2016. július 31., vasárnap

Révharmóni(k)a

Jégharmatot kortyol a szétperzselt bőrű,
gondolatban már rég szaténhűs vizeken evez.
Télen ám a láng a leginkább gyönyörű;
ellendallamát zokogja vissza minden lemez.

Sebző sóvár, érdes vágyakozás
ráncain megtörik egy kérdés-sugár -
az elégedett miért is a más,
s miért az alap az, aki lanyhult vár?

Kinek vágytól elvérzett mély szövetén
nem csendül fel  révharmónika hangja soha,
miért is várja, hogy az óhajszikrás remény
beteljesül magától, küzdés nélkül kongva?

... és minden építő ábránd mértékkel lélegzik,
és nélküle fuldokol a betonhorzsolta tudat.
De hiányhalomtól eljutni teljességekig:
annál szebb valóságot egyetlen álom sem súghat.

2016. július 30., szombat

Az én és a vagyok

Mikor az én és a vagyok egyszer majd kiválnak egymásból,
hiába néznék tükörbe, helyette csak gyertyafüst táncol
elfújt életem asztallapján, kapaszkodnék bár mint játszi árny
egykor-lélegzésem falába, nem tér vissza az, csak a hiány
kamrái őrzik emlékem, és könyörgök minden valaha-sebért,
mit kaptam, erősített, éltetett, mi bennem éghetett, éppen ezért
most kell az ittben horgonyt vetnem, nem mások, csakis magam miatt,
lehet bár riadt millió félelembe fecsérelt pillanat,
mi nem bomlaszt, az ad hozzám, s csendembe vésem
a zajt, a zenét, a kedélyt, a bút, hol élnem
kell, az a jelen, a test, és a megéltek belső pompája,
akár lehúz, akár emel, magányom élménye sem árva;
a létleves szűrőn lezuhan csupán a fölös lé,
mi megmarad, az forrasztja halkigaz hitem eggyé.


2016. július 26., kedd

Szemedben nem

Szemedben nem tükröződik az én vagyok,
szemedben nem lesznek könyvvé az írt lapok,
szemedben szivárványhúroknak sincs zenéje,
szemedben nem látok parazsat elégve.

Szemednek sem hamu, sem szikra nem felel,
csak az üres fenség keringőzik a szemeddel.
Szemedtől vakká lesz a mindenható élet,
szemedről aláperegve az űrbe lépek.

Szemed van, csak tekinteted nincs már,
ki vagy te? Én élek, bennem száz táj,
mélyben alszom, míg fel nem élesztesz,
míg tagadsz, addig remény sem neszez.

Voltam én valaha, ma már messze tőled,
egy nap egy lebbentő erő engem fölfed.
Íriszedbe néznek egy napon elszalasztott társaid -
valahol a Megkésett csókolja az eszmélet árnyait...

2016. július 25., hétfő

Letűnve

Eltűnt.
Vágyálmok raklapjáról
útközben,
röppenve, észrevehetetlen
irammal,
hol már éj van csak, és
nincs hajnal,
- kéretlen -
jött helyette az űrmadár,
valami...
valami túlfénylő
alászáll
csillagtalanságomba,
merre is dőlt romba
az ábránd-vár?

Eltűnt.
Álmok homokjáról
elfelé szálló
szemcse tudata
ez a túl éles
éberség, 
hogy eltűnt!
És felhőkre éhes
a valaha ékes ég,
és hogy
tudom, nem is
szabadna tudnom,
mit érez most
az embert
fürkésző
természet s messzeség,
mikor
látva engem,
- visszafogva magát -
alig hallható záporrá
ered...

Eltűnt! Nincs tovább!

Ez a halk selyemzápor
magába zár megannyi
fals szeretleket,
mert eltűnt,
meghűlt,
elült
az egykori
fojtott
feldobolást
szemekbe hintő,
tomboló
varázs.

Hogy elengedd,
csak egy hangra vársz?

Karcolt érzések
a kietlenség
padjára
csak egy szót vésnek
végre-valahára,
nincs más szó ezentúl, mint
a hála,
hála, hála...
És 
rémszendergéseimből 
kiszakadt,
torz figurák
többé nem 
lobogtatják
elfojtások
tüske-lyuggatta kendőjét,
mert bármi is tűnt el,
köszönöm, hogy lehetett.

Elengedem a leghamisabb szót:
az örökkét.

Nem is tűnt el semmi,
csak a hit legfeljebb,
hogy eltűnhet bármi, 
mit érintettünk,
s vissza is érintett -
nem a szobrok:
a mosolyok
az igazi
térkincsek.

2016. július 16., szombat

Dicsének az Álomról (Orphikus himnuszok mellékösvényén)


Éber lankákból gyémántsíkságot végtelenítő,
Zuhanó, puha hó, kristályló, érzést igenlő,
Cseppeket tengerítő, gigászit ponttá sűrítő,
Rideg jégtáblákra csodák puskájával lövögető,
Léleksejtekből göndörödő, gömbpuhaságú, 
Szállongó árnydongó, nem-csípő, szépségből szisszenő,
Fortyogó vizeket langgyá szelídítő, tüskeporhasztó, 
Űrbe lobbanó, ismeretlen világok kapuját döngető,
Ördögszándékok barázdáit elsimító, sosem áltató,
Csenevész csermelyekből óceánt varázsló, táncoló,
Szimbólumokkal szembenálló apályszó, szótlanító,
Tettdagályra sarkalló, szürkülőt zamattal hintő,
Szikkadt észkenyérből képzelet kovászát élesztő,
Fénysebző, lélegző, éjszellő, titokkupaknyitó,
Sosem szító, enyhelyet feltüzellő, jelképlovakon ügető,
Gondolatméhkasból művészet mézét nemesítő, bölcs pempő, 
Égre intő, szenderzáport szemerkélő, nyüzsgő, zsongó, 
Duruzsoló, halk harmonikával pompázó, lázongó, bongó,
Kunyhó s palota körvonalát egybemosó, harangozó,
Osonó, áradó, vágyhabzó, lebegtető, tervezgető, reménytető,
Te, szárnytépázást gyógyírrel cseppentő, hulló, szálló Álom,
Te, igen, Te, ringó, ódon, éden, fuvola-finom hangzású Álom  -
Add, hogy dicsdallamok életre kelt kottái futkossanak át 
Messze szállt Testvéreden - A Megvalósuláson!

2016. július 14., csütörtök

Színregék IV. - Zöld, türkiz, ciklámen

Az oxigén, mikor testet öltött, lettek a fák. Nem volt nehéz vajúdás, hiszen öröktől fogva létezniük kellett, hogy az élőlényekkel való harmóniát megelőlegezzék, még jóval az ember előtt. 
Reszkettek bizony ezek a szilaj ősök lomb nélkül, így két évszakon át a kék kecsességéből és a sárga nevetéséből egy új szín jött létre.
Voltak azonban olyan fák is, kik az örökzöld sorsot választották.
Hogy ne szakaszthassa le csak úgy bárki állandóságuk elixírjét, mely a zöld mindenhatóságában nyilvánult meg, szúrós tűleveleket növesztettek.
S miként az lenni szokott, amilyen sebeket tudnak okozni, olyan sebezhetők is egyúttal.
Velük párhuzamban nyílt szeme világra a növények smaragd szárának.
A kaktusz és a rózsa őrzi kicsiben, ám nem kisebb fenséggel a fenyvesek rejtélyes lélektanát.
Ő tehát a Zöld, az ébredés, mégis a nyugalom jelképe 

Különös kevercse az illuzionáris kékkel elegyedő zöldnek a türkiz szín.
A madarak, s bizonyos madárutánzó gépek lelkei látják ilyennek a kozmoszt kozmetikázó tengert, minek tükrében felsejlik a végtelenített gondolatok érzésekké csorduló csepphada. A tenger. Maga a türkizség esszenciája.
Szépségét olykor ékkövekbe is oltja, hogy hűsítse a perzselő valóság rút tűsugarait.
Számtalan medálon tükröződött már a türkiz mosolya, és ez így van jól. 

Evezzünk kevésbé hűvös vizekre...
A rózsaszín lágyságából létesült a kissé konokabb ciklámen. 
Gyakran civakodik eredetével, de mindig rá kell eszmélnie: a rész nem vitatkozhat az egésszel... 
A természet gyermeki formálhatósága Ő, a ciklámen.
Zabolátlan, néhol puhánynak is nevezi a világosabb rózsaszínt, de mindig visszatér hozzá.
Zordság ellensúlyozása, hamvas első szavak egyike, de önmagában is van értelme.
Nem csupán lázad a világ színtelensége ellen: saját lényege van. Finomságot vinni a bárdolatlanba.
Virágokba előszeretettel oltja magát, és méltóságát még fonnyadt sziromlétében sem veszíti el.
A ciklámen a vadabb rózsaszín, de az örök pajkos változata is. És mindig kételkedik.
Leginkább a bizalmatlanságban.

A Titkos Tanács pedig?
Minden színt magában hordoz.
Ha egy nap felfedi magát, megszülethet az első Ember... 
De az még odébb van.

Az, mi vagy

Fellegpárna alá rejtett kincs, az vagy,
mi újra leszületőknek ajándék.
Földre hullnak hiábavaló szavak.
Én tudom, tudhatom, hogy valahol élsz még.

Gyermek vagy, új fénymassza valamelyik tájon,
a kezed még érzem távlatok homályán át,
 bármily játékért sóvárogsz is most, én látom,
ahogy szemráncmedredből könnycsermely csordogált.

Ha megvakulna minden valaha lélegző látó,
- ébenbe borítva pillantásokat -
Te lelkesítenéd át azokat a titkon vádló,
már befelé sugárzó szempárokat.

Nincs is bűn, nincs a létnek körforgást vergődő foglya.
Csak a temérdek megélhető Ideát
ittlét-illattá nemesítő viszonylagos forma - 
nincs angyal, ki e világba ne lépne át.

2016. július 13., szerda

Lemorzsolódunk

 - Lemorzsolódunk - 
akár levegőt horzsoló
hullócsillagok
az éj 
hallgatózó
magaslatából.

- Felmagasodunk - 
talán, ha emberek lennénk,
de csak test-öltött
fáklyák
vagyunk, túlzón
rettegve árnytól...

- Árnyékosodunk - 
ha sivatagba fagy az ész,
s végletpólusok
játszi
ellensúlyán
méreg anyagú a mérleg.

- Mérlegelgetünk - 
de csak, hogy biztos tudjuk,
melyik a hajtás,
s melyik
az igazi,
szerény istenlő gyökérzet.

- Gyökeret sebzünk - 
azzal, hogy ide születtünk,
lobbant lombbá csak most
válhatunk;
halogat csak az unt
örökkévalóság.

- Örökké leszünk - 
míg a perc borostyánkőbe
zárja az emléket,
hol a fény
porhanyós földjét
éjkarmok markolják.

Lemorzsolódunk...

2016. július 12., kedd

Színregék III. - Citrom, narancs, barna

Ahogy a víg sugárpihék pillanatról-pillanatra Nappá szerveződtek, minden, addig mély álomban nyugvó rejtélyes mosolyívet gyűjtött szája köré. Álmukban mosolyogtak a létezők! Mert bizony, ha immanensen is, de a Nap előtt is kavarogtak az őskáoszban a mindenek: lehetetleneknek tűnő lehetségesek. A legelső erőfeszítés a világon az volt, mikor világra nyílt a kozmikus szemhéj, és bántotta is jócskán azokat a kis pelyhes, vörhenyes, vizenyős, duzzadt tekintetpárokat a Nap aranyló sálja: a legelső sugár.
Ahogy mai napig telik-múlik az idő, úgy válik a nem-lehetből lehetté az addig elképzelhetetlen. A Semmi bölcsőjében valójában minden ott ringott -  de a Nap volt az a mozgatórugó, mi kipenderítette a kényelmes babusgató hullámzásból a lelkeket: "Tessenek felkelni, ez már az Élet!"
A sárga sugár kivált, s hol a szintén ősi, mélységek titkát hordozó szent Holdba vándorol, hol pitypangokba, hol csibék tátogó mocorgásába az az életerő, ami minden sárga életérzésű élőlényt áthat. Energiák végeláthatalan hangszerbillentyűin végigsöpör a sárga sugár: a kedélyesség, a kitartás, az állhatatosság és a bátorság mai megnyilvánulási formája ő. Ő, a sárga; mint szimbólum, mint absztrakció, mint savanykás citrom evésébe oltott "ne add fel".

A Titkos Tanács keze azonban rájött, nagyon is magányos a fenti szín.
Szegényre túl sok feladat hárult, így hozzá adta az Élet buggyanó bíborát, s lett a narancssárga.
Ő, ha lehet, még energikusabb társa elődjének, s talán egy halandó nem is lenne képes befogadni azt a tudatlöketet, amekkora súllyal a Nap nehezedik rá. Így eshet meg, hogy a hétköznapokban inkább őt méltányolják a lelkek, az azt átszűrő szemek, és az ízlelőbimbók. Az alkony íze -  melyet csak az éppen aktuálisan legfehérebb felhő ízlelhet - narancs ízű. Bár sok felleg versenyzik a fehérségért, a Titkos Tanács tudja, ki az igazán éhes...

Mindig csak az égről szól a mese. A föld nélkül azonban úgy bolyonganánk egyensúlyvesztetten, mint szegény jószág az űrben, ki azt se tudja, hová csöppent. Keringenénk összevissza, bódultan, csellengve, kótyagosan, és semmi valóságészlelésünk nem lenne.
Furcsa jószág a föld egyébként maga is: határt szab az észnek, de határtalan a dobogónak.
Az emberek karddal szabhatják és szabhatták is részeire őt, de az Egy Nagy Föld sosem válogat: mindenkit átölel, s bizony a kékes, sokszor túl kevély és elérhetetlen hegyekkel ellentétben a végtelenség érzetét sejteti belénk.
Sok profán, túl evilágias dolog is kapcsolódik hozzá, de az avarbarna, levélbomlató hatásán túl van egy különös aurája. Nem, nem elsősorban a csokoládé által, bár az sem elhanyagolható szempont... Igazából ő az egyetlen szín, mely örökre az marad, ami volt, s változatlanságában nyugtatja meg a sokszor eltévedt, zaklatottságba görnyedt emberiséget és természetet. 
Ő a nyugvópont, a legmegbízhatóbb. A borostyánok szellemisége. Szemekbe költözve pedig olyan mélységet kölcsönöz viselőjének, hogy ha elvesztenék látásukat, lelkük akkor is tükröződne...
Ő az! - ismeri fel izgatott sikkantással egyik szem a másikat. Csakis a barnát.

Bármikor alkalom

Álomvilág nyílt pórusain át
a befészkelt tudat kikandikált.
Vad csillagokat sepert össze
a nyugodt föld, s az izzó ködbe
hintette e kérdő szilánkokat -
... tudod-e, ki írja a lapokat?...

... ki is írhatná? Én, a szirén?
Vagy a túlértékelt, hideg fény?
Aki vagy, és ameddig élsz,
az az a nap, míg sebez élc;
mígnem egy váratlan varázsú napon
már nem érint meg többé az az alkony,
mit a be nem teljesült vére festett,
már nem szereted azt, mi nem szerethet...

Aki gúnytövissel koronázza kobakod,
annak szívdinnyéjét többet nem kocogtatod -
úgyis kong, úgy meg ez egésznek mi értelme?
A lapokat Te írod! S az épp ahogy-kedve.

Véletlen nem zárja ki sorsszerűt,
utólag csepegtetünk észnedűt
a történtekbe, nincs totalitás,
csak érzés szintjén, és a kalitkás
agyat az a karom tépheti csak szét,
mely az égritka tudatos léptékét
csak egy hangyányit megüti, emlékeztetőül:
ilyen is lehetséges, mennyekre olykor föld ül,
de csak olyan időközönként
látja meg kiválasztott a napfényt,
mint egy emberöltőnek egy pillanatmorzsa,
mely a percet időtlen érzékekbe hordja;

Ám akárhogy is ágál a váteszlét hite,
valójában a viduló magányt hirdetve
bárki, ki önnön lelkében megfoganva rátalált
saját lényegére – el is feledheti a halált;
Bármikor lehetsz Te ünneplésre alkalom
e moníliásnak tűnő, de viruló földgolyón.

2016. július 5., kedd

A Törhetetlen

Hűvös holdkehely karolja körbe 
kerengő fellegfagylaltokat.
Álmaimtól dől gőzölgő tőrbe
a felsőbbnek vélt, dohos tudat.

Porcelán jégkockában felreszket
egy pőre gyöngy. Mégsem olvasztja sugarával... 
Elférnek egymásban, nem csepegnek,
ha lényegük a létből valamit is áthall.

Mígnem az ég felé törékeny, de földre fagyott  
elengedi magába zárt foglyát.
Lepereg élete a tavasz arcán... de halott
sosem lesz, igazgyöngyként él tovább.

Önjel-öltek

Ők igen borzadályok.
Borzak is, és nadályok.
Az emberség kipárolgó illatát
önmaguk vértelenjébe szipkázzák.

Ők nagyon magabiztosak.
Magányok is, és titkosak.
Valahol jók ők is, de olyan rejtély-mélyen,
hogy az az árok még nem született meg éppen.

Ők igazán, tényleg emberek.
Emelkednek is, és berregnek.
Mindent tudnak, amit csak egy isten tudhat - 
csak épp alakot tévesztettek. Ugatnak.

Hogy kik ők? Nem tudhatom, nem is fogom magam sem.
De az "Én Vagyok"-grimaszuk? -  Feledhetetlen.
Nehogy bántsad szentséges lényüket! Az sosem rád vall.
Az élet sújta őket eleget.  Legelőször? Felsírással.

2016. július 3., vasárnap

Színregék II. - Kék, piros, lila

Hol volt, hol nem volt, de leginkább lehetett egy szétfeszítő erő. Mielőtt az egymásban alvó föld és ég neve és létezése nem volt tisztázott, minden - miként az előző fejezetből kiderült - fekete volt, fehér és szürke. Ekkor a legelemibb színek valóság ereibe vésték magukat, úgy ébredtek hirtelen fel. Úgy hiszem, de leginkább tudom, hogy a világ legnagyobb és legszebb kérdése a 'miért'. Milyen erő és legfőképp miért döntött úgy, hogy lesz világ? Mindenesetre lett, és a hol feketébe hajló fehér, hol a hószínbe forduló ében szín szürke füstöt lehelt a kulcsra, miáltal a dermedt kulcs felolvadt, s kinyitotta a legnagyobb Ébredés zárját.
Nos, mikor felnyílt a legelső Szem, kettévált ég s föld. Álomszín lett az ég, valóságszínű a föld.
Manapság - úgy cirka több, mint emberésszel felfogható idők óta - minden egyes éjszaka emlékeztet erre az egységre. Ilyenkor ugyanis a föld lelke felszáll a magasba, hogy elegyedjen hűs fuvalma a napos ég forrójával.
Így lett a kék. Mikor az ég színéből kivált, keletkeztek az Egy Lélekben - a legeredőbb belső birodalomban - az álmodás, a szellem életérzései. Ezek később a létezők lelkébe duplikálták visszmásként magukat, hogy minden lelkes és élő és mozgó legyen e világon.
A transzcendencia színe, melynek jelentése: túl körökön. De van-e túl körökön? Ami belül van, nem az-e a bensőségesebb, nemesebb, tisztább? Hogy is van ez a belsővel és külsővel?! Hát mindig van túl? De akkor, ha ez így van, akkor a megismerhetetlent kergetve - sosem érezhetjük teljes mértékben itt, a Földön át -  a transzcendenciát? Ez nem lenne igazságos... Az igazság lehet ideát is! Különben miért döntött volna úgy a Titkos Tanács - egek kékjét ideákként magunkban hordozva - táplálkozhatunk az éteri szellőkkel, alkotásba bocsátva főnket? A megsejtett végtelen, a sóvárgás örökké tartó kínja nem vezet boldogsághoz! Márpedig az élet - ami ez esetben földi - lényege ez lenne... Igen, ez a Kék rejtélye.


Amikor a földet először szúrta meg élőlények hada, titkokzatos, pírba vont nedű kezdett el belőle csordogálni. Ez volt a világon a legelső vércsepp. Egy egész napra vörhenyes vértükörben látszódott az ég, a fellegek is bíbor köntösben tetszelegtek.
Minden év telének épp közepén, megismétlődik ez a jelenség; igaz, ekkor kevés emberszülött láthatja, hiszen csak egy-egy pillanatra villan fel, meg is áll egy pillanatra az idő, de ezt földi szem nehezen vagy egyáltalán nem érzékelheti... Egyébként is, télen nem sokan merítkeznek a táj szépségében, legfeljebb a Titkos Tanács legelvarázsoltabb kiválasztottai, akik emberi nyelven művésznek nevezik magukat.
Úgy hozta az élet, hogy a halandók ereiben is hasonló nedű csörgedezzen, így a szenvedély is ehhez a színhez fűződik. Mikor elönt a hév, és pírködös felhőbe burkolózik fejed - akkor érzed a piros spirituszát.
A föld, mely több milliárd élőlényt tart meg - az ég a könnyedebb szellemüket, de azért neki sem könnyű - végtelen erejének szimbóluma ő. Ő, a piros. Ha kifakad, tél közepe tájékán, az is csak azért van, hogy hálát ébresszen a lelkekben. Mert bár nem látja szinte senki e földszivárgást, azért érzi. Majd figyeld meg: tél közepe táján, akár van hó, akár nincs: hirtelen valami erős hálaérzet lesz a semmiből rajtad úrrá. Ez a piros. A növények - például a klasszikus vörös rózsa -  még magukban hordozzák örökségét, s ők hallják és értik leginkább, mit is suttog a föld.


A föld vére azonban olykor keveredik az ég kékjével, különösen szeles napokon. Ekkor betekintést nyerhetnek a Titkos Tanács elvarázsoltjai - művészek, misztikus gondolkodók és egyéb álmodó faj - a megismerhetetlen világ egyik ablakába.
Amilyen szerény virág az ibolya, olyan titkokat tud - és nem kicsit bátor. Ő vállalta ugyanis magára, hogy magán hordozza a legrejtélyesebb színt képző lilát. Nem csekély feladat egy apró virágtól, ugye?

Ő a lila. Az érzések homályán hömpölygő tudás legtitkosabb zuga.
Megfoghatatlan, de ha leszakajtasz egy ibolyát, Tied lehet. Ha megöntözöd - Te leszel az övé.
Kifinomult csendek napjain, óráiban lehet őt igazán megismerni.
Véletlen alakult ki egyébként, még a Titkos Tanács sem tudott róla, nem is tervezte, hogy lesz.
De a legkülönlegesebb dolgok mindig hirtelenek.
Így lett a lila - és lesz is - míg világ a világ.

Színregék I. - Fekete, fehér és szürke

Az ősi éjszakában, ahogy szendergett megmagyarázhatatlan szépségű távolok derengő reménye, úgy döntött a Titkos Tanács: legyen fekete! És lett. Sivárnak tetsző, mégis mindennél gazdagabban álmodó képét ma is magukban hordják a káosz-imádók, az életérzések égi mesterei. A varjak, a hollók, és még sokan mások. Benned élt már, akár csak egy pillanatra varjú, holló -  vagy sokan mások?...
Voltál már olyan félálom-mámorban, hogy minden deja-vu érzés más igazságokká festette a megismert világot? Éreztél már valami borzongató mélyet, melyet elfújt ugyan a következő pillanat, de lopva, mint tiltott gyümölcs-slukk, titkon mindig visszaemlékeztél arra a percre, mikor épp senki se látott a fejedbe? Éreztél már úgy, hogy pokol és menny csak önkényes fogalmak, és csak a nyelvbe ragadtságod által különböztetted meg valaha a szent mélyeket és a hitvány magasakat?
Viszonylagosságokra való ráébredés egyúttal azt is megértette veled, akármit is mutat a tudomány, akármily paradigma ködösíti is bölcs elméket, hogy a fekete nem is a fény hiánya -  annál sokkal több?
Eszméltél már valami hirtelen nosztalgiára? Láttad már, hogy mennyi rétege is lehet egy-egy sötét szempárnak? Éreztél már olyat, hogy az örvény valahol nagyon is varázslatos?... Kavargó érzéstornádók ében fellegeiben megláttad már a szerelem arcát?
Rejtélyek fekete lyukába bekukucskáltál már, csak úgy kíváncsiságból?
Márpedig a Titkos Tanács azt akarta, hogy ezt a színt is magadban hordd. Hogy megtedd; hogy minden fenti kérdésre igen legyen a válasz. Visszhangozzon belőled a mélyre ásás ritmusa.
Hogy ne a felszínt lásd. Mikor túlpillantasz - soha nem leszel már az, mint annak előtte.
Ez a fekete.

Hajnalpólyákból, mikor felsírt a vágy - ne csak a felszínt láthassák, örvendjenek együtt az immanensen világbölcsőbe rejtett összes élőlénnyel a létezésnek, együtt szaladgálva, menve céltudatosan, majd kóvályogva, ahogy az idő rendje; nos, ekkor valami bátor, de bájos tündérerő szétrántotta az áthatolhatatlan káoszfátylat, s lett a fehér. Benne volt a Titkos Tanács is, de a Fergeteg Fellege is - s hogy emlékeztessen arra az egy hajnalra - a leggyönyörűbbre - minden hideg évszakban megajándékozza későbbi világok népségét hóval. Ami egyébként nem más, mint a régi angyalszárnyak hamva. Minthogy a csillagok a múltat mutatják megfáradt, sötétre vágyó szemünknek, úgy minden egyes hópihe több ezer éve élt angyalok egy jelentős darabját ragyogtatják bele az érzéseinkbe. Belehuppannak úgy a lelkivilágunkba, mint mi magunk a hóba, ha tisztaságra vágyunk. 
Azt mondják, egyszer láthatatlan barlangokban fuvolázott egy szellemszín lélekrész, a legkelekótyább, mégis legsegítőkészebb tündér újra alakká és fénnyé segítette őt, s visszatalált testhonába -  hamar újjáéledt kitépett darabja a gazdának, s kimúlt bánata is. Újra teljes ember lett.
Azt is beszélik, valaha a gyásszal megtelt hantok porcelánból voltak. Porhanyóssá a könnyek tették, melyek az újra érezni tudás sugarai által szivárványossá válva, az alkimisták elődjeiként alakították át az anyagot. Így lett a föld porhanyóssá - porcelánhantokból. Ma is, minden lombsusogásnál a szellő végigsimítja ujjaival a földet, felseperve a megmaradt szilánkokat - bár dolga mindig lesz, hiszen a szúró rezgések, melyeket főként manapság az emberek bocsátanak ki, nyomot hagynak a világban is, mely életre fogadta őket.
Ha vérzik, akkor a legszínesebb az avar. de ez már egy másik történet...
A csillagok pedig?... Fagyott fénytüsszentések még megmaradt nyomai. 
Mikor először kinyitod a szemed. Mikor utoljára vágysz lélegezni, és akkor tudod meg, mi is volt az az élet... Ez a fehér.

Hajdanán a Hold ezüstje kettévált: csillogásra és szürkére.
Ő - ez utóbbi -  volt a világon a legelső csemete: a két alapszín, a fekete és a fehér nászából pityergett e világra. Hosszú, nyomott századokon keresztül volt magányos, de még ma is hordozza sebeit: az unalommal társítják ugyanis az álszínes emberek mind a mai napig.
Kedves, nyugtató lénye bölcsességet is hordoz: a végletek szülötte ő - a Közbülső, az első Gyermek, a legfőbb Hordozó, elbírja mind a sötét, mind a sugárzó súlyát. Az ég sötétkékjét és a csillagok fehérjét. Mikor minden kettő együtt áll, ott van ő. Nem kis súlyhordozás, igaz?
Kopár hamuszíne a  folytonos súlyhordozás miatt van - végtelen fáradt mindig szegény.
De sosem unott!
Súlyos feladatokat rótt rá a Titkosok Tanácsa.
Az egyensúlyét.
Ne becsüljük hát le őt - élvezzük teljes pompájában!
S miként meglátjuk a szegényben az emberségeset, a csillogóban a felszíneset, a csúnyában az igazságot - úgy lássuk meg a szürkeségben rejlő ezer színt!
Voltál már teljes meditatív állapotban, amit nem a fáradtság tompasága hozott ki belőled, hanem egyfajta egykedvűnek tűnő, de nagyon is metszően látó, épp ezért optimistán világhoz viszonyuló állapot? Voltál már teljesen - nyugodt?
Ami titokban érzelemhúrjaidra balzsamot tett, hogy ne sebezze az idegesség egyre csak táncoló cipőtalpa... Tudom én azt, csakis a szürke lehet.

(Folytatása következik)