2016. augusztus 29., hétfő

Felfogni, hogy meghaltam /Az ég naplójába vésett szavak/

Még mindig nem tudom felfogni, hogy meghaltam.
Hirtelenjében nehéz lenne megállapítani, mivé is lettem. Csak arra a hosszú, fülcsikorgató sípra emlékszem, aztán szerintem kimaradhatott egy jó pár óra a szellem öntudatlanságában... a teljes nemlét áthatolhatatlan betonködébe sújtva. 
Azóta talán újraszerveződtek, és energiákká gyűltek lényem láthatatlan részei – még ha korábban nem is hittem az ilyenekben –  ehhez pedig idő kellett.
Mindenesetre, ki tudja, hány perce itt lézengek a kórház meglepően meleg falai között. 
Vagy csak most kezdtem el így érezni? 
Érezni a falakból kiszűrődő reményt, utolsó kapaszkodások ujjlenyomatainak zsigereimbe vájódását? Süvöltőn hideg félelem érzése ugyan, mégis forróbb, mint bármely csókba rejtett üzenet. 
Nem tudom...

Olyan zavaros ez az egész, mint az ember lelki sivárságától szennyezett folyó, melyet csak egy világvégi felismerés elsöprő ereje képes újra megtisztítani.
Szeretethőmérsékletű bizsergés járja át most minden ízemet, és a környező kiterjedt valószínűtlenül szépnek tűnik számomra.

*

A tudat még a lehető legnagyobb mértékben ijesztő és szokatlan, hogy meghalhattam (főképp, hogy ilyen értelmetlenül, balesetben), de ahogy elnézem az addig sosem látott színes rezgéseket, amik mindent és mindenkit áthatnak, rájövök, nem is olyan rideg ez a halott lét. Hiába vagy még a testedben, ha lelked reszket... S hunyhatsz bár bele a gyertyafüst kanócnémaságába, ha érzel még valami melegséget.
Halott lét... Micsoda ellentmondás! Talán ez az ambivalencia adja az élet sava-borsát?
Én már csak tudom.
Nem az élet ellenkezőjét élem! Illetve nem úgy...

Szakasztörést eszközölt felém a sors, de a dolgok mögött lappangó folytonosságot nem téphette szét.

Túl sok vagyok most, így, nem-tapinthatóan is. Még ha többet is látok, s láttam őrangyalom egy pillanatra, ahogy túlvilágian szép mosollyal intett felém, mikor a testem felett lebegtem azelőtt a végzetes képszakadás előtt... Jelen pillanatban magányos vagyok.
Mégis, maga a Gondolat lettem – abból pedig van egy pár, nemde?
Az Érzés pedig? Kiárad a gondolat testéből, de csak hogy vissza is térhessen belé újra.
Mikor minden elsimul, és békébe tömörül össze, és ahol végtelen a nyugalom: az a halál. Földöntúli igazságú harmónia csak az elmúlás. Tézisek és antitézisek kardján megtörik a földiség fénye... De ez itt – másmilyen fény.

Mindent átható, legmélyebb, legszétterjedőbb érzés most sajátom, ami keringőzik a csodákkal, felszállva, álmatlan magasakig, hol már nincs szomorúság... Maga a Magasság, a Felszállás ez a világi szemmel nem látható nagybetűs Érzés.
Szüleim arcán most leginkább legördülő.
Lecseppenek legkedvesebb szeretteim arcán, mint érzés, annak az időnek az emlékét gyászolva, melynek kezdetén még csak gondolat voltam. 
Most is vagyok, csak másként.
Milyen érdekes is ez. 
Kitépődtem, mégis véghetetlenné lettem; elveszítettek, valahol mégis visszakapnak.
A veszteség kése most beléjük hasít; mindenkibe, aki valaha szeretett.
Ó, bár tudnák, hogy továbbra is élek...
De hol? Ez még számomra is kétséges. És ijesztő.
Bár romantikus alkat voltam mindig – és most már az is maradok – nem igazán hittem  az örök üdvöt ígérgető Mennyországban.
A plátói szerelemnek sem voltam soha híve.
Most már nyugodtan beszélhetek, sőt, kiálthatok is, bele a messzeségbe – bár a szelek visszhangjába rejtett válaszhoz még nem elég vájt a fülem.
A fülem?! Miket nem hadoválok összevissza! 

De hogy is mondhatnám máshogy? 
Olyan lett hirtelen minden, mintha beszélni kellene szavak nélkül.
Egy biztos – egy darabig még itt leszek.
Hogy utána mi vár rám?
Tétje nincs, az tuti.
Vagy halála után az ember ne legyen már semmiben biztos?
Lehet, hogy a nagy idealisták a legnagyobb kétkedők?
Mindenesetre a csak testi létet ők vétózzák meg leginkább.

*

Suhanok kifelé a falak mögül.
Olyan most, mintha a levegő mindig felkarolna, és táncba hívna – különös élmény.
Ó, milyen tragikomikus! Mit meg nem adnék, ha csak egyet szívhatnék! Amekkora dohányos voltam, lehet, ha nem ilyen fiatalon, hanem húsz év múlva halok meg, akkor épp ez a szenvedélyem tett volna a sírba...
Komikus lenne pedig, ha a fülébe susognék annak a negyven körüli férfinak, adjon egy slukkot! Még ha hallaná is – minimum halálra vagy tűzesetbe ijeszteném. Én pedig úgysem érezném azt az ízvilágot... 
Nézd már, a kedvencemet szívja – dupla pattintóst!
Kész abszurdum! Erősebben érzem az aromákat –  a földi élvezetekről mégis le kell mondanom egy éle... És már megint a nyelv. Az a szemtelen, tökéletlen, de esszenciális nyelv...
S hogy mit látok ebben a férfiban? Érdekes, de mindent.
Ezer immanens gondrebbenést, melyek örök bábként tengődve sosem válhatnak a Kimondás pillangóivá.
Durván elfojtós az ürge.

Épp az édesapjával sétál, már jóval a kórház területén túl, én pedig siklok együtt velük. De egy gondolatomba kerül, s máris ott termek, ahol akarok. 
Hová is akarhatnék?...

Arra gondol ez a jól öltözött, kedves arcú úriember, miért is nem vitte hamarabb vizsgálatokra az apját... De az apa meg fog gyógyulni. Még vagy tizenöt évet biztos él az öreg.
Ő igen.
Balra fordultak. Tartok velük.

A cigaretta elparázslott. 
Én is.

Kiráz a hideg, megborzongok. Nem tudom, honnan tudhatom ezeket –  talán a halál után megváltozik az elme szerkezete, és helyet cserél a tudat és a látszatnál gazdagabb tudattalan? Hát ő lenne mindennek a fő sodróereje?
Azt hiszem, még sokat kell fejlődnöm.
Lehet, hogy újjá kellene születni?

*

Régi szerepem, alakom a Sohákba fúlt, és tonnányi fájdalomként él tovább. Minden Soha lefial, és ezer apró, még fájdalmasabb sohák lebegnek, és keringőznek a levegőben. Varázsos zenére táncolnak, de mind csontvázból van, bármilyen gyönyörű, elegáns ruhába bújt is. 
A lélek megannyi gőzölgő, életmeleg tányérja egyszerre törik össze. 
Mégis szép ez az egész. Mint egy mélabús költemény: szomorúság vizében oldódik fel a szépség pezsgőtablettája.
S bár sziklákhoz csapja az érzékeny, belső szöveteket a Hiány minden egyes perc-megnyilvánulása, hogy aztán ezer zúzódást hagyjon maga után, s a tenger csak zúg, hullámzik és fogad továbbra is vígan, még ha a sérült csapódások nyomát nem is képes letörölni –  mégis úgy érzem: élek.
Nem jobban persze, mint bármikor, nem paradicsomkodom itt, hiszen mindig is élveztem a földi pillanatokat – de itt is jó! Még furcsa, de kezd egyre élvezetesebbé válni.

*

Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik. 
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... 

*
Örvénylik, feszít, húzódik. 
A percek is, a belső világ is.
De csak most... 
Itt az idő. Megszűnik az Idő...
Még utoljára visszanéz a szellem, hogy lássa, mit hagyott maga után.
Örökséget vagy veszteséget?

Már nem lehet tovább holmi világok között ténferegni, a homállyal csereberélni fényvillanást, hogy áthasítsák egymást, mert ugye csak az álvalóságban ellenség fény és sötétség, a képzelet valóságában kezet ráznak és egymásba kulcsolódnak; nem lehet tereferélni angyalokkal, vagy éppen aurát kóstolgatni... Nem... Csakis most kell! A köztesben kell élni, nem ott, honnan indult el minden, s hová vissza is tér, s hol minden időtlen és határnélküli. Nem is lényeges igazán. A földiség ideje – a cselekedet ideje.
Címszavakban ennyi az élet.

*

Azt hiszem, tényleg meghaltam! 
Látom a fényességet, mi tudatom költeményének legelső zsengéje.
Ki ez az angyal az út végén?
Mostantól fel kell fognom, hogy tényleg  élni fogok...

2016. augusztus 28., vasárnap

Lesz egy asztal

Mikor e kis nyegle, rőt éltetőt
a természet belém dobbantotta,
hozzá miért adott ennyi vajat?

Érzem, elengednem kellene,
és megolvaszt bár a túl-sugár,
éppen az ad mégis körvonalat - 

így hát szemem még torz üvegén át
tisztulok magamba, hiába fals
a képzelet, mi gyöngyöt lát a sárba.

Törekvésem célszalagot szakít,
ha elszakadásomon átjutva
látom újraírott könyvem kitárva...

Továbbra sem kő az, mi honol
a mellkasból kiszárnyalónak:
szeretem, kinek lágyan keze közeleg.

De ha kinőttem már jelen-méretét,
hol részt nem akar venni egészemből - 
többet hiánya földre nem vethet -  nem vet.

Álmodik a gyomor, ha csak odavetett morzsa,
mit kap,  korgását csitító az a csörömpölő,
lakoma-látszatú, holtfehér tányércsönd.

Majd lesz egy asztal roskadásig benépesítve,
a jobbat felismerő dörgő döbbenetével,
 s akkor a szív poharába elixírt önt.

2016. augusztus 23., kedd

Emlékfosztva

Minden emlék ma köddé lett,
minden esemény: költészet.
Minden valós illúzió-vajúdás,
lásd, mi születik, lelkének hantot ás.

Mennyire szép egy életre szóló vallomás?

Azokat a szavakat már rég elfelejtettem,
fejemben lakozik száz, már bomló eszmetetem.
Csitt! Hirtelen felvillant egy halovány rezge,
de máris itt hever előttem - kivérezve.

Miért szánt végig a feledéspenge?

Nem tudom, csak azt az egyet biztosan,
hogy minden tovahull, ami épp lobban.
Minden ébredéssel kínoz engem, jaj, vajon mi?
Megmondhatná, de nem tudom, ki az a valaki...

Lehet-e ennél gyönyörűbb zenét hallani?

Mint a múlt hegedűje, s bennem suhog
millió szellő, mivel keringőznek húrok.
Miért van, hogy letaszítottam a megfoghatót?
Félig élve tengedezem át a hunyt holnapot.

Merre vagyok én, ha mindent ott hagyok?

Mert én is egy szórt gondolat vagyok, ki öltött testet,
de ki valami nagy törés által mindent elvesztett.
Lehet-e csodásabb kincs az emlékezetnél?
Vagy mindenki igazabbat üresen remél?

 Talán a tisztult űr több bolygót körbeér...

Kapirgál az emlék az elmém falán,
ám mi lezúdul, csak egy morzsa magány.
Darabjait felcsipegetem, s átnyújtom Neked,
hallgatásodban egy új gyermekkor szele remeg...

Poraimba mivel rajzolod majd a neved?

2016. augusztus 22., hétfő

A csalódott monológja

Nem tudom, miért sújtod
fejfa-némasággal
érzések harang-mítoszát, 
de kultikusan kék éjszakákból
felvillanó
pillatánc mögött
felizzik dermedő hiányod,
- énbennem - 
őszinteség gátja
a hazudott teljesség-folyó.

Kongatni kellene,
nem így, ahogy most - kongani,
mert hiába telt a kosár,
ha jól nem lakott az az elgyötört,
üressé gyimakolt, gyilkolt gyomor;
és a mögötte titkon kanyargó,
lappangó,
haldokló,
felélt tápanyag,
valamint 
hinchánc gerinced
nem roppan meg
súlytalansága alatt.

Valahol még tisztán létezel,
ám csak mint 
különálló entitás,
nem úgy, mint része egésznek,
mint társ,
még ha életté is válsz
nemsokára valaki szemében,
de csalfa maszkmodorod
tükröződik
az igazság vízfelszínén,
hol már többé
sosem merülsz
valódivá.

Alma vagy, mégpedig belül
nem épp zamatfehér,
kimondhatjuk: mérgezett,
belőled tépdesett
épp a túl bizakodó,
törékenysége hajnalán.
Azóta bealkonyult,
s ravasz ragyogásodnál
számlálhatatlanul
jobban esik
a magány.

Savpelyhek gyülemlenek
az acélszirmokra - 
mi magába szürcsöli
csak a nem-bántó cseppeket,
nem maratja tovább magát,
szikár anyagból szőtt,
szűrt szenzitivitás ő.

Te pedig?
Boldogulj csak 
gigászi erőd által
széttörött
csónakjaidban - 
csak ne felejts el
ragasztót 
kérni,
mert 
a darabkák
visszaható szilánkjainak
érintése
nem olyan égi...

Viharvers

Most jöjj szép Vihar, jöjj el,
packázz csak a fals csönddel,
szebben cikázol, mint a hallgatás,
óvó zenéd egy olyan pajzsvarázs,
ami kivéd a várakozó posványtól,
vágyhatunk akár egy szóra is, holt fátyol
csak, mi ráülepszik a dobbanóra,
s ugyan minden cseppnek olvad foltja,
Te vagy, aki napok szúrását hinted
hűs hömpölygéssel, s titkon elegyíted
villámok víg fényét mord kopogással,
mely aztán végül hangulatba átcsal
mégis valami zengő-zuhogó hangfergeteget,
Vihar, én Téged úgy szeretlek, miként a percek
ölelik az élet vissza nem számlálható örökét,
így arra kérlek, tépjed göröngyöt, tépd nyugodtan őt szét!
A göröngyöt, mi a türelem tüskét termő földjén él -
jöjj, Vihar, jöjj el, pezsdíts fel, szebb vagy ezerszer a szépnél...
Nélküled új sem létezhet, és nem lehet,
hogy csak a sugár hassa át a szemeket,
csörgedezz gyakrabban nyár nyájas erében,
az erekből feltoluló cseppek régen
még vérpelyhek voltak, azóta már örömkönnyek lettek - 
a vágyakozás a napfény, Te az örök cselekedet.

2016. augusztus 21., vasárnap

Az egészség éneke

Hol kigúvad sötét súlyok szemgolyója,
lidércfelhőknek lassacskán üt az óra,
csillagokat tüsszentő kedvében van ma minden,
révül a közérzet, áthatol nyűtt bilincseken;
pozdorjás lélekrészeket egyszerre elbontja
gondrágcsálók nemesedett anyagból szőtt foga.
Tagadott tagadásából igenlő mámor lesz,
a törékeny én valahonnan mindig erőt szerez,
valami ősi szemlélet ez, tisztánlátó s gondolkodó,
csak a túlvágyott fákon teremhet méregtől bomló bogyó - 
ha ököl görcsét eloldja a nyitottság léglazult keze, 
lelombozódás gyökeréből lombjaid fejlődnek, melyre
szárnyait ráverdesi egy ijedtbe némult madár - 
de ha tekintetedből csipeget, új hangra talál...

2016. augusztus 19., péntek

Kitapossa

Nem kell füledet befognod, 
hogy meghalld a zenéd,
nem kell szemedet hunynod, 
hogy a Látást elérd;
hogy tobzódj ezer lezserségben,
szele nem kell halálnak - 
de az önfeledtség ösvényét
kitapossa a bánat.


2016. augusztus 18., csütörtök

Első és utolsó látásra

Egyetlen esőcseppben meglátlak,
ablaktáncod a halk igazság járja át,
mit sohasem tudhatnak Nap-vágyak,
az vagy te, egy csepp élet-arcú odaát.

Talán nem volt még semmi soha ilyen 
valóságba vájó, csodáktól gyötört,
mint a pillanat, mikor egy idegen
szempár az elmúló bicskájába tört.

Örök lettél, nem volt mit tenni,
csendembe fényképeztem az emléked.
Tudom, te érzed, mit érezni
csak és kizárólag esőben lehet.

Régi szenvedések dús fátylán 
keresztülhatol ez az egy gyógycsepp,
ami több, mint végtelen, árván
többé nem állhat az emlékezet.

Első és utolsó pillantás. S a búcsú...
Ó, ha szabadulni tudnék tőle - ég, kérlek!
De nem, az igaz sikoly mindig halkszavú,
s én dobogásomba sikoltottalak téged.

Elállt az eső. Káprázatod talán már sosem.
Miért képzelnélek, ha több vagy legtöbbnél?
Volt egyszer egy borostyán tekintet, hol volt, hol nem,
minek tűnése az, mitől örökké él.

2016. augusztus 17., szerda

A túlság áldása

Van olyan kimondott, ami ott ér véget,
hol nem övezi csönd - nincs utána kavarodó.
Mögötte nem zubognak fel erős képek,
érzésekbe nem tolul az olykor túl lelkes szó.

Van olyan vég, amit nem kísér
mélységet bolygató álomzene.
Van olyan szem, mely már nem ígér,
olyat sem, mit létével ígérhetne.

Van, mi nem mutat túl önmagán, csak van,
mint olvadástól ódzkodó jégtábla.
Tükrében meglátom néha önmagam - 
egy folyékonyabb pillantásra várva...

Ha már nem vágynék túljutót, akkor kell
majd a semmibe tűnnöm, és észrevétlen.
Büszkén táncolok a  legszebb sebekkel - 
nem életrevaló az, ki érzéketlen.

Vonás a föld arcán

Vérmes fényfarkasok, mikor átharapták
mély álmom reménységtől lüktető torkát,
a hajnal fehér szikráiba egy éltető csepp vegyült,
s bimbózó teendők bolygói gyógyították ezt az űrt.

Kísértett még életem legigazabb éjképe egy darabig,
de felnőtt-hessegetéssel űztem a nem-látható arcait.
Mikor már szemem sugárhoz szokott,
akkor zuhantak le sorban alkonyok.

Egyik szürkület a másik még szürkébbet szőtte,
beköszöntött ismét az éjszaka, s én, a dőre
semmit sem értékeltem, és egyszerre csak rámszakadt
a végtelen, vagy a mindenség testéből egy darab.

Mikor magányom végre önfeledt világlássá vált,
akkor kopogtattak, s éreztem remegésem árnyát.
Kilincset nem érintettem, inkább saját máglyán égtem,
míg teljessé kellett roppannom, hogy baj gyökerét tépjem.

Még a legigazabb álmomnál is bűvölőbb volt
az a fájdalom, az a lidérc, mi belekorholt
az egyensúlyba, és abba az állandó, szép tudatba:
minden múlva újul, s ha jó volt valami valaha

most még jobb lehet, ennél hitteljesebb
nem is lehetnék, mint mikor a csendek
pókhálói átszövik a kilátástalanság sarkát,
minden út zárja a varázsszótól nyílik: egyre tovább...

Én lettem magam megváltója, többé sohasem más:
örök elégedetlenség ráncából simult vonás;
vonás lettem a föld arcán, majd égre néztem,
ez volt a legelső, igazi ébredésem.

2016. augusztus 14., vasárnap

Eltájoltból

Kigondoltam egy életet, de mindig más terve volt,
magamat láttam az éjkorongban, mégis a Nap szólt
csak azért is csendemhez, mindig más, tudtam én jól, persze,
az elképzelt, mint a történő, más szépségből szőtt selyme;
A Hold tükre összetört, a Nap hirtelen elnémult,
felhőnyájak bégettek, de iramló pásztorszél fújt;
Lelket akartam csiholni a betonködös gomolygásba,
elkéstem - nélkülem is minden olyan, mint az Égi mása.
Kigomboltam az elmúlás kardigánját, és lám, melegség áradt,
futkosott szét, a szikra arcot lehelt a párhuzamos világnak,
hol minden egy, de nem mindegy, s azon a helyen, ahol
harmónia varázs tajtékzik a méltó harcokból,
valami ellentétes varázs, valami egészen más,
mint amit megszokhatott a tétlenbe révedt látomás,
sokkal körvonalazottabb és tisztább,
élő, képlékeny ez, mint szilárdholt inkább;
Így gondoltam, hogy fogok érezni,
de álmomba mart a végtelen semmi.
S ekkor, egyszer csak kinyílt egy tudatvillant ablak:
tudom, csak Te leszel az, kinek megálmodtalak.

2016. augusztus 12., péntek

Találkozás a külső körülménnyel

Akár ott leszel, akár nem,
én akkor is elmegyek oda,
lehető legmesszebb tőlem,
ha leszel is, vagy csak a soha
szavát követed babona-halkan,
én hazatérek úgyis magamban.
Tünékeny fénycsomóit az éjnek
nem veled bogozom majd ki,
ha ott és akkor velem nem leszel,
- csillagot könnyű mondani -
ígéretek fénylő posványán túl,
létezésem nélküled nem árvul.
Talmi ragyogásod sem csábít,
segédkezet nyújthatnál bár,
de nem hordom terhed hátamon,
a hit emelőbb a rabságnál;
sokkal sugarasabb, és sokkal mélyebb -
a leghosszabb láncok is csenevészek.

Ha jössz, fogadom, méltó szemmel fogadlak,
elegyítem magam tanításoddal,
s átlényegülök általad, de maradok,
ki lehetnék, és sosem bukik sóhaj,
ha kínoznál, vagy ha cserben hagyva
egyes-egyedül mennék a fagyba,
amit te teremtettél, de az csakis én vagyok,
ki felolvaszthatja, kiben meleggé bővül,
szépülve, nemesülve, én vagyok, ki ott leszek,
és akkor, amikor ideje lesz, nem röpül
külső út-kétség már belső kavalkádomba -
ott leszek életemben, lehetsz bár mostoha.

Gonddobozból bontsd ki

Gigantikus gonddobozodból
kedélykarcod, ha sebet tombol
Te csak bontsd ki,
de ne holmi
félszeg, tudatlan tépkedéssel,
kínos kavalkád csak a kétely;
Bontsd ki! Ajándékod
miben ott van, rég ott
szuvenírek legesleghőbb éke:
a lehetőség. Lehetősége
túllépések himnuszának,
hol serkentenek az árnyak,
ott lesz szikrád legsugárzóbb,
ott lesz írisz reád vágyóbb;
s a megannyi csomagolófecni között,
újak hasító varázsa benned pörög,
és az ábrándtespedt idő elhull egy pillanatra,
ha bontás bátorságával térsz vissza önmagadba;
Magadat bontsd ki! Magadból csak lépj ki! Mindig.
Boldogság bosszúja lesz sorsod hetedízig.

2016. augusztus 8., hétfő

Merre is zuhanj?

Az ég kenyerére felhővajat keneget a szépítő szándék.
Esővé addig nem fakad, míg ki nem csordul az a túl lágy, billegő elfojtás...
S az első "várj még!" ...
A legutolsó kapaszkodás.
Ami eldönti, merre zuhansz - a semmi felé, vagy a hitruganyos trambulinodba.
Mígnem lassan, nyugodalmas tempóban kezed üressé vágyik, a gondolat-gondok érzésérbe tömörülnek vissza.
Hajj, csak egy pillanatra, de felvillant a béke érintő sugárkévéje, bár elkaphattad volna!
Erősebbek lettek cseppek, hirtelen zivatarrá eredtek, de tudd, mit súg az a pillanatnyiság:
az idő egy tészta, mit a kedély nyújt tetszőleges méretűvé.
A lelked az élesztő.
Puffatag, porhanyós a végtermék, a Pillanatba porlad minden emlék.
Ekkor szállsz először életedben.