Arcának fátylát már veti le
ledéren a homály sebzett ujja,
lebeg szövete közt egy pille,
egy pille, mi dérré alakulva
újra ködtalárba öltözteti
az örök diákká váló tájat,
de a végtelen lég még fölfedi
báját, lüktetnek a fehér árnyak.
Még törtet felfelé a füst, valami
gyönyörű kristályfüst: serkenő teste szúr,
tüskés a lélegzet, de már hallani,
ahogy szitál a szépség világokon túl.
Aláfesti ez a rügyező hópehely
zenéjét a hajnal-hímezte varázsnak,
és te nem tudod már többé, mit is felelj
a bús kérdésre: volt-e valaha bánat.
Fonnyadt föld kékséget reszkető tükre fölött
titokban megcsillan egy-egy hullongó jégcsillag,
és bár a természet a halálba költözött,
s a halál mindenkit, s mindenséget is megríkat;
újulás tüze ropog a távoli bérceken,
s távoli világokon túl - kékszín lángokká gyúl,
fénysugártextil pihen letisztult érzetekben,
hol a homály s a világ szakadt bőre begyógyul.
szép
VálaszTörlés