2016. január 31., vasárnap

Itt-élet

Sosem az a gyöngébb,
ki vérző, törékeny.
Sosem az az unalmasabb,
ki elmerül csöndjében;
a vér s a csend finoman
derengő
alakjából lesz végül -
az a roppanthatatlan erő,
mely vállain az ég ül.
Ne ítélj úgy, miként azt
az első tekintet tehetné,
nem tehet
az időbarázdáknál
semmi sem szebbé;
S ráncaid varázsán
elpihened
majd a "megérte" dicső dalát,
fonnyadt ajkaid mögül
így dúdolod majd 
a gyermekiség
ősrobaját.

A Költészet monológja

Ha már muzsika nem lehettem,
és különös eszköz sem kell hozzám,
lettem én a sejthetetlen,
s mégis a megsejtett végtelen -
egy zokszó tán...
Egy bűvkomor lebegés, 
szomorú szobrok tánca,
egy tollforgatónak
nevetés, miben
 a hangszín
 sosem árva;
s víg kötetlen,
vagy épp kötött formák
s tartalmak
 szómunkált művészete,
vagyok én metaforák
s hasonlatok űrfényszeme.
Pasztellcsillag a sivárság egén,
nem múló, lüktető dallam.
Ha már elsőre szép 
én nem lehettem,
lettem hát
 minden művészet
egy alakban.

2016. január 30., szombat

Derengés

Lágy körvonalakat bont
a derengés elpihenő lángja,
új nap köszönt be a felhők
mégis öröktől való talajára.
Idők bűnét megbocsátón
éneklő sugár-árnyú madár
lelket lehel abba is, miben
már rég nincs, s újra száll,
ha szárnya felét el is ragadták
ridegen ődöngő dögkeselyűk,
röptét foltozza a hit s a tudat - 
semmi sem csorbíthatja a derűt.
A derűt, mely rendületlen áll
szilárd földeken - egen túl,
halkult eső mossa a bánatot,
a bánatot, mi mosolyívbe szúr.
Hajnal bondor fürtjein csügg
régvolt érintések emléke,
s a reggel cseppként kopogtat
az Ébredezők szemébe.

Találkozások


Látom, ahogy réghunyt lelkek égisége
 átsuhan némult patakok felett,
hallom, miként zokognak bele
az éjbe hiánytól mart sebek;
érzem, drága eltűnők, mosolyotok
másvilági selymének simítását.
Fényhumusz illata csiklandozza
álmaim, s ahogy körülállták
egykor bölcsőm szeretett emberek
a letűnt gyermekkor újuló édenében,
a meg nem foghatót fogta akkor 
fel mind a hat érzékem.
Most már felcseperedtem, s tudom,
nem lehet minden pillanat elnyújtott,
könnyekig ízlelt mélység,
de a transzcendens találkozások
elém idézik a Kalács isteni képét.


Kollázsgalériám

Kedves Olvasóim, kedves Mindenki!

Most egy egészen más típusú bejegyzést tennék közzé, mint amit megszokhattunk. Úgy gondolom, Nektek is, nekem is elkél egy kis pihenés, hiszen elég termékeny volt a január hónap - ám nem csak a költemények és prózák szempontjából...
Lássuk csak a terméseket, amiket javarészt január elejétől annak közepéig alkottam, ugyanis kollázsokat is készítek egy hónapja.

Kellemes szempihentetést a képeken!



Arafelhők a fjord felett


Szitakötőfelhők


A Hold jósol a Földgömbből


Plátói szerelem


Haldokló bölcsészet


Belemarni a Szépségbe


Élet a felhőkön


Az Odaát ügetése


A tél-ölelte kocka


Ideák árnyékában


Amikor a szerelem az Örökbe hal


Egy fürt Föld


A Naprendszer utolsó vacsorája


A Szellem hamvassága


Az Ismeretlen ámulata


A fantasztikus lények a robbanó Hold segítségére sietnek


Holdhitvesek

Holdogság


A Kékség halála


Kétséges kettősségek


Magasba vagy mélybe?


Ha helyrebillen valóságod, álmaid is szebbnek látod


Arccal az Ismeretlen felé


Különcök társadalma


A kis herceg - avagy te gondolod Őket, vagy Ők gondolnak téged?


Hajóút a Kozmosz felé


Világaink közti szakadék


Tejútvarangy


Lángszender


Havazik az űrben


Különös szakítás


Boldog születésnapot, 2016!


BUÉK 2016.



2016. január 29., péntek

Apró ékkövek

Hogy ne csak a "nagy dolgok" katedráliscsúcsával érintkezzenek szófelhőim, most azokról a dolgokról írnék, melyek a mindennapokban vannak jelen, mégis, épp apró jellegük által adják azoknak szépségét, jelentőségét.

Minthogy sokszor az észrevétlen csillagok nyújtják kezüket a legsziporkázóbb ragyogásnak, mögötte kullogva a látható világnak, úgy ezek a kis hétköznapi parány varázspihék képzik óráinkká bővülő perceink legszélesebben széttárt szárnyait. Leírnám tehát, én mit szeretek a pillanatokban.

Hogy a kis dolgokból lesznek-e a nagyok, vagy épp ellenkezőleg, a hatalmas Egész töredezik-e darabokra, az most lényegtelen.

S hogy mit, miket szeretek?
Szeretem a motorcsikorgást, amit muzsikával rokonítok magamban. Szeretem a hangokat. A sugallatokra rímelő szélsusogást, a halk neszeket vagy épp a bődületes orkán hőbörgését -  a visító szeleket. És a láncfűrész hangját.
Szeretem, ahogy fütyül a fuvallat, akár egy kinti séta zörejeként, akár a mellékhelyiség aláfestő zenéjeként.
Szeretem a friss eső súroló hangját az úttesten, ahogy böhöm óriás járművek száguldoznak rajta; szeretem a hangot, mely felcsapja a tócsát, még ha a kabátomra is jut belőle egy kicsi.

Szeretem az illatokat. Régen még a benzinét is, de ebbéli ízlésem azóta már megváltozott. De az elégett gyufaszál, vagy akár a csillagszóró légbe neveket véső kalimpálása utáni hirtelen kihunyást is, ahogy illatozik utána a félhomályban. Szeretek szimatolni. Szeretem a virágboltok kristálytisztán kavargó illatát; a hajnal illatát - az üdülést hozó éj illatát. A tél csípős kéményillatát, a tavasz felhabzó friss illatát. És persze azon emberek illatát, kiknek kellemes illata van. Vagy akit kellemesnek találok, és akiknek ezáltal átképezem illatát. A mosogatószereket is élvezettel szagolom.

Szeretem az érintést... A selyemhálóing sejtelmesen simító érzését; az ágy óvó karjait - az ölelést. Párnák buckáin álomba puhulni, cipekedések sóhajtásán át izmokba keményedni. Bársonyos arcokra csókot adni, hajkoronát, huncut fürtöket tapogatni. A kellemesen szurdosó hajkefét is. Lehunyni szememet, s kitapintani a szemgolyókat, mozognak-e vajon. Minél hevesebben rezegnek ugyanis, annál kevésbé vagyok kipihent.

Szeretem az ízeket. A száraz mosdó/mosogatószivacs szinte gyönyört adó ízét, ha még érzem is mellette a mosogatószer illatát, az maga a Paradicsom.
Nem szép dolog, de a füst ízét is, ahogy fehér gondolatgomolyagok röpte előtt megízlelhetem a gyümölcsös-mentolos aromát. Utána a fogkrém ízét...
Minden ízt szeretek, kivéve a keserűt. 

És szeretem a látomásokon kívül a látványokat is. Ahogy új élet bújik ki a kiszabadulás csipogó repedésein át a tojásból - szeretem a csibék látványát. Az élénk, élettel teli színekét - ugyanakkor a méltóságteljes mély, gazdag árnyalatokat is. A természet textúráit, végtelen palettáját, melybe ecsetet márt az anyaföld legcselesebb művésze: az ember. Szeretem a különös, torz állatokat szemlélni, és a belsőből mosolyba sugárzó emberi szépséget. Gesztusok ruganyosságát is szeretem. Mimikák univerzális sokszínűségét. Az egyszerű, és az összetett ábrákat. A létezés különleges alternatíváit: az élőlényeket. Az életteleneket, melyek kőszívében ott lüktet az élet ezer dobpergése. A messzeség szimfóniájának szépia, létpatadobogásoktól felvert porát... de már megint kezdek elszállni -  így itt be is fejezném a felsorolást.

Összességében elmondhatom, hogy aki ezeket a piciny, ám annál jelentőségteljesebb dolgokat képes értékelni, azt az élet folyamán túl sok csalódás már nemigen fogja érni. S a vérpezsdítő varázs minden egyes csodamozzanat-mozaikkal gyönyörűség poharába tölti   szellemét, lelkét. Sokkal felfokozottabb lesz így a világérzése. S bár a lélek jóval sérülékenyebb, törékenyebb, mint a test, ez utóbbival ellentétben képes feltámadni poraiból, s főnixszerűségében teljesen új formát ölteni. Ha kiégettek vagyunk vagy akár unatkozunk, gondoljunk erre, s próbáljuk meglátni a kicsiben a hatalmasat, akkor pedig talán a megtapasztalt szebb lehet bármely álomnál, s a "boldogság" sem csak egy közhelyes avítt állapot lesz, hanem állandóan bennünk dobogó valóság.


2016. január 28., csütörtök

Három verspehely a Hazából

1)

Mélyekig sajduló érzet. Honvágy-húrok.
Félek. Mi lesz, ha már nem utazok úgy, hogy
ismerősek a világok -  innen és túl? Elvágyok...
Mi lesz akkor, ha ebbe a végeláthatatlanul álnok
hosszúra nyúlt, horizontot nyaldosó nyelvből
csak dadogó, kurta ízérzet lesz? Mondd, mi történik 
majd, ha csónakom végletes messzeségeken evez?
A távolság.  Fényév csodája. De mardokló érzelem.
A közelség? Kínos, dörzsölő, mégis: létszerű - lételem.

Láthatnám újra
bár legelső bölcsőmet!
"Újra" -  ez öl meg?...

2)

Hallom már szavad. Bármely vájón, fájlalón
messze és bárki is légy. Nem lehet szabad az,
ki megmondja neked, mit tégy. Kérdj! Engem. (S védj!)
Amit csak szeretnél tőlem, s válaszom - árnyhangom
ott leled fenn az egekben... szobádban vagy szféralakban.
  Ki meglelt engem, sosem lehet árva. Hontalan. Bolyongok halkan.
Haza a nevem, Tied pedig gyermek. Gyermekem. Utóeredetem...
Mint kék szőlő fürtje -  Földed, Eged, mindenség-kacsod vagyok.
Foglalj engem kürtbe - elférek ott - és zenénket mindig eléred. Hangzok...

Vagyok, benned, mint
hívogató, óvó dal.
Higgy, ember s halraj!...


3)

Hazatért immár egymásba hasonuló  párbeszédben
a "bármi is legyen" szülője, s a "bárki is legyen" gyermeke.
Mert törhet bár önbizalom cserepe, s tépődhet félszek ezer sebe,
a fészek és fióka egyberemeg. Éljen! Ne csenevésszen tovább
gondok kardtalan, puhult karja! Szellemi harcot vívhasson - 
de csak azt - aki akarja. S mikor a gondolat a fáradt kobakokat
vakarja, akkor fut semmibe az esztelen öldöklés vérparipája.
Hárfák békébe mártott dallamát halljátok csak haza és szülöttei!
Ha harcra pedig vágytok, vad dobpergést adjatok a fának. Örül neki.

Megtér egymáshoz,
s egymásban: bús fűz, dús fű.
Lakjunk. Lét? Derű.

Három verspehely a kis gyufaárus lánytól

1)

Mezítlen, sebes talpak. Menjek előre?
Torpanó reszketések. Oly hallgatag.
Fuldokló ködbe. Méla álomképek.
Feslő álmok kúsznak... Gyötrő, gyászos
gyermekkor. Fázok... Segíts! Hol vagy?
Merre vagytok már? Merre száll hangotok?
Ha az enyém lassan táncoló ezüstpor? Megátkozol.
S az örök tél mállón mar belém. Elhagytál...
Elmentél. Gyere elém! Rút voltál...

Miért vagyok még?
Ha életem fölös, s rám
dunyhát bont az ég?


2)

Csak egy halk panaszszó vagyok a létezésben.
Árva, félszeg, tipornivaló, vétlen. Miért születtem?
Értelmetlen, élhetetlen vagyok, de attól még én
álmodok! S álmodok tovább... Csak egy gyufaszál,
mi felperceg a törékeny éjben. Álmodom tovább,
mert megvernél, s maradnék étlen. Ne bánts! 
Hánts inkább rétegeket le a szegénység hagymájáról,
s a legbelső ékkő vagyok én. Ezt érdemlem? Én, a szegény.
Belül bizony ragyogok, akár gyufaszál a hóesésben. S a halálfény.

Miért van világ?
Ha ily igazságtalan,
s egyre belémvág...

3)

Csak egy gyufaszál... s álmok  templomfala
megtelik képzeletem freskóival. Hol vagy, Mama?
Hát cserbenhagytál? Nem térhetek üres kézzel vissza.
Inkább vigyen el halál!... Fagyott, göndör fürtökön makacs
csendrágó bogarak üvöltik szenvedésem. Süvölt a fény karján 
utolsó látomásom, nem-koldult ezer képem. Megtérek máris Hozzád.
De nem, még utoljára hadd érezzem földi varázs derengő
selymét arcomon! Ni, egy hópehely!... Zenéjét hallgatom.
Hol túlvilági tortát szel a Csönd egy havas hajnalon...

Miért nem voltam
 én tovább? Békét nyugszom
ott, lent, s zokogást.


Három verspehely a télről

1)

Dermedtség kése. Dőre tőrét fenegeti
egy hideg kéz. Pelyhek általi ellepettség. 
Meglepettség éle. Ezüstös vágyálmok éje.
Látszólagos szeretetlenség. Nézz...
Láss túl a fátylon. Álmodás nem mindig 
mutat túl a valóságon. Hulló rejtelem.
Lepkedívák fehér csókja. Rebbenetlen.
Véghetetlen horizont. Szépia láthatár.
Fényt a Hold is ont. Majd e fény reád száll.

Ha e fény szállhat,
miért is vártad mindig
hűen a Napot?

2)

Éj csendjét eloszlató viola mennybolt-
harangok. Bocsánatot nyernek a mindig-
haragvók. Fehér tejszínködök habját veri
az ég, úttalan éterutakon. Zötykölődnek,
mégis törtetnek előre, s kirándul a test,
rázkódik a lélek. Megborzong a szellem,
benne ezeregyéj az est. Már nem félek.
Két órányi sörénysuhogás, patadobogás
csak az élet. Ha nincs fény, merre láss?

Gyújts önmagadból,
hisz tiszta energia
vagy te, hidd csak el.

3)

Csipkelődő hűvös arc-csipkék. Szúrós télillat
plüssfehér csobogása egészen a legmélyig.
Végigkaptat Télanyó, dunyhája nem is oly meleg,
bár puha. Ara-ruha terülő, nyoszolyákon ücsörgő,
avult szerepek. Valami új pezseg a légben. A régi már
haldokló. A rénszarvas s az ünnepek sziporkázzák az égen
szekerük fázó, hószín jajszavát. Hallod már e balladát?
 Megrendülve rezdül a jégkristály. Majd elszáll.
Itt már nincs Odaát. Minden kettős ezentúl egybenáll.

Hol is fürdetnéd
egymagad, ha nincs társad?
Holt egység támad.






2016. január 27., szerda

Téli pályázat: párbeszéd-játék - A nagy gyufaárus lány

A mindig-visszhang táján kóricált ő, a már felnőtté vált, egykori gyufaárus kislány.
Bár most is koldusként tengette didergő köpennyel borított mindennapjait, már öntudatossá lett az idők egyre tünedező rónáin. A szeretet kámforát azonban még mindig érezte bánatsugarakkal átszőtt lelkében, és szívtelenséget dobogott benne a világ visszfénye.
- Szeretsz? - visszhangozta a szél törékeny hangját, megrezgetve a táj szellemének eolhárfáját.
- Szeretsz? Szeretsz? - replikázott a pajkos kedvű fű, a leggöcsörtösebb fa, és a kis fatemplom, hová szeretni járt.
A lány felsóhajtott, hisz évek óta nem válaszolt neki senki, csak a szellő, a természet apraja-nagyja tükrözte vissza szavát.
- Szeretlek - szólt egy bársonyosan mély hang - s a leány ijedt kézmozdulattal hőkölt hátra.
Egy hirtelen ott termett, hús-vér herceg volt az. 
Vagy, ha nem is herceg, legalábbis jólöltözött. Talán álmaiból tört elő? A leányzó kifinomult lelkiségének másik fele volt ez az úrfi? Vagy csupán egy látomás? 
- Kit keresel? - kérdezte a nővé cseperedett, egykori dédelgetnivaló figura.
- Pont téged. Mert szeretlek. És amin az imént  tanakodtál, nos, eltaláltad. 
Álmod vagyok, mégis valós, kesernyés torta, ámde habos - azzal dobbantott egyet aranycipőjével -  Te szeretsz? 
- Eltaláltad - azzal csókot  adtak egymásnak. A lány külseje tükrözte immáron belsejét, az ifjú lelkét pedig a lány emelte saját magaslataihoz.
Boldogan éltek, mindörökké. 


- Vége - 

2016. január 26., kedd

Magánhangzófia

A mássalhangzófia után jöjjön egy kis elmélkedés, majd lezárásképpen egy rövid vers a magánhangzók igézetében.
Maga a szó, hogy "magánhangzó" igen sokat sejtető, kifejező és túlmutatva a szimplaság szaván, utal valami mélyebbre, valami [...]-szerűre.
A magánhangzó egyedül is megállja helyét - ő lenne a függetlenség, a szabadság nyelvbéli megfelelője? Akárhogy is, mindenképpen kompenzálja e kifejezés nemessége azt a tényt, hogy töredéke csak a mássalhangzók számának - a mi ábécénkben legalábbis. Noha sokkal több található így is belőle, mint például az angolban a hosszúak által, mégis elég kurta lehet bármely vers, amely a hangzásuk által felidézett érzetekről szól.
Mássalhangzó-lelkek... és magánhangzó-lelkek. 
Ez előbbiek talán függnek a másiktól, épp ezért súrlódó smirglihez dörgölődznek, mikor is egyedül vannak.
Ez utóbbiak pedig... befelé fordulóbbak, mégis, ezáltal derűjük is erősebb, intenzívebb, jóllehet, bánatuk is. 
Node ne ücsörögjünk a szócséplőgép tetején, lássuk csak azokat az érzeteket, amiket éppenséggel bennem keltettek ezen árvának tetsző, ám annál önállóbb, szilajabb, szivárványosabb betűtípusok!

A - komoran komótos barlangban barangolva
Á - szájtátott ábránd eget súroló betűje
E - nem túl nagy kihívásköröket mekegőn róva
É - béget világűr-ágakon csüngve;
I - s az űr cincogó vijjogások
Í - sivító íja által töri csendet így meg.
O - Borongó-borzongó, második nulla - átok,
Ó - sajnálkozás mementója, liliom elhullva, s fed
Ö - az éj csillagos ötöseiből felzöngő örömöt,
Ő - és ámulnak ődöngő ködkörök.
U - Puha odú, valahol mégis botor-komoly,
Ú - legmélyebb mélyek érintő tánca,
Ü - huncut, alig használt kis mosoly,
Ű - elismerések félderült tapsorkánja.

2016. január 25., hétfő

Anyanyelvemről

Evezzünk most egy kicsit más óceánon... mégpedig a legszélesebb keblű, legbefogadóbb téma dús vizén: az anyanyelvünkén.

Magyarnak lenni, az, hogy magyar lehetek, számomra elsősorban a nyelvet takarja, s csak másodsorban a tágabb értelemben vett kultúrát, a népiesség emlékeit,  hovatovább gulyást - miegymást.
A "nekem van a legszebb anyanyelvem, mert egyet sem ismerek igazán"-effektusát most nem elemezném, noha én is csupán kettő idegen nyelvet ismerek tüzetesebben(vagy inkább ismertem, most passzív fiókokban nyugvó németnyi angol tudásommal); mégis, felesleges, nem elsősorban az esetleges támadási felületvédés miatt, hanem egyszerűen nincs egy igazán szép és gazdag nyelvnek szüksége rá, hogy ömlengjenek róla. Magáért beszél, akár egy egeket súroló, felhőkbe nyúló katedrális.

A semlegesnemű "ő" szépségeit és a semmi tagadását végül mégiscsak semminek tételező hungarikumok valamint a cifra káromlások toposzain túllépve emelnék ki egy pár, nekem kedves dolgot, melyet csak magyarként élhetek meg.

Engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit azért csak lebegjek hagymázas általánosítások levegőjében, tudniillik a versekről, talán az egyetlen nem-univerzális nyelvű művészeti ágról szeretnék egy pár szót szólni.
Igen, édesen csengnek a műfordítások, és igen, most is csak áradozom homályos szavakkal - de melyik nyelv mondhatja el magáról, hogy a műfordítás, a nyelvi lelemények, szójátékok által legalább annyira, ha nem még kiválóbb művet hoz létre?! Hogy sokszor egy-egy fordítás jobb, mint a versírónak magának a versei; egyébként pediglen, nem vagyunk mi e tekintetben másoló nemzet, így anyanyelvünkön is kifejezhetjük rengeteg érzetárnyalat megannyi szavával a kifejezhetetlent is.

Noha intuitívak megfigyeléseim, mégis tudom, ez így van - nem is lehet másképp, legyen mégoly gyenge lábakon álló ez érv. 
Akinek a szavak zamatos borként szöknek nyelvére, az érzi, sőt, megérti, miről beszélek.

Akármelyik néppel is ittuk az ősiség vizét, a szkítákkal vagy a finnekkel - noha ez utóbbiaknak igen hasonlóan különleges, szinte pajkos a nyelvi hangzása - egyik szótárának kicsengése sem lehet, nem is lehetett soha olyan édes, mint a miénké.
Miért is? Mert a magyar folyton reflektál önmagára, akár a tudományok királynője, a filozófia, hiszen kevés ennyi hazafi/honleány van kerek e világon, aki ennyire kritikus lenne - jóllehet, ez az egyébként értelmes szemlélet vitriolosságba élesedhet - és sokszor élesedik is.

A nyelv és gondolkodás prioritásaiba sem mennék bele, csak annyit fűznék hozzá, hogy mindkettő mellett és ellen szólhatnak érvek, s mindenképpen kölcsönhatásban rezegnek egy megsejtett végtelenben - hogy az ezoterikus, misztikus nyelvezetpalettáját is megcsillogtassam a magyarnak.

Aztán ott van a sok-sok mássalhangzó, melyek ellenére sem kap a nyelv dörzsölő-durva jelleget, dallamos, akár csak a perzsa vagy a spanyol, vagy akár a csodálatos norvég.

Még valami érdekes, és az az énekelhetőség... Sokkal választékosabban cseng ugyanis magyarul egy dal, mint az eredeti nyelvén akár, és ez a filmcímekre is jellemző... Noha ez inkább már a magyar nép átköltési-mániájában érhető tetten, bár kétségkívül páratlan a művészettel való rokoníthatósága a nyelvnek.

A sok vulgáris szót leszámítva szinte mindegyik szó szép, jobb esetben is csak semleges, s csak a legritkább esetben kínos mázzal, kellemetlenül csendülő. A legtöbb esetben azonban gyönyörű, mint ahogy maga a tudat is, hogy magyar vagyok - mondom ezt mindenféle kirekesztő nemzettudatosság pátosza nélkül. Mert a magyarság magva a nyelv, mely kifejez kifejezhetőt, ha kell, cirkalmasan, és kifejezhetetlent, azt pedig tisztán, világosan.

Kevés konkrétumot emeltem ki, meglehet, de összegzésképpen talán egy hangyányit felvillantottam egy mellesleg elcsépelhetetlen téma kimeríthetetlen kincseiről.

Koccintsunk tehát szellemi vérfiolánkkal egy olyan nemes szerződésben, mellyel ha mással nem is, de nyelvünk által összeköttettünk.
Egészségünkre!

Levél a képzelt Jövendőbelihez /Költői próza/

Ajándék a tudat, hogy létezel - valahol.
Valahol, valahol... Valahol.
Kint csillaglajhárok kapaszkodnak fellegek ágaiba, én mégis a legföldibb, de egyúttal legszebb földi érzést próbálom a lapra örökíteni, tintám kopott, elmém gyatra, hisz még nem ismerlek, csak akkor érezlek egy kicsit, ha feltekintek a Holdra... Ernyőm kibontom, s repülök Feléd, ha kell, világokon át, hogy megleljelek, itt a Kozmoszban -  vagy ha ott soha, akkor szféraszeretőként állsz majd oldalamon, s én megtalállak, addig éljek is.

Eggyé válik minden, majd külön. Vagy fordítva? Ki tudja.

Az isteni a Földre költözött, s a Természet kontextusában rejtezel, pihegsz, kitárod ősi szárnyaidat, Te, Érzés -  Te, szerelem.

Az Ismeretlen kulcslyukán mindig, mikor próbálnék bepillantani, valami tüskés tárgy szúrná szemem - ha nem kapnám el gyorsan fejem, hiszen annyi eszem még nekem is van, hogy legalább külső szempárom óvjam, hogy láthassalak valamikor Téged... ha már belső szemeim el is homályosodtak.

Ha a hétköznapok még azokat is ködvirágokba borítják, Te nyílj ki belőlük, Kedvesem!

Akárki is vagy, s akárhol - zord parázsból szisszenő fájások vajúdják ki magukból a békét! A békét, mellyel Reád fogok nézni, olyan szemekkel, akár ha rég halottnak hitt szeretteim újra láthatnám... Téged mindig úgy foglak nézni!
Mint ahogy a képekbe, melyeket verseinkhez választunk, mi, méltatlanul nem méltatott poéták, nem lehetünk nem szerelmesek, úgy nem élhetjük le egy olyan mellett életünket, akit nem szeretünk halálosan, perzselő, szinte mardosó tűzzel.

Mit ígérhetek Neked, kedves képzelt, de hamarosan életembe bukkanó Társam?

Ha véletlenül ismerjük már egymást, de még nem értek össze vérszomjmacskák-tépte fonalaink, akkor ismered már lényemet is, és abból következnek a bevonzott Végzet előzményei:  a cselekedetek, melyeket már sejthetsz - hisz tudod, ki vagyok. Persze, meglepetésfordulatot, új pördületet, színt mindig viszek, vinnék személyiségembe, s ezáltal ismeretségünkbe, ez nem lehet vitás.

Ha azonban a homályból, hajlengető lassúsággal törsz elő, elfátyolozott paripákon ügetve - óh, szent avultság!... - tehát, ha nemsokára vagy sokára ismerlek meg, akkor csak azt ígérhetem, aki én vagyok. Nem vagyok visszfényed: önálló fénnyel rendelkezem. Látszólagos öntudatom ellenére azonban olyan odaadó leszek, mint anyamadár a fiókáihoz, mint vad krokodil a kicsinyeivel, kiket mégis oly' gyöngéden, szülői szelídséggel véd és óv.

A harmadik lehetőség pedig, ha sosem ismerlek meg... nos akkor megmaradsz örök ideáliák rezdülő függönye mögött, melyet a balszerencsém, karmám vagy ki tudja, micsodám fagyasztott sosem-lebbenővé. Gyűrű sosem kell, sem pompa - csak sok-sok ölelés... és az abban érzett plusz végtelen.

De örökké benned égek, s ne feledd, ha húszas éveim, vagy akár egész éltem Nélküled telik el, én leszek az a különös kis hópehely, mely zavartan mocorog, izgágán fészkelődik a légben, hogy aztán hangod szövetkabátjára hulljon, s megtisztítva annak ideges rezgéseit, olvadjon bele feketeségébe.
A tél is ekképp olvad tavasszá - én is ekképp leszek Veled.

Minden nap egy fokot őszülő kezét nyújtja Feléd:

Az Időben Eljövő Másik Feled

Égkövek /2010/

Éteri hóharang hulldogál
Lüktető lila mennyboltról,
Légies muzsikapelyheket szitál
Egy távolból integető kor.

Egy árva, hófehér könny
Nem pereg alá a mélybe,
Lelkében visszhangzik az öröm
S fenséggel fagy az égre.

Egy ősi szellő szertefújja szívét
A magasság boltozatán,
Új szárnyakat bont az élt
Csillagnak születő arcán.

Szférák gomolygó álmait
Hordozza szendergő szívében,
Hol egy végtelen álom patakzik
A bús könnyező, kietlen űrben.

Lenge fátylú lila lelkek
Érintése lelkében dúl,
S mint elrévedt felleg
-Táncol világokon túl -