Magánhangzófia

A mássalhangzófia után jöjjön egy kis elmélkedés, majd lezárásképpen egy rövid vers a magánhangzók igézetében.
Maga a szó, hogy "magánhangzó" igen sokat sejtető, kifejező és túlmutatva a szimplaság szaván, utal valami mélyebbre, valami [...]-szerűre.
A magánhangzó egyedül is megállja helyét - ő lenne a függetlenség, a szabadság nyelvbéli megfelelője? Akárhogy is, mindenképpen kompenzálja e kifejezés nemessége azt a tényt, hogy töredéke csak a mássalhangzók számának - a mi ábécénkben legalábbis. Noha sokkal több található így is belőle, mint például az angolban a hosszúak által, mégis elég kurta lehet bármely vers, amely a hangzásuk által felidézett érzetekről szól.
Mássalhangzó-lelkek... és magánhangzó-lelkek. 
Ez előbbiek talán függnek a másiktól, épp ezért súrlódó smirglihez dörgölődznek, mikor is egyedül vannak.
Ez utóbbiak pedig... befelé fordulóbbak, mégis, ezáltal derűjük is erősebb, intenzívebb, jóllehet, bánatuk is. 
Node ne ücsörögjünk a szócséplőgép tetején, lássuk csak azokat az érzeteket, amiket éppenséggel bennem keltettek ezen árvának tetsző, ám annál önállóbb, szilajabb, szivárványosabb betűtípusok!

A - komoran komótos barlangban barangolva
Á - szájtátott ábránd eget súroló betűje
E - nem túl nagy kihívásköröket mekegőn róva
É - béget világűr-ágakon csüngve;
I - s az űr cincogó vijjogások
Í - sivító íja által töri csendet így meg.
O - Borongó-borzongó, második nulla - átok,
Ó - sajnálkozás mementója, liliom elhullva, s fed
Ö - az éj csillagos ötöseiből felzöngő örömöt,
Ő - és ámulnak ődöngő ködkörök.
U - Puha odú, valahol mégis botor-komoly,
Ú - legmélyebb mélyek érintő tánca,
Ü - huncut, alig használt kis mosoly,
Ű - elismerések félderült tapsorkánja.