Lágy körvonalakat bont
a derengés elpihenő lángja,
új nap köszönt be a felhők
mégis öröktől való talajára.
Idők bűnét megbocsátón
éneklő sugár-árnyú madár
lelket lehel abba is, miben
már rég nincs, s újra száll,
ha szárnya felét el is ragadták
ridegen ődöngő dögkeselyűk,
röptét foltozza a hit s a tudat -
semmi sem csorbíthatja a derűt.
A derűt, mely rendületlen áll
szilárd földeken - egen túl,
halkult eső mossa a bánatot,
a bánatot, mi mosolyívbe szúr.
Hajnal bondor fürtjein csügg
régvolt érintések emléke,
s a reggel cseppként kopogtat
az Ébredezők szemébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése