Kőforgás

Köveket forgatok. Nézem őket.

A kövek az ő szemükben

minősíthetőek.

Az eredendő és a változhatatlan

– "ugye látjátok?" –

egyek lettek, összenőttek,

íriszek földjében szembogarak

mozognak, nem élnek.

Ó, kő és szemek összenőttek,

ez így született, úgy is marad, 

"hát nem érted?"

Nézem őket,

ész nevében gőzölgőket,

értelem nevében felszínkaparászó

hangyasav-lelkülettel felbuzgókat.

Nincsenek új példái, 

sem szinonimái az okosnak,

holott szerintük ők élesek, sőt, kések.

Azok hát. Soha nem veszik elő őket.

Indulat, durvaság 

félelemteremtő ereje alatt 

reszket 

agyi barázda-zsebben

a szellemi garázdaság,

a gagyi, a szégyen, a buta, és 

minden hasonszőrű, tabu szó

homlok mögött zizeg:

 "most már megint kire kennek?"

És a jelentés jelentőségétől rettegők

áldoznak a kínosnak: a rossz csendnek.

Aki először felaprítja,

azé a jog, hogy a kőre

vesse véseteg, szagos szemét,

megbabonázva a légkört, ezt a mindenhatót.

A válasz mégsem méltó, nyers,

hanem egy fájón finom, szorongatóan kedves:

"jaj, te szemét!"

Legszebb öröm: a káröröm. Közhely.

Közhelyek rímelnek, koponyák már rég nem 

korognak. Megteltek.

Nevetek?  Vagy éppen nem?

Ezeket a köveket szemlélem.

Örülök, hogy időben kiléptem.

Ez már röghely.

x

Hogy vagyunk-e még egy páran, 

más-kőképpen? Mindegy.

Egymás mellett ülünk. 

Néha csapzottan, 

néha ősvagányan.

Minden egyes kövünk legalább

egyszer egymás veséjébe látott,

majd tovagördült. 

Lényegében semmit sem láttak,

és én sem.

A kő, ha nincs a helyén: kezekben van.

Ellenben, ha elpattan:

mindegy, ha eldobható,

mindegy, ha eldobhatatlan.

A kő önmagáért van,

beteg keretek köreiben kemény, szilárd.

Önmagában elsimult, öncsiszoló.

Kőnek született. Nem is lehetne más.

Mint gyémánt, amely

felismeri a szenet,

alkotja a kő is létét.

Minden köszönésbe belekoppan

a viszontlátás.

Dialógus a jövőből, tisztelettel

— Hogy tessék? Istenfélők? Mi az az...Istenfélelem?

— Igen, itt Istenné lett a félelem. A Félelem volt az isten.

— Mi minden egyes isten...esszenciája?

— Az Abszolút Elv. Ami áthatja és szervezi őket, és ami adja a tisztelet minimumát.

— Mi a tisztelet jelentése istenfélő szótárakban?

— Ami alatt meghajolhatnak.

— Mi az ellenpontja a tiszteletnek ebben a félelmes kettőségben?

— A becsmérlés.

— Mi alapján becsmérelhettek?

— Amitől nem félhettek. Ahol megpihenhettek. Ahol kiereszthették fölös füstjüket. Amit stabil pontnak nevezhettek ki, hogy kényük-kedvük szerint rugdoshassák. És ha ez a statikus ellenpont öntudatra ébred, és félhetővé válik – gondolták  –  annak a félelemnek a tudata a legfélelmetesebb tudatok egyike. Több, mint megsemmisülés! Mínusz-sors. Mert ha félhetnek a nemtiszteletreméltótól, akkor a tengely másik végén potenciálisan meg is hajolhatnak előtte. És ha nemfélelmetes, azaz nemtiszteletreméltó ellenpontjuk előtt meghajolhatnak, mit ér a létezésük? 

Egész létezésük a félelemben teljesedett ki, és félelmük elve istenítette meg bennük létük értékét, sőt, értelmét. Ezért a semleges, humán minimumra építő tiszteletre vakok voltak. Bekötötték szemeiket, mégsem tanultak meg befelé tekinteni. Sőt... 

És ez még csak az elméleti rész. Folytassam a gyakorlatival?

— Isten őrizz... Vagy mi. Elég is volt ebből az oktalan meséből. Ki hiszi ezt el?

— Pedig mindezek lenyomata már történelem. 

— Ha te mondod...  Ám úgy hangzik, mintha valami földönkívüli összeesküvéselmélet- hívő találta volna ki, hogy rossz színben tüntesse fel a földieket.

— Ki tudja. Mindenesetre minden jel arra mutat, hogy megtörténtek ezek az emberek, krónikáikat hosszú ideig a  vesztességre épülő világ leharcolt győztesei írták.  Minden régi történet ebből  a szemléletből fakad.  Kisebb-nagyobb mértékben minden régi földi rege... ragacsos. 

A kegyetlenség iránti elfogódottságtól ragacsos. 

Mossuk kezeinket hát! És most menjünk innen.

Olyan más ma

Olyan más ma – oly' más a világ,

olyan súlyosak a játszi fák,

olyan reszketeg a levegő,

olyan kocsonyás a szemerdő,

melyen át e mindent kémlelve,

az ember szépet is nézhetne – 

s mégis halott, üveges szemekből

fürkész ki, s az éjhorzsolt sebektől,

csak azoktól tűnnek élőnek,

de rég kiirtották érzőket

saját idegeikből, így járnak-kelnek,

akárcsak, mint világvesztett kísértetek,

s így, e szemüvegen keresztül

a szél is másképpen hegedül

e bús, e nehéz terhekkel tarkított

világra, melybe sok árnyékíj szított

tüzeket – ó, e súlyos világba,

oly más, olyan szomorkás, de hátha

lehet még e bús-különös szebb is,

ha csipet szóval, s tetején egy kis

tettel fűszerezzük, s így elevenebb,

sokkal húsabb, s igen, valósabb lehet,

nem lesz oly más, semmikor e világ,

melyből huncut féreg lelket kirág,

nem járnak emberként kísértetek –

s nem járnak kísértetként az emberek.

2016.

Elvont vers

Mit zenghet időtlen a csend,

már a való sem lehet illúzió.

Porhadó héjból nyíló Bent,

látót lehunytból szító.

Idősíkok pályáját, ahol

képzeletvíz síkosítja,

 születve rian fagyásából

időhatár: Most, Lesz, s Vissza.

Fénytelenbe burkolódzott,

éjgalacsinba gyűrt félelem,

csillagokba ír egy mosolyt,

miben felrémlik a végtelen.

Illeg a halál-pillangó.

Higgy a létben - úgy szeret!

Bár nyers szívószállal a szó

szipkázza, mi túlmeleg.

Lélekvelőt ráz meg legmélyig

a szó - veszély zsarátnokforrása.

Forró a bátor szó, s ráfénylik

isteneknek izzó homlokára.

Arasd le sejtjeidből sarjadó

betűk aranyló kalászmezejét.

Ha mindeneddel érzed, hogy a jó

koszorúzza meg a csalóka fényt.

Burkold be a fénytelenséget

szavaid leopárd-leplével.

Gyönyörű légy s vad, mint az élet,

és akár a leopárd éjjel.

Érzelmek buggyanó nedvei

égből buzgó porba hullajtják

világlókat, ahol felsebzi

az árny éjnek feslett csillagát.

A Képzelet a hűs agy robogó,

mennysejtető motorolaja.

Tüskés héjból nyílik a mogyoró,

zsong a boldog való halraja.

Valahol vak szikrákkal szító

az idő csillagtalan szipkája.

Vadszép verssorok szava kígyó,

tekergő port ragyogtat a Fára. 

2016.

(Sz)Űrreális

Ködlötty csöppen a borzas tájra -

hopp, meghalt? - meg hát a Nap!

Holnappal versenyzik a máma:

melyik lesz múlt hamarabb.

Fehér borsószem a hold,

gurul habvirág felhők közt.

Rőt alkonyatbort habzsolt

egykor az éj, most hótejfölt.

Körözött kenyér az égbolt -

lángszínű krémje volt a Nap.

Mi purcanva magától tolt

életnyaláb-sugarakat.

Káosz tobzódik Nap nélkül,

a bolygók szűrruhát öltenek.

A virágzás szó elévül,

az utolsó szirom őgyeleg

valami űröntúli bús tájra,

egy kissé magányos szegény.

Garatra is öntött, így ájulva

nem is tudja, holt a remény,

hogy valaha is társra lelhet,

de lelkedzik még benne a sav,

mely megsúgja, merre öklendhet,

ahol nem büntet zord bajuszhad.

Pödört dohányok füstje kavarog

bele a csillagtalan sötétbe.

S én utolsó sziromként andalgok,

az átalakulás ösvényére.

Hiszen minden alakul, ez a szűrreális

ruhák legékesebb és legbölcsebb gombja,

ez az értelme, annak, mi egyben halál is,

de néha élet, mi napként tekint holdba -

meg ne vakuljon és fakuljon

ebben a túlingerelt világban,

hangolok valami kis sanzon-

húrt, míg nem jön vágtatón egy árnykan,

mi rabul ejtve sebzett szívem, tőrt

ajándékoz nekem, vágjam csak le,

vacsorára egyem csak őt, s a bőrt

szőröstül halámoljam csak bele

a bendőmbe, ami szörphöz szokott,

de valahol az igazi, az egyetlen

cinegét majszoló kalap kokott

keringőbe kezd a serkenő sebemen.

Vért kortyog immáron a kedves éj,

én mégis magányos maradok.

Recsegnek a képzettársításmély,

a távoli idegnyúlványok.

Mik agyakból szívószállal hörpölik 

ki mohón a maradék kis értelmet,

majd egy röpke mozdulattal ellökik

a fülem helyén tüsszentő térdemet.

2016.

Újvarázsige

Mennyi

kínpontját vetíti szélesvászonra

a jelen...

Égszemekbe már csak

egy-egy szem néz.

A főbábok azt rántják magukkal,

akit földbe gyökereztetni

egyébként sem nehéz;

Pislákolnak még

álcsillagok az áléjszakában,

Közelgő

kollapszusok előtt még

mindenki teszi dolgát, néha lázban,

néha még el is hiszik,

úgy kell érezni, ahogy kijelölték;

Az összeomlás késik, talán

el se kell hogy jöjjön,

Mégis

felhevül

az egyéniség repedéseiből

felszökő víz.

 

Üvölt ez a víz, 

Jöjjön hát, jöjjön?

 

Prehistorikus szellők,

inkább Ti jöjjetek, bújjatok elő!

Eredendő bűnhitből sarjadó

pusztítók paradicsoma 

ez a zűrzavar: ez a rend.

Elég az ikonokból!

Az újkáosz fogalma: rendező erő, 

belső tartás, jóságoszlop.

 

Prehistorikus szellők, gyertek,

fújjátok ki magatok,

Lélegezzétek be a teret!

Lélegezzétek ki az elmúlt,

bomlatag bálványok alatt 

meghajló ezredéveket!

Erekbe repüljetek,

legyen hatásotok azokra, akik 

csak szenvedtetés által éreznek

többet, mint egy fabot;

Ne osszatok,

Ne szorozzatok,

Inkább döntsétek le azt,

ami korhatag csökönyösséggel

még áll,

A győztes, a sikeres ezentúl 

ne 

a kegyetlenségi viadal

nyertese legyen.

Önnön határait győzze le mindenki.

 

És minden életoltó

agyi és kézi mozdulat előtt

zuhanj a pusztítani vágyók vállára,

mint behemót bűntudat-kő,

Csiholj lelkiismeretet ott, 

ahol olyat nem fejlesztettek ki,

parazsa borítsa

a lesújtani készülők mellkasát.

Köhögjenek fel hamut a botelmék,

és ízleljék meg kipárolgásuk.

Ha változásuk csodája létezhet...

Szándék-árnyékuk egykönnyen

nem ereszti őket,

múltjuk vésője minden

jótettük falán átjut.

 

Mutasd meg a szemeknek

a tekintély füstje mögött

kuporgó kis lényt,

sőt,

ne a kicsi: 

a Nagy legyen

a Lekacagnivaló!

Az ormótlan,

imázs vaktudatában megrekedt,

önelégültségben visszamaradott,

sekélyes, szipolyozásban fuvalkodó

Nagyságok kora

alkonyulófélben,

Míg az igazi nagyság 

színre lép lassan.

Az igazi nagyság belülről kihajtó.

 

A 'miért' kérdése legyen végre alaphangzó,

a tartalom mindenekelőtt;

És hallják meg odabentről:

Magát emelheti csak a bukott,

mint mindenki:

mint bárki, aki felnő;

És adj szavakat,

szavakhoz ihletet

egy születő szótár hasábtörésein –,

 

Épp történsz,

vénséges vagy: Te, ím'

most kélsz,

tántorgó

lőréseken túl.

 

Prehistorikus tiszta lap.

Varázslatos eljövő! 

Megmutatod magad

zajló, csendelőtti pillanatokban.

 

Hát itt is vagy.