Az ősi éjszakában, ahogy szendergett megmagyarázhatatlan szépségű távolok derengő reménye, úgy döntött a Titkos Tanács: legyen fekete! És lett. Sivárnak tetsző, mégis mindennél gazdagabban álmodó képét ma is magukban hordják a káosz-imádók, az életérzések égi mesterei. A varjak, a hollók, és még sokan mások. Benned élt már, akár csak egy pillanatra varjú, holló - vagy sokan mások?...
Voltál már olyan félálom-mámorban, hogy minden deja-vu érzés más igazságokká festette a megismert világot? Éreztél már valami borzongató mélyet, melyet elfújt ugyan a következő pillanat, de lopva, mint tiltott gyümölcs-slukk, titkon mindig visszaemlékeztél arra a percre, mikor épp senki se látott a fejedbe? Éreztél már úgy, hogy pokol és menny csak önkényes fogalmak, és csak a nyelvbe ragadtságod által különböztetted meg valaha a szent mélyeket és a hitvány magasakat?
Viszonylagosságokra való ráébredés egyúttal azt is megértette veled, akármit is mutat a tudomány, akármily paradigma ködösíti is bölcs elméket, hogy a fekete nem is a fény hiánya - annál sokkal több?
Eszméltél már valami hirtelen nosztalgiára? Láttad már, hogy mennyi rétege is lehet egy-egy sötét szempárnak? Éreztél már olyat, hogy az örvény valahol nagyon is varázslatos?... Kavargó érzéstornádók ében fellegeiben megláttad már a szerelem arcát?
Rejtélyek fekete lyukába bekukucskáltál már, csak úgy kíváncsiságból?
Márpedig a Titkos Tanács azt akarta, hogy ezt a színt is magadban hordd. Hogy megtedd; hogy minden fenti kérdésre igen legyen a válasz. Visszhangozzon belőled a mélyre ásás ritmusa.
Hogy ne a felszínt lásd. Mikor túlpillantasz - soha nem leszel már az, mint annak előtte.
Ez a fekete.
Hajnalpólyákból, mikor felsírt a vágy - ne csak a felszínt láthassák, örvendjenek együtt az immanensen világbölcsőbe rejtett összes élőlénnyel a létezésnek, együtt szaladgálva, menve céltudatosan, majd kóvályogva, ahogy az idő rendje; nos, ekkor valami bátor, de bájos tündérerő szétrántotta az áthatolhatatlan káoszfátylat, s lett a fehér. Benne volt a Titkos Tanács is, de a Fergeteg Fellege is - s hogy emlékeztessen arra az egy hajnalra - a leggyönyörűbbre - minden hideg évszakban megajándékozza későbbi világok népségét hóval. Ami egyébként nem más, mint a régi angyalszárnyak hamva. Minthogy a csillagok a múltat mutatják megfáradt, sötétre vágyó szemünknek, úgy minden egyes hópihe több ezer éve élt angyalok egy jelentős darabját ragyogtatják bele az érzéseinkbe. Belehuppannak úgy a lelkivilágunkba, mint mi magunk a hóba, ha tisztaságra vágyunk.
Azt mondják, egyszer láthatatlan barlangokban fuvolázott egy szellemszín lélekrész, a legkelekótyább, mégis legsegítőkészebb tündér újra alakká és fénnyé segítette őt, s visszatalált testhonába - hamar újjáéledt kitépett darabja a gazdának, s kimúlt bánata is. Újra teljes ember lett.
Azt is beszélik, valaha a gyásszal megtelt hantok porcelánból voltak. Porhanyóssá a könnyek tették, melyek az újra érezni tudás sugarai által szivárványossá válva, az alkimisták elődjeiként alakították át az anyagot. Így lett a föld porhanyóssá - porcelánhantokból. Ma is, minden lombsusogásnál a szellő végigsimítja ujjaival a földet, felseperve a megmaradt szilánkokat - bár dolga mindig lesz, hiszen a szúró rezgések, melyeket főként manapság az emberek bocsátanak ki, nyomot hagynak a világban is, mely életre fogadta őket.
Ha vérzik, akkor a legszínesebb az avar. de ez már egy másik történet...
A csillagok pedig?... Fagyott fénytüsszentések még megmaradt nyomai.
Mikor először kinyitod a szemed. Mikor utoljára vágysz lélegezni, és akkor tudod meg, mi is volt az az élet... Ez a fehér.
Hajdanán a Hold ezüstje kettévált: csillogásra és szürkére.
Ő - ez utóbbi - volt a világon a legelső csemete: a két alapszín, a fekete és a fehér nászából pityergett e világra. Hosszú, nyomott századokon keresztül volt magányos, de még ma is hordozza sebeit: az unalommal társítják ugyanis az álszínes emberek mind a mai napig.
Kedves, nyugtató lénye bölcsességet is hordoz: a végletek szülötte ő - a Közbülső, az első Gyermek, a legfőbb Hordozó, elbírja mind a sötét, mind a sugárzó súlyát. Az ég sötétkékjét és a csillagok fehérjét. Mikor minden kettő együtt áll, ott van ő. Nem kis súlyhordozás, igaz?
Kopár hamuszíne a folytonos súlyhordozás miatt van - végtelen fáradt mindig szegény.
De sosem unott!
Súlyos feladatokat rótt rá a Titkosok Tanácsa.
Az egyensúlyét.
Ne becsüljük hát le őt - élvezzük teljes pompájában!
S miként meglátjuk a szegényben az emberségeset, a csillogóban a felszíneset, a csúnyában az igazságot - úgy lássuk meg a szürkeségben rejlő ezer színt!
Voltál már teljes meditatív állapotban, amit nem a fáradtság tompasága hozott ki belőled, hanem egyfajta egykedvűnek tűnő, de nagyon is metszően látó, épp ezért optimistán világhoz viszonyuló állapot? Voltál már teljesen - nyugodt?
Ami titokban érzelemhúrjaidra balzsamot tett, hogy ne sebezze az idegesség egyre csak táncoló cipőtalpa... Tudom én azt, csakis a szürke lehet.
(Folytatása következik)
