmokkal való fogócskával igyekszünk ellensúlyozni.  A "mi lesz ha" mindig akadálya a kibontakozónak, ami - bárhogy sül is el a próbálkozás nemes puskája - mindenképpen jobb, mint várni a sült galambot, vagy éppen különös kegyetlenséggel megsütni azt a galambot. Hiszen az ellenkezőjét is tehetjük: csak tapasztalunk, és még a törekvés sincs meg bennünk saját helyzeteink, életünk kalligráftollal való megformálására, így  a macskakaparás mindennapjaiba süppedünk.
És aztán gyakran, a befejezetlen, őrlő, lélekrongyoló dolgok láttán, mit helytelen, végleteken evickélő hozzáállásunk okozott, feltesszük a kérdést: " Mi volt EZ?"

... és ez a bizonyos "ez" az, ami teljesülhetett volna - és mégsem. Talán úgy tűnt, minden működik, egy pillanatra még a gyűlölet és a szeretet egyszerű érzése is felolvadt valami magasabb egységben, hol már a határok holt fogalmak, s keringőjük sziluettje felderengett a remegő csillagokban; minden lila színben pompázott, valószínűtlenül egybeilleszkedtek a rezdülések- és aztán mégsem. A célelőttesben már-már győztesnek éreztük magunkat, az az érzés, ami a mindenkori helyezettnek kijár, részegültséggel itatott át, aztán egy oszlop került a képbe, mellyel találkozott a fejünk. Majd később csak az járt eszünkben: "Mi lenne, ha mégis TELJESÜLNE?"

... ekkor már szinte megbabonáz a kudarc, és még többre sarkall: a csakazértis és a csakazértse legszerencsésebb találkozása ez.
Az, hogy valóban teljesül-e kívánságunk, nem egy-, és nem is kéttényezős folyamat, és csak csendben összekulcsolt drukkujjakkal szoríthatunk Ikaruszért, hogy sikerüljön neki mégiscsak célja. Azonban ennek sok értelme nincs: az az Ikarusz  már régen nem ugyanaz az Ikarusz. Mint ahogy mi sem.
"Szeretném, ha ez teljesülne" - elég csak ezt kimondani minden elalvás előtt, halk óhajmagvakat önmagunkban elültetve, hogy aztán kikelhessen belőlünk a jövő.
És ha ez az "ez" mégsem teljesül, más, örökérvényűbb "ez" után kell nézni, hiszen az egyetlen "ez", ami biztosan teljesül, és amit széttárt karokkal, megbékélten, mindig szívesen fogadunk az nem lehet más, mint a legizgalmasabb beteljesülő: a bármi.