2016. június 30., csütörtök

Zeneköltemény - Albinoni Adagio - Hitetlen sebek

1.

(Talán csak a képzeletem
játszi mámora,
hogy létezésed lehetett...
Talán nem is élt soha árny hona,
csak végesség kagylójából 
széttört
szeretet - 
ami újjáfonódva már nem e világ
csillagtalan lepedője alatt lélegzik -
Nem, ezek a fel-felbúgó melódiák
más lélektájak csendjét sebzik.)

2.

Hol felszakad, ott megmarad
a gyász hegek ígérete nélküli,
Rólad álmodó sebe.
Mondd, miért nem mondtad ki
minden szavad,
ami sugárszemeidből ébredezve
még benned volt mélyen,
talán eszmetolmácsod - ajkad által
- a lét és a gondolat - 
új életet csiholt volna beléd...
Míg éber a tudat,
addig nem álmodunk létezést...

3.

Dőre vágyálmok mi lett volnákba
robognak megállíthatlan bele.
Örök arcodnak egyetlen ránca
kisimult álmod lobbant keserve...
De nézd! A remény még gézt
tekerget egykedvűen vérszín
bánatomra,
még találkozhatunk, hol nem téped
kettőnk kötelékét
milliárd atomra -
hogy sose ismerjem fel azt a Páratlant,
ki Te voltál...
Élelmes csel, de nem fog sikerülni -
nem fed homály,
akárhogy is burkolózol,
akárhogy is sugdolózol -
Még egy perc... Csak egy!
De nem...
Miért?...
Miért?...
Eltűntél, nem szállsz, nem hullsz,
holtodban sem gyúlsz
gyertyaként.

Még hiszem, hogy lehetsz -
semmilyen isten 
nem
fújhat el
egy napfényt.



2016. június 29., szerda

Csak nézik

Szobornézésekbe fagyott bele a metsző világ,
mély mindegyálomból felráznak csak a tragédiák,
ki lehetett használni, hogy az eltaposott föld mindent befogad, 
pedig újjáélesztené szívesen a kitaszított arcokat.

S aki porrá lett, az tovább él tengernyi mindenek
ereiben más vérként hömpölyögve, s az istenek,
ha voltak is, már régen elhulltak a sokktól, azt látva:
a halandók még náluk is kétesebbek a csodákra.

Felgyorsult forgatagban nemcsak emberek
mozognak - van egy világ, ahol nem reszket
egyik a másiktól, hanem bizalomtortát szel,
az elsőt a másiknak nyújtja - mindig ünnepel.

... Ugyanolyan reggel ez is, mint a többi,
egyik nap a szokott másikat örökli,
a kanál nem áll meg a kávéban, nem billeg,
s az emberek mindig álmodják a híreket...

2016. június 28., kedd

Rétegessé

Ha a vágyott menny súlya rádszakad,
máris a pokolban találhatod magad;
ha fénykéssel az örömöt eredbe vésed,
végtelen vérré fajul boldog reszketésed.

Valahol infernális rétegek alján
a lentiből feltekintő, kíváncsi árny
földtetőt akár éginek gondolhatja - 
ki tudja, valóban kinek lesz igaza?

A tényleges égi világból hulló
sejtsok őscseppben rejlő új tó
alanti világokra nemes sebbel hömpölyög,
és rögtön mannáknak érzik magukat a rögök.

Könnyek, rétegek, körforgások
egymást szövik, lám, nem kell áznod
sem alkonybú, sem hajnalmosolyú terek alatt,
béketövisek szúrják át a harcvastag falat.

Nem hiheted, hogy a Szín csak tisztán lehet szép,
egyik föld lángja színtisztán  a másikban ég;
sötét kezek e vakító világ görcseit eloldják -
a tenger ében mélye valahol nagyon is mennyország...

Emlékredők

Vannak, persze, kik negyed annyi figyelemkortyot
sem isznak, mint amennyit érdemelnének.
Hiába hintenek mindenkire port, mi boldog,
csak adnak, nem kapnak, mégis révbe érnek.

Mintha szellemszáj suttogna fakón harsány, 
ődöngő tömeg arcvesztett sikolyfülébe.
"Lám, senki sem hall engem, emberek arcán,
- sebaj - leszek én sivár pupillák űr-fénye"

Vannak, nemde? - kiknek jegét a csaholó lihegés
sem olvaszthatja - hideg-hulló gőg-gőz igézi őket.
Mégis, minden szavukra válasz az izzó igenlés,
bólogatás kenyerében a penészmoszatok zöldek.

Mintha űrszín pupillák falnák fel az igazat látó,
mégis sebezhetőbb írisz szellemszövetét.
" Részegít a hatalom, és rásegít a sosem vádló
hadseregem, ó, lehetnék ennél nagyobb még?"

Valahol mindenki vágyó és mindenki elégedő - 
tagadhatná ezt undok indokkal a bús értelem.
De a valódi utókor fáiban ezer évredő
emlékezetté simul minden szerény éjjelen.

2016. június 24., péntek

Négysorcsokor

Közönybe gémberedik az életérzés:
nyár van, nyár - egy röpke összeomlás.
Kukucskál légtelve a frisshozó éjrés,
ne félj szemébe nézni - álmot láss!

*

Vagyok, nem más, mint a lánctalanság szárnyparfümös rabja,
de valamivel mégis mélyen összecsatlakoztatva.
Talán még eredőbben, mint a szabadság kergetése,
manapság a bizalom az itt élet mord meredélye?

*

Szerencse kincse csak annak csörgedezik érládikájában,
ki valaha emberektől messze csendjére talált, vágytalan.
Magány örvényéből derült középpontja hűs-selymes fényre,
s lám, máris hallatszik titkolt súlyok tetszkönnyű csevegése...

*

Lehettem volna bárki más: mégis makacs-magam
beletömörült egy formába, ami több, mint halandó.
Éppen attól lettem én örök és halhatatlan,
hogy forgandó egyedi létem, nem massza-mindenható.

*

Miért nem lettem alakban és szikrában is más?
Tán nem is lennék, ha nem ez lennék, aki vagyok!
Az ismételhetetlenné lett fakó is ragyog...
Ha hiszed, ha nem, az Egy is csak egy hasonulás.

Hiába tiszta

Hiába vágynád: nem lehetsz örökké tiszta lap.
Nem válhatsz hamvas, édenpuha gyermekké újra.
Akár jó, akár borongó: valami rajtad nyomot hagy,
mélyebbet, mint mily mély az éj feneketlen kútja.

Az a borzadásig fájó seb benned vagy rajtad:
kódexiniciálék legékesebb vöröse.
Ami utána következik: jócskán gazdagabb -
egy fejlődés története, fénybársonyba kötve.

2016. június 23., csütörtök

A világelőttes hangja

Miért épp én láttam együtt megöregedni az érzéseket?
Mindegyiknek sok párja volt, de mindegyik igazán 
csak egyet dédelgetett.
... szeretett, hallgatott...  ébresztgetett...

A pillanat, ahogy ráébredtek, 
kinek ki a párja, 
az a pillanat volt, 
melyben csendig vérzett 
az Ige hangnélküli igazsága.
... nem ez volt a szellem kihaltsága ... 
... inkább patyolat csendek tánca...

 Együtt őszült félelem a bátorsággal,
s ellentétébe rögzült
minden érzés, s minden árnydal 
fényvénákba csörgedeztette 
szólamának egyetlenét.
... gyertyalángját súgta át a nemesebb fáklyába... 
... véste társát erekbe... fellobbant a lét...
 Majd, mikor kínzó horzsolásban széjjelváltak,
... továbbszálltak...  messze vágytak...
szép káoszból lett a kaotikus, embertelen
emberiség.

... Miért épp én keresem még mindig
az egészből kivált végtelenét?
... az őseredő jóság alig- jelét?...
Az Egyet, sokszorozhatatlan valójában.
Csak nekem nincs halott társam - mert élő vagyok én is;
lehetek, minek születtem, és rendeltettem -
gondolatnyi fény is, de sötét érzés
szintén.
... nem a kimondható és osztható szintjén...
Egy közelgő, csöndsebző,
 világelőtti 
visszatérés.

2016. június 22., szerda

Érzed-e?

Lepelfinom füstök szállingóznak, ahol
a túl és innen összeér,
vissza nem néz a szellem, fölös szavakból
a némán igaz ködbe tér,
én érzem - te érzed-e? Az éjgyökérből nyíló
világok suhanását,
mikor egy régi hajnal emlékét gazdagító
szélrezgés épp most jár át?

Mondd, gondolod-e, véletlen lehet, hogy minden, mire
tapad érzékeidnek csápja,
nem tüskés, nem taszító jelenségek egyike se, 
inkább egy homályselymes vágta?
Bántó már e szépség, mit földöntúliság nélkül
észrevenni nem lehet,
miért lapoznád a létezés könyvét, ha végül
könnyek röge betemet?

Tudod-e, nem születtél, véged sem lesz -
alkotóeleme is vagy a Kezdetnek?
Világ vagy te, örök koldusként reszketsz
békemorzsákért, mik túl távol lebegnek?
S az Út-göröngyös korcsolyapálya, amin siklasz,
bukdácsolva oly sokszor,
olvatag víztükrén a tieden kívül nincs arc,
mégis társ vagy valahol?

Áttűnő tekinteted más íriszbe hajló,
tereken túlnyúló pályasugara,
porszem tudatába fásultan belealvó
a sosem álmodók kétes nyugalma;
Itt és most - érzed-e? Valahol végtelen
 a tudott ködös állandó talánya.
Kérdezni szép, belenyugodni éktelen -
égbe visz-e a fejlődés halála?

Szer-telen

Végzet-igéző visszatáncolás
a mulandóságnak sírhelyet ás;
rájönni: itt minden folytonos és örök,
ettől a tudattól földre eget lökök,
egy kicsi darabot a csillagcsuporból,
miből álmaim iszom, s e nem épp bortól
józanul leszek legrészegebb, nem kell szesz,
szimbólumszaltót dobok, hiszen egy rekesz
búfeledő elixír nem az átoktelt etilben van,
mindaz, amitől életérzést borsódzok, láthatatlan.
Kimutatni se most, se jövőben nem is lehet,
a halálos vérszívók ellen egy életgerezd,
ennyi a recept: nem kapaszkodni,
nem hinni többé soha, hogy holmi
szer bármikor tudatmódosultabbá tehet,
mint a kelekótyán valóságos szeretet -
... ihlethuhogás bátor csőre patyolathamvas vizet kortyol,
bódítóbb-e menekülni a leckétől, mint inni a jóból?

2016. június 21., kedd

A Jövő levele a Jelenhez

Meglátod, majd elered,
sugárzsábás arcodra hull eső.
Meglátod, majd szeretlek,
ha létpókom már csak emléket sző.
Meglátod, s lásd is - lesznek még itt
lemondásból nyíló igenek,
meglátod, az élet végeit
átírják még légző idegek.

Meglátod, húzhatsz, s húzol még
rossz sorstételt kosaramból,
meglátod, eltűnik majd a fék,
s lesz még érzéskarambol.
Meglátod, lesz még veszély
a mindent elsöprő csókdacokból.
Meglátod, kérlek, ne félj!
Az álomnyársaló, szebb valótól.

Meglátod, majd ősfekete lesz
minden egy szép, naptalan napon,
meglátod, akkor már nem remegsz
gyermekeidért, s lesz csak nyugalom.
Meglátod, a sokadik első hajnal
selymesebben borzongat, mint bármely.
Ne láss engem, fordulok sziklás arccal
a tenger felé, de csak hogy átszelj...

Hold volt, hold nem volt

Félévszázad rút kútjába nyomva,
álmok borostyánba hulló holdja
felhőkbe rejtőzik.

Nem fedi fel Ő többé magát,
míg e kor népe él ideát,
csak makacsul ködlik.

Kélne zengőn, de erősebb
a végtelenségbe lőtt seb,
mit mélyen lelkén hordoz.

Illó világhalmokon
múltszín dalát hallgatom,
titkon égre varázst hoz.

Csak várni, várni - lángokat,
mint ámult száj a nem-rovart,
mikor végül mégiscsak azt kapja.

Fojtottságból felmorgó nincs-neszek
ringnak csodák tetemei felett -
a ritka Hold a holt éjbe fagyva. 

2016. június 19., vasárnap

Idézetcsokor - tőlem IV. - Prózák II.


"Fa vagy, melynek ágait madarak terhelik - mit érzel:  terhelést vagy a madárzenekar hajnalhangjának szólamát? 
Álom vagy, mit megvalósít a tenni akarás körülményekkel való együttcsengése.
Testet öltés vagy, mely álmokat tűz ki, hogy visszacsatolja a valóságot a Természethez.
Ember vagy... kinek a kedvenc, leggyönyörűbbnek tartott hang azt súgja: Ébresztő! 
Álmod véget ért!
Mégis, csak most kezdődik igazán..."

/Gyógyhangok című könyv - Részlet/

*

"Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.
Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé"

/Halotti beszéd a hóhoz/

*

"De örökké benned égek, s ne feledd, ha húszas éveim, vagy akár egész éltem Nélküled telik el, én leszek az a különös kis hópehely, mely zavartan mocorog, izgágán fészkelődik a légben, hogy aztán hangod szövetkabátjára hulljon, s megtisztítva annak ideges rezgéseit, olvadjon bele feketeségébe.
A tél is ekképp olvad tavasszá - én is ekképp leszek Veled"

/Levél a képzelt jövendőbelihez/

*

"Még utoljára!" -  kontrázott a lelkébe suttogott szónak vissza.
Sóvár "hadd"-ok tömkelege tódul most szíverébe, s megtapad falán a múlt magzata...
Tényleg, volt már olyan veled, hogy függetlenül életkorodtól, valami gyönyörű melankólia szállt rád, s nosztalgiázni kezdtél? Tán előző életedből hoztad e képességet, ezt a világérzést, mintha átéreznéd a sivárság gyönyörét - sőt, mi több, az őskáoszt s az egész világteremtést... Az Egész isteni szépségét, fenségét, öröktől való varázsát. Mintha a mindenség súlya mellkasodon ülne, s dobogna, ez viszont kellemes teherrel nehezülne rád.
Nosztalgiák legzsongatóbb deja vu-inek édes mélabúja sétál most a sétáló elmén, képzeteket, régi életérzéseket felidézve... Nem kell hozzá füstölő, gyertya, szertartás - úgyis magától bukkan fel a Hangulat. Apró dolgok is kiválthatják, de annál erősebb utóhatása. Ezekért érdemes élni, s embernek tudni magunkat"

/Utoljára/

*

"Azt hiszed, csak te cipeled a fanyar ropogású rönköket, és csak benned reked meg az egyensúly mértéktüzet lövő sárkánya. Bár a túlzott egyenesítettség szintén a nemlét felé mutat, a mérleg billenése mutatja azt az életet, mely erőlködés nélkül élhető, mégis szenvedsz, mert velejáród ha szeretnéd, ha nem, az irányszabás kettőssége: a primitív lét és a lila pókháló hídja nem rekedhet meg valahol a mindegy mocsarán - így mindig a testbe, a szervezet(t)be szükséges visszajutnod, akármilyen erővel kacsint is a pillanat: maga a világ. A Marson azonban emberként élni legalább olyan nehéz lehet, mint földönkívüliként emitt"

/Az vagy te/

*


"Rágyújt a Nap, fekete pipafüst karikái körökön túli világokat sejtetnek. Koromkoszorú fonja körbe a nappal ágait, hogy a szürkület egyre árnyasabb alakot öltsön. Bagolykönnyek prizmáján megtörik a fáradtság holtpontjának tükre. Víztükör csak e sosem-fásuló világ, hol a végtelen kékség lényei masszírozzák őseredetük égi feladatoktól gémberedő hátát.
Izzad az est, a zsibbadt napfény emlékét még nem heverte ki. Hirtelen lezúduló cseppek jelzik hőség-csömörét, de hamar elcsitul az eső iránt érzett fellángolása.
Kávészín lélekszáron mocorognak az életérzés hunyorgó barkacsillagai. Szívószál az, mivel kiszívja a meleg az energia zsongó méhkasának termését: az ihletmézt.
Barangolnak árnymedvék az idegerdőben, de a csittujjak hamar nyugalmat lehelnek a kavargó, kékes szelekkel áthatott belső tájra."

/Költői próza/

*

"Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.
Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!
Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!
De Benned soha!
Mert megőrültem"

/Megőrültem/

*

"A sok hatalmaskodás, önhittség és romlott lelkület mellett azért sok egyéb mást is megtapasztaltam.
Az ember nem csak métely a Föld testén - táplálója is lehetne, ahogy neki is az őshona.
Mindenkinek büszkének kellene lennie földi származására, mert ilyen szép helyeket még itthon sem pipáltam, pedig elég sok tájat bejártam már saját kis lakomban.
A kulináris élvezetek magas foka felért egy komplett csillagzápor elszívásával... 
De azért az emberek között is akadt jó. Sőt, a jó emberek jobbak voltak mint itt bármelyikünk! Sehol másutt nem láttam így csillanni szemeket - no nem a külsőm miatt, ugyanis emberalakot öltöttem e röpke időre -, és soha nem láttam az irgalom, a kedvesség, és a szeretet ennyi árnyalatát egyszerre! Sőt, náluk szivárvány is van, és az esőjük is ezerszer enyhébb -  mégis, még e langy zivatar után is képződik szivárványuk -  azaz reményük! Az égbolt tanítványai ők, aki arra inti őket - soha ne adják fel!
Ők néhol pedig túlontúl makacsok - és feladják..."

/Űrlény-napló: a Földön/

*

"Mert minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak. Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott, túlvilágról vágtató, s az a tó, melybe súlyaid dobod, az a tó, mely rebbenetlen arcod tükrözi vissza. 

Révbe értél, célod bár mindig van, s kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat. Arcod mosolyra vagy könnyre derül, s a csönd páráin át szitáló végtelen minden cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad. Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb, mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen alkalom, mely a pillanat nevet viseli."

/Hajnalba hunyt hangok/

2016. június 16., csütörtök

Hangok, érleltek

Mikor tűrő csended savának
húrja majd' túlfeszül,
és léleklábasod a bánat
kimarja cefetül,
ordításod nemesítsd dallammá!

Annál szebb nincs is, mint egyedül,
- érzésfűszered rakva rá -
a fortyogó semmi rendbe sül,
s a világ már nem hallaná
haragod többé - dobogódhoz légy hű!

Az igazság közel sem mindig néma,
de nem is harsogó,
ha mérleg-érzeted torzítja néha
förtelem-tett és szó,
érleld hangod hangszerré!

Művészet ez, tovadoboló, messzehangzó,
és bármi hasít is ketté,
nincs olyan tó, amibe száz kő nem dobható -
de miért is érdekelné?
Nem vagy kőtároló - őrizd önmagad!

A tó egy része örökre Tó marad...

2016. június 10., péntek

Küszöbvers

Katedra-kacajok dermedt termei felett,
ahogy a rutinszmog könyörtelen közeleg -
elmúlik valami tiszta, valami mély.

Óceánunk koralljain mivolt-moszat,
nagy kérdések lénye többé nem kopogtat -
a fakó dolgos lét végül magához tér.

Ahogy végleg s biztosan a talármadár,
ki tudja, mely  füstös, ismeretlen világba száll,
energiák napfásult dunyhát húznak.

Valami tűnik. Egyszer. Végleg. S  fájdalmasan...
De a fájdalom sem olyan erővel suhan,
mint milyen erővel jön az új unt nap.

Ihlet élét a tömkeleg-tompaságban,
megtalálni: igaz művészet, árnytalan,
mint zizgés a százszor kántált csendjében.

Görbületekben a tanulói zsongás,
a karóba húzott friss reményvermet ás...
Diákság arcán lepereg az éden.

2016. június 6., hétfő

Csillagrímek

A csillagnak csak a képe csuklik el,
ahogy megtörik faágak rácsain.
A benne lakó hatás ősrégi csel - 
bármily fényes, nem sugárzik rá a rím.

A csepp csupán csak a nevében csepp:
számlálhatatlan esők aláhulló gyöngye.
Mióta kiált a világ - ered,
és behálózta a tengereket örökre.

Csigavér-bölcsesség csöndjével terjed
időkacsokon a harmat vélt gyengesége,
minden egy satnya szőlő, de ha erjed,
csak akkor ébredhet rá valós erejére.

Valahol csak egy hunyorgó, csenevész pont 
a Föld, és az abból kilobbanó égkék érzés,
más bolygókra mégsem idegen világ osont:
nem -  arra a földre is fényt ugyanaz az ég vés.

... Egyek táncát aláfesti 
valami bús, túlvilági ének. 
S a társtalan rím átvedli 
magát évmilliók tömegének.