2017. április 16., vasárnap

A tudás kezdete

Mit tudhatok,
az a végtelenig nem ér fel,
Mit tudhatok,
az a perc csikkjében ég el,
Mit tudhatok,
az lecsepereg az elme ablakáról,
Mit tudhatok,
az az idők kezdete,
mi végig elszámol.

Mit tudok,
több mint a jéghegy koronája,
Mit tudok,
lenyúl a gyűrtnek hitt csodákba,
Mit tudok,
hogy nem tudhatok szépség-teljességében mindent,
Mit tudok,
a semmi addig halott,
míg a káosz csak a "nincs rend"...

Tudom a rejtett gőz-illatok
pulzáló füstjének színét,
Tudom, hogy szemem, e pilla-tok
a vak valóságtól kivéd,
Tudom, hogyan rezonál az egyetlen
bőr misztikus ritmusa, 
Tudom, hogy miért is létezik nyelvem
s abban a szó- s íztusa;
Mert nincs senki e roppant sejtelmű térképen,
ki ne tudná akár egy szeletét is kincseknek,

Nem akarom tudni, hol kezdődik légzésem,
és hogy hol kezdődik  a Tied.

2017. április 7., péntek

Szélvarázs

Fényforgácsok zsenge illatát susogja a lombkorona,
íriszbe mosódnak képek, csak a szélnek van körvonala - 
Ő az, ki titkok kehelyneszét mézellő bölcsességgé érleli,
ódon éjek tintájából az első hajnal lapjára lépve ki.
Ő az, ki súlyokat cipel, s játszi lebbenéssel
a legmélyebb gödörből a legszebb égig ér fel;
Ő az, ki leheletével fülekbe súg minden szeretleket,
Ő az, ki által megvalósítok, nem csupán illón kergetek.
Ő az, ki gyökerestől fejlő-serkentő gondot kicsavar,
Ő az, ki kavar csodákat, falevél-trónon Ő az angyal,
Ő az, ki a hamvakat az örökkévalóság selyemködébe hordja,
Ő a hulló elmúlás, de elmúlás hullása is: lelkek körforgója;
Ő az, ki nélkül a tenger nem hullámzana: dermedne víztükör,
Ő az, ki nélkül mozgás sem lenne: papírszárny sem röpülhetne föl,
Ő a libegés, Ő a rugó, Ő a varázs, Ő az Ér  - Ő, a Szél...
Ősszívet markoló érzések irányába a Vándor hazatér.

2017. április 6., csütörtök

Címszavakat variálni

Címszavakban írott-e az élet?
Álmok és átkok, fények és kérgek.
Sziromszálló messziségbe mosódik mind,
a belső hömpölyög, épphogy olvad a kint...

Maszkok mocsarába süllyed bele a látszathajó - 
álmos a valóság, horkolása alig hallható.
Nem folyik arca egybe éjszakáknak és hajnaloknak.
Mégis, e lezáratlan igézetnél van-e szebb holnap?

Ez a be nem fejezett, el nem feledett élet
mindent elrabolt az öröktől, ezért oly féltett.
Csontok kérges fénye - és maszkok álomátka -
variáld tetszés szerint rá a valóságra.

2017. március 21., kedd

Visszatérünk

Minden múló: illúzió.
Csak az arcvonásaink
tűnnek el messzire,
azok is csak azért, 
hogy a derengő utókor
lapjainak éjébe
simuló szóalakzatokat
sugározzák tovább,
minden idők
visszatérő versében.

Versvilágban élni

Elidőzni szavak ízén,
ahol tollhegyekből kipereg
varázsok tűntnek hitt zamata. 
Olyan ez, akárcsak szirén
elcsukló hangjában a csendek,
vagy mint szobormúltban a massza.

Lángnyelvben rejlő ölelkezések,
oldódás a pólusok pezsgő vizében,
eggyé válás, feszültségek meghitt lábnyoma.
Ez mind a költemény, ütközésnek
sose várd szebb arcát, mint itt, hol az éden
szól át a sorokból - pokoli szép álmokba.

Tartalommal sorok poharát
Te töltöd meg, túlcsordulás
e csodában cseppet sem árt senkinek.
Itt nem távoli az Odaát,
itt nem koldulsz mást, csak mi más,
mint átlag, Vele étert érintheted.

2017. március 19., vasárnap

Hová sietsz?

Hová sietsz? 
Már meghalt úgyis az előző pillanat,
Hová sietsz?
Időd végtelen,a 'ne menj még' kiragad;
Hová sietsz?
Futásod tüskéje az elnyújtott selymét sebzi,
Hová sietsz?
Mosolybumerángod úgysem dobhatod túl messzi,
Hová sietsz?
Minek kell, megtalál, tarka a Lehet lobogója,
Hová sietsz?
Nem leszel többet már ilyen arcú, mint most, ó, soha...

Hová sietsz?

2017. március 16., csütörtök

Hidegebb imádat

Túlzottan tán nem is lebeghet,
miből életmeleg határ száll.
Az imádat mindig hidegebb
a 'szeretlek' nyers kincs-szavánál.

Összecsengsz

Összecseng,
ami a mély: az éjjel,
szó a láthatóval;
Összecseng
az ész a csenevésszel,
sóhajjal a fonal.

Összecsengsz
Te a magassal, Te a hajnallal,
mögött-értettel, örök lényeggel.
Összecsengsz
a szívalakkal, a hatalmassal -
hangod hálója közelségbe emel.

Elveszett egy szó, keresem

Elveszett egy szó: nem találom.
Még nem gyászolhatom,
bár károgó fátyolba burkolta
magát a kutatott,
és a 'hol vagy?'
érző tájak
puha némaságát sebző
visszhangja.
Nem temetem, még nem,
csak keresem...

Hová lett?...

...ősz hajszálaimban
talán egyszer
meglelem...

Mit tett, miért is tehetett
ilyet velem?
Keresem, de kinevet,
vagy boldog napozik,
tenger felett,
sóvárgásom ege alatt.

Miért haldokló minden pillanat?

Hová tűnt a szó, mi kiszállt
a létesülő kosarából?
Vagy jó helyen van ő épp ott,
ahol szép s igaz szó a távol?

Békében nyugszik immár a tudat,
nem vagy többé bennem...
csak a fecsegő vádol.

Csak a szótlan kutat,
majd visszavezet emléked
egy szebb szó felé
magától...

Az Olvasók

Befejezett egy kötetet az új fejezet
tombolásba halkult olvasója.
Nem kiáltja világba, milyen élményt szerzett,
de látni: másképpen néz a Holdba;

más csillagok sebzik fel a megszokottság
kékbe pecsételt égszövetét,
tudja ő már jól: a nap-és a holdvilág
nem lehet már ugyanaz, mint rég,

hiszen minden szó új ereklyét suhint
világérzés ládáiba,
mint végtelen vízből kimert egy csepp, mint
hószín holló, olyan ritka

az az Olvasó, aki iniciálék szépségének
érzését a könyvön végighordozza,
túlhatol a külsőn, az elsőn, és e sugárzó révnek
élő emlékét önmagába fonja.

Kibontva minden idők legfelkapottabb lapjainak
titkát, mit a talmi szél nem fúj sosem tova,
s ahol a könyvgerinc megtörik, ott be friss tartást iktat,
utolsó oldalra méltósággal lapozva. 

2017. március 13., hétfő

Most az egyszer (ne)

Most az egyszer hadd halljam hangom
olyannak, mint eddig még senki más,
Most az egyszer ne úgy szárnyaljon
szavam, mint csak belül hallott írás;
Most az egyszer az éjlágy zongora váljék
nyüzsgő nyalábokból forrósodó dobszólóvá,
Most az egyszer legyen a napfény az árnyék,
Most az egyszer ne kérdezd, ha elindulok: "Hová?"

Most az egyszer ne mondd: "most az egyszer",
fürkésző szemek kioltják a jövő életét,
Bármi lehet, értő sejtelemmel
kiáltásod a végesség csontjait törje szét!
Így vagy úgy, ha élsz, a Győzelem megénekel
egy napon majd Téged is, csak tudd meg önmagad,
tükörképedben a sors, hiába vérzel el,
ha a van miért-dala füledhez nem tapad.

2017. március 9., csütörtök

Versfordítás - Death Harmony

Your faces pulse on the mirrors of silent seas,
swancolor fire flutters faint on the wick of passing.
Hither doesn't reach the spite titter of the rude life.
Let the photo be yellow! Not the Touch with the Memory.

The death is harmony. Yet, it's worrying wishful.
It is worrier than all the overcarried but undeveloped words.
You were used to be. And you will be. The present? Aglowing dust...
And beyond grains you're swarming out of the stars.

2017. március 8., szerda

Télbúcsú, fényhúrú

Tündöklő
tüll-ködből
továbbszáll
hattyútáj,
búcsú-súlyú
fehér szél -
innen kél
zöld
homály.

Télmély
tükrökről
szilánkok
szálldosnak,
friss fénybe ivódó,
ezerszín kis holló
képlékeny
átolvad.

Harmat ékkőtől
csillan dérgödör,
itt hulltnak hitt
hahota parázslik,
csak lásd!
... kivedli
a sohákból
surranó,
éjsötét
suhogást.

Lázongó
árnydongó
fullánkol
sugárnak,
még pihenjen
a melegben
széptorkú
madárhad!...

... tündöklő
tüll-ködből
továbbszáll
hattyútáj,
búcsú-súlyú
fehér szél -
ily nem lesz
többé már.

Elhallgató pillanatok

Két kimondott közt kong hangok ekhója.
Szinte és ténylegesen is hallod,
mintha nyíló száj volna - és dalolna
valami búsat, 
és mégsem súghat
hallgatagabb
hangot;
Ő...

Felszín-süketítő
türelem-játszadozás
szobor-lénye - gúnynak vélve
először rázod,
majd, mit meglátott
a hirtelen,
a villanás
Benne...

A felismerés kelyhe színültig
s titkon azt üzeni - "hallasz?"-
mit is rejt, Ő, a némaság - akár méla vágy,
ahogy a körvonaltalan szónak
hatalmat rajzol a mondat,
minek hát felelni,
halott a válasz, él az igaz
hallgatás...

Nincs, nem is lehet más varázs,
mint felismerni a csönd liánját,
ahogy tekerést dobol a fára - és szavára,
a kevély kimondhatóra,
legbelül tudjuk, mit lopva
pillantunk, valósabb,
mint az elszálló:
a válasz.

2017. március 5., vasárnap

Ne félj

Ne félj a hajtépő őrülettől,
visszabolondul minden egy szálig  majd,
Ne félj a túl ölelő otthontól,
kiérdemled, mint teacsönd a méz-zajt,
Ne félj riadt zakatoló helyektől,
mindenben nevet vagy nevetett egykor lélek,
Ne félj ébreszteni mosolyt, dobogást,
ahol zokogást kísér valótlanszép ének.

Ne félj holmi kaszasuhogástól,
túléled azt is, tudod te azt nagyon jól,
Ne félj emlékké vagy éppen mássá lenni,
mint amely létformának a szokás hódol...
Ne félj olykor visszaszületni,
lesz még ennél hősiesebb alakváltozás,
Ne félj attól az állapottól,
miben eltűnsz, a kezdet valahol vermet ás.

Ne félj az élettől, a  serkenő vércsepptől,
sokszorosoktól, szerepektől, álarc-könnytől,
Ne félj a fürkésző semmitől, a nullától,
néha annak kell lenned, hogy fakadj friss tőről.
Ne félj, hogy valaha is kiapadsz,
tisztult tükrű csak a szemlélődések tava,
Ne félj a mocsártól, a fátylaktól,
elemi utakra visz a nem-ismert szava.

Ne félj a félemberektől,
egészbe olvadnak majd úgyis maguktól,
Ne félj, ha szitkoznak téged,
visszhatás ránca nem bomlik le arcukról...
...ne félj, remélj, ne cserélj
szívesen senki mással, mint aki te vagy,
Ne félj a félelemtől -
átlényegül benned, mikor végleg itthagy.

2017. március 4., szombat

Valóságok fiókája

A fájhajók messzire slisszannak közeledben,
búvár érintésed háláig hatol - lám, szállsz már,
arcod tüze nem is hullámozhatna szebben.
És lobbanóbb lettél a legelső dobbanásnál.

Nyeszlett neszek kongása már sosem kísért,
csöndem hárfájára rezeg hangod tiszta húrja.
Pangásból varázsolsz újra vérkeringést,
alvadt pillanatot csörgedeztet szárnyad súlya.

Cseppek, óceánok, mélyek s égjelek.
Mind-mind egyetlen helyre halad.
Nem álmok: a legkivételesebb
valóságok fiókája vagy.

2017. március 3., péntek

A Pillanat érája

... a szüntelenség ekkor felszisszent.
Mikor az idő ajtaját a Pillanat feltépte,
fényzúzalékot szórt az Értelem
kietlen, unt lakatú szobájára.
Majd elviharzott.
Az ablakok döbbenten álltak
az eset előtt - miért is kell
kinyílniuk ezentúl,
átszellőztetve a mindig
földkemény fejeket.

A Pillanat nem lobbant el,
és nem hagyott maga után mást,
csak töredékfecniket.
Emlékek vagdalékain táncolt
valami tollpelyhesen zsenge sugár - 
csak mozaikok maradtak,
csak a zizgő rezdülések
lettek örök-arcúak, 
a rögös ész kövei porszemcsékké váltak, 
s megtört rajtuk a friss világrend
meleg nyalábja.

Lágy mélység hatotta át
a történéseket,
túlhaladta pályáit
az egyszeriség,
mag-miliő fuvallata
remegtette azt a függönyt,
mely már-már
dermedt dísz volt addig.

Minden elmúlt, ahogy az már
régesrég eldönttetett;
csak a sziluett maradt,
csak a pillanat,
gyönyörűség, fájdalom
égisze alatt
megtapadt,
így köszöntött
új korszakot
ünnepszínnel
a Hajnal,
és ekkor
az Első,-
mint rettegés
fogai közé facsart 
bátor levegő -
kisuhant az ajtón...

Beszéde volt 
a Pillanattal.

2017. március 1., szerda

Gerledezés

Tetszhalott természet egyre lágyuló ölén melegszik fel kacagásom utolsó, még langyos cikkelye. Selymes leheléssel olvad bele a többi, zsenge parazsaktól enyhén fűtött hangszeletbe, hogy zsigeri jókedvről árulkodjon az ördögnek. Az ördög azonban, úgy tűnik, csupán egy fióka, akit saját félelmeink etetnek; hol kivetül a külvilágba, hol elreppen messzi tájakra, a már nem ellenőrizhető igazolhatóság felelőtlenül távoli birodalmába. 
Így csobogok a csudajóság patakjaként; lám, eggyé lett megismerő és tárgy, melyek tetszőleges ruhákban váltogatják lényüket. Hiába, még a lény sem lehet állandó. 
Mily idilli minden! Dobhártyámon ütemezget egy bőrszerkóba bújt figura, és hallom álmok basszuslüktetését. Mikor testet ölt az elképzelt legjobb, akkor gerledezek csak igazán.
Tavasz van, épp olyan izgalmas, mint átmenet-társa az ősz:  elemi változás, nem süppeteg izzadtság- és sárlatyak... Extenzív repkedés virágok és világok között. Nem olyan mélyen érintő ugyan a hangulata, mint a hómélységnek, de igenes egyszerűséggel - örülök neki. Nem cél ugyan, legalábbis számomra, ugyanúgy út is a melegebb a hidegbe, mint fordítva. Az én világomban az üdítő új is lehet megszokott; és igen, formát bontok azzal, határaimon túllépve, hogy kivételesen nem a sötét folyosókon sompolygó, nyomott varázslatok kékes ködében kerengek.
Szerencsére az élet pofozgat folyamatosan annyira, hogy ne akadjak fent kicsiny dolgokon. Éppen ezért tudom értékelni a legkisebbet is. 
Engem a madárdal pofoz vissza a valóságba.

2017. február 27., hétfő

Titokfoszlányok ekhói


A felhőmmel megint kinevettük a másikat.
Körforgó ekhók játéka ez az egész utazás.
Egy ablak itt, amit csupán az egyik kéz nyithat,
másik ablak ott, mit nyithat csak az a messzi más.
*
Kik még világra sem születtek,
azoknak visszhangjai lennénk mi talán?
Milyen irányokba ügetnek,
kik szólnak tudatbőrbe bújt bábok hangján?
*
Miért epedjük selymező esését,
halk bukó fodrát az elhallgatónak?
Nincsen más körökön átívelő lét,
mint a végtelen-álcájú holnap?
*
Zargatott zaja a felszínező nyaggatásnak.
Mélyekre vágytam légzésem minden percében.
És csak akkor, amikor kérdőjel lett a Másnap,
lett a csevejvilág a mély értelmű éden.
*
Már tudom is, mi lesz a következő téma.
Már tudom, hogy mit fogok akkor érezni.
De a pillanatok kanyargásából néha - 
ha hagynánk-, a sosem sejthető lépne ki.
*
Még az utolsónak gondolt pondró is küzd.
Kiragyog az élni akarás teljes palettája.
Élőlények példáját mellkasodra tűzd,
oda, hol egyetlen dobbanásnak sincs többé árnya.

2017. február 24., péntek

A Maradó

Világok határán álltunk,
minden átálmodott korszakban,
az egyensúlyérzék áthunyt
az életbe - szinte titokban - 
Cseppkicsi és tengernyi világ
lekottázta minden lépésünk,
éreztünk valamit aziránt,
mi a semmiségbe tűnt...
Majd, mikor túlléptünk már
a legvégső határon,
már az élni lett a fáj
testet öltése; álom,
nem álom, mégis fellobogott
valami túlszépnek tűnő hangulat,
és gondoltuk: hogyha elkapott
a boldogság,, azonnal el is hullhat.
Így hát inkább az elvek
kötelébe tekertük a gondokat.
Egyszer voltunk gyermekek...
lehettünk két évszám közötti gondolat;
és áradóbb társának keserédes keveréke,
a pillanatokban öltünk szerepruhát,
de a maradó Pillanat az, mi által vedlésbe
varázsoljuk korok öröknek hitt gúzsát.

2017. február 22., szerda

Variációk az arc esszenciáira II. - Szem és homlok

Nem a metsző tekintet fog mélyekig nyúlni, hanem amelyik képes alakítva kirántani a süppedésből.

[Fürkésző örvénybe ragadt a kiismerhetőség,
láthatod, az a szempár Téged ki nem egészít.
Bár közelségig hatol pupillája, messzi ő még,
szívkilométer hada a Táv, hiába lát vesédig...]

{Ki igazán sosem törődött bele jelencsendedbe,
kinek szembogara puhítja álmaid érdes kérgét,
szüless bele haló bánattal abba a tekintetbe,
mert varázsol, általa minden pillanat méltó fénykép}


Nem a ráncolt homlok érlel bölccsé, hanem a gondolatbékébe simultság.

[Cuppoghat bár millió múzsa ajka szemed felett,
születhetnek oldott gondok és görcs-gondolatok,
indulhat bár léthadba egyre több fejlődés-sereg,
elvérzik mind, míg a végletkaput nyitva hagyod]

{Mint rezdülő térkép, belső iránytű benned úgy forog,
jelzi: mikor is éledj, és mikor elég már a hajszából,
a középút koponyájából fénylik fel az a homlok,
ahol a jóság az eszme büszke földjére dobogást szór}

2017. február 20., hétfő

Az őszinteség színei

Olyan nehéz kimondani azt, ami minden befejezett mondat mögül észrevétlen sétál kifelé, a kimondottak szilajnak tűnő függönyén túlra. Bent már folyik a mismásoló beöltözés és színjáték: csak ő merte megmutatni csupasz érzéseit.  Ezután meglehet, suhog azzal a bizonyos vonzó halksággal az a függöny, de nem tudnánk megfogalmazni, milyen széljárás, talány, lélegzet az, ami mozgásra készteti. És miért is érzünk megmagyarázatlan éhséget nyakunk felett. 
A hiányérzet sóhaja ez: lélegzik, sőt, egyre élesebb szusszhangokat bocsát ki magából: ám miközben mi egykedvű-hetykén legyintünk rá, lassan a legyintések a megszokottság terelő mozdulatává aljasulnak, és lassan teljesen feledésbe vesznek. Hogy mik? Az őszinteség szívéből szájra buzgó mondatok. Sokszor a faragatlanság fogalmának ócska ketrecében találják magukat az Őszinteség szavai, de mivel lényegük a szabadság ( és a bátorság), hamar kikerülnek onnan. A bántó, otromba szavak egyébként is olyanok, mint a dohányfüst: könnyűek, elszállnak hamar, de hatásuk hosszú távon is mérgező, és mélyre ható. És az is igaz, visszapofozni nem ugyanaz, mint támadni puszta kedvtelésből.
Következzen hát pár monológ az Őszinteség égisze alatt - vagy azalatt amit annak neveznek. Mert sokszor, a jó-rossz és ok-okozat kavalkádjában nem tudatlanságból veszünk el; és ki tagadhatná, hogy vannak olyan nem feltétlen nem-maró szavak, melyek akár épülésünket szolgálják? Elgondolkodtatnak, a szempontváltás segédkezét nyújtják, és szélesebb horizontot engednek láttatni. Vannak köztük szándékosan művész-szépiák  - a szép is lehet őszinte és örök! - vagy épp idő által sem elfakult (mikor a sebek csak nagy nehezen gyógyulnak be) és ízig-vérig színesek, több szemmel ajándékozók, lehetőségkapu-tárogatók, melyek a másikat kiemelik a sárból. (Ezáltal bennünket is) Mind-mind valamelyik színút elágazása. Hogy melyik árnyalat az eredetibb? Mindenki maga dönti el, hogy el akarja-e egyáltalán dönteni.

*

Igen, ma úgy döntöttem, a szemedbe nézek és elmondom, mit gondolok rólad. Jóllehet, fájdalmas lesz, de hátha okulunk belőle mindketten. Nos, szerintem egy kőbunkó vagy. Persze, csak álarcod szerint, hiszen hiszem, mindenki lényege szerint maga a pőre hamvasság, így szerencsésebb lenne úgy fogalmazni: voltál, azokban a helyzetekben, de semmiképp sem lényegében vagy az. De mivel általánosságban úgy viselkedsz, hát én sem fogom a különösre, az egyedire helyezni a hangsúlyt. Ha mindig a lényeget próbálnánk megfejteni, már rég elvesztünk volna az elméleti erdőben, ami az elemezgetés sűrűjének és a túlszintetizáló látásmód simultságának furcsa kettősét párosítja... 

Mindenkit szeretni nem lehet - én sem érzem ezt veled kapcsolatban. Elvileg a válni valakivé fontosabb, mint lényegében lenni valakinek. De mindegy is, ki mit gondol: legyen építő számodra, ahogy én vélekedem rólad! Nem dédelgetek haragszörnyikét karjaim közt - mert a végén úgyis ő venné át az irányítást, és még a végén karjaim is szétharapná... Éppen ezért nem gyűlöllek, bosszút sem tervezek azért, amiért napjában vagy ötvenszer aláztál meg - magamnak ártanék, mintahogy azzal is, ha neked rosszat kívánnék. Voltak időszakok, amikor meg akartalak bántani, de szerencsére kinőttem az éretlen szándékok kicsinyes gúnyáját.
Megmosolyogni való talán pár mondat, hogy ezt így kimondom, de így korrekt szerintem.  Bár a múlt folyóvize már nem az a víz többé, de az üledékek még mindig bennem munkálkodnak, hiszen rengetegszer megbántottál. Talán feldolgozom, talán együttélek vele, amit okoztál, de szívem szerint kihánynám, és lehúznám a vécén - mindörökre, arcod emlékével együtt. Ez nem beolvasás: őszinteség. Tudd, hogy ennyi év távlatából, ha még mindig remegve gondolok arra az időszakra, az jelenthet valamit. Ez elgondolkodtathatna afelől legalábbis, milyen mélységes sebeket szúrtál annak idején belém. Persze, pajkos szófüstjeid elszálltak hamar, akár a cigarettakojt, mert nem reagáltam akkor, dermedt arckifejezésem azonban nem dermedt lelkiállapotot takart. Fortyogtam legbelül, de ennek halvány jelét sem láthattad, mert akkor talán nem ötven, hanem tripla annyi nyílzápor lett volna mindennapi kenyerem. Mit áhítatos ajakkal vártam, mint sérült kis fióka, ki nem bízik többé, ha egyszer már hallott puskaropogást... s minek köszönhetően el sem hittem évekig, hogy egyáltalán szerethető vagyok...  Ezért hát köszönöm! Köszönöm, hogy tanítottál! Ha a közeledben kibírtam, már semmi sem tántoríthat el, hogy sokkal erősebb legyek, mint aminek te próbáltál felettem tűnni. Jelentem - nem jött össze. Elengedlek, mert nem vagy szorongatásra méltó. Nem változtam sokat - eléggé más lettem: lényegében viszonylagos. De Te, ahogy elnézem, igencsak megváltoztál... Eddig csillogott a szemed, ha bánthattál, most már tekinteted sincs. De nyugodj meg - nagyon jól áll ez is!


*

Őszintén szólva, ez az óra nagyon unalmas. És nem is érdekel, mit kérdezett. Megyek és írok valami egetrengető költeményt vagy valami regénykezdeményt. Vagy festek, vagy éppen valami másban valósulok meg. Batyum felöltöm, a benne lapuló pogácsát pedig nem az iskola gyúrja úgysem. Túlértékelt lett a Papír, pedig az igazi elhivatottság lelkes dobogása az, ami a valódi fokozat betűit rója rá.

*


Persze, hogy érdekel, mi a gondod, de még perszébb az a nyilvánvalóság: lépj már valamerre! Rossz nézni, ahogy tönkreteszed magad. De tudod mit? Az igazi művészet nem a "van"-ba való tespedés, hanem a "lehet" varázsereje. Ha unalmas valami - bűvös teremtő erőd által varázsold át! Csak ne törődj bele, hogy így van - mert akkor tényleg így lesz. Végérvényesen vagy sem, azt senki nem tudhatja, de ma van az a nap, amikor vagy. Tegnap voltál, holnap leszel - s ha már csak a mai napon vagy igazán -  a Vagy-vagyot valósítsd meg a "minden mindegy" lesújtó örvényével szemben! Ne a túltervezés trutymójában dagonyázz, hanem az örök elmozdulás táncát élvezd! Ha egyedül, akkor egyedül... csak ezután, ha megelégedtél saját sugaraiddal, kopogtathat a Másik...Onnan ismered meg, hogy már azelőtt átsüt ajtód apró résein keresztül, hogy egyáltalán eszmélhetnél. Mire felfogod, már együtt ragyogtok, na nem az égbolton, az még odébb van, hanem egymásban. Ha viszont csak a méltatlanság mocsarába ugrasz fejest - hát koppanj jó nagyot! A legnagyobb érzéstragédiák vezetnek a legszebb felemelkedéshez. 
Szóval, mi is a panasz tárgya?


*

Csak belenézek szemeidbe és elvész minden fakóság, mit a hétköznapokról valaha is feltételeztem... Meztelenítem érzéseim, nem játszmázok, és vállalom sebezhetőségem. Nehéz kimondani, hogy "szeretlek", de minden rétegben van valami új, főleg, ha mi lehelünk belé színt. Már ki is mondtam. És nincs többé hiányérzetem. Mert végre - Általunk - megismertem azt, ami a Teljes ágbogas fogalmát elsimítja. 

*

Mind-mind valamelyik színút elágazása. Hogy melyik árnyalat az eredetibb? Mindenki maga dönti el, hogy van-e szebb döntés, mint saját magunkat újraalkotni úgy, hogy közben teljesen őszinték maradjunk. 

2017. február 15., szerda

Világok közt szabad ég

Kávéház. És étterem is. 
Várom a némettanáromat, hogy felébressze koponyám mélyén horkoló nyelvtudásom.
Épp lefő egy kávé - még nem az enyém, érzem.

Még mondhatatlan állapotban fortyognak a lehetőségek elmém üstjében, de már a körvonal szó sem ásítozik: tudja, nemsokára ő következik. 

De az ételem sem kezdték el készíteni, még alig négy perce rendeltem. Itt úgyis olyan lassú a kiszolgálás, hogy az óra végén érkezik csak meg. Jutalomfalat - és még sosem ettem olyat. Különleges volt a neve.

Fő a változatosság a léleklábasban. Valami új kellene most, és ennek a szándéka talán mindig nemesebb a végterméknél.

Egyébként igen szép az óra, ott, szemben. Valódi antik darab.

Hallgatom az órát: mintha árnyalak szökött volna bele, valami létnél is régebbi, súlyos suhogás muzsikája, mintha a kaszás léptét vetítené előre... Egyre közeledik, mégis egyre távolibbnak hallom, ahogy elmerítkezem a hétköznapi, parány csodák végtelenében.

Megérkezik közben a tanár is. Első kérdése: miért pont őt választottam? Kicsit bosszant, hogy ezzel húzza az időt...

Talán a szabadság, mit két kaszasuhogás között fennen hirdetünk, is csupán a Nagy Illúzió része? - kúszik be a valójában első kérdés ebbe a sokszorosított dobogásba. Minden elrendelt lenne, még az is, amire az  alkotószenvedély felszegett feje letekint - "lám, ezt is én teremtettem"?

" Mert te voltál a legmegfelőbb" - válaszolom zavartan. Valahogy úgy, hogy épphogy kavarogjon a valóban kimondott szó mögötti kínos csend, belesimuljon mosolyomba, hogy aztán gyermeteg nevetgélést hányjon ki magából. Passz. Valójában fogalmam sincs. Így éreztem, hogy ő a legjobb, és kész. Az én döntésem volt.

De miért? - a világ legbölcsebb kérdése. Gyermeki hangon szól, de mély hangcsíkot hagy maga után.
Valószínű amiatt - folytatódik a nemkülső párbeszéd - mert azért teszel bármit ebben a lélegzésörvényben, hogy beteljesíts valamit, amit eszméletlen bizonyossággal nem te határoztál meg. Eszméletednél voltál végig, mikor életedet úgynevezett tudatossággal élted, de az elvileg alakított események és a körülmény-történések sodrásában elvesztél már csupán azáltal, hogy érzel. Érző lény vagy, van még kérdés?
... És bár a gondolat indítóereje egy sugallat, mégis, a láncolatot azért a láthatóbb, kézzelfoghatóbb és határoltabb eszmelenyomatok indítják be, vonzanak magukkal csődületes vagy éppen őrületes dolgokat. Ügyelni kell a gondolatainkra - tartja egy bölcs mondása, hiszen abból fejlődik ki később az egész, amit megélünk. De hogyan is ügyelhetnék rá, ha ez a fajta belső irányítottság is külső kényszeredettség? Ám azt sem lehet mondani, hogy minden szabad ember csapong. Az érzés mindenek mozgatórugója. És elrontója - de gyógyítója is. Nem tudom, a legnagyobb bölcsek birodalmában ez hogy dívik, azt viszont igen, hogy az érzelmek az elefántok a létforgatag porcelánboltjában. Csak egy csöppet szeleburdik - de az épp elég ahhoz, hogy mindent összetörjenek... 

"Beszélj magadról, kérlek" - térít vissza az ittbe a lehető legjózanabb hangfekvéssel oktatóm.

Ekkor a gondolatsebességtől elszédült, valós helyzetbe visszacsöppenő, elvarázsolt figurák bizonytalanságával kezdek el hebegni valamit.
Legalább úgy teszek, mintha tudnám, ki vagyok.
És igenis élvezem.

2017. február 14., kedd

Vallom:más

Két pislogás közötti
álomködös ragyogás,
a vulkán így nem tör ki,
így nem is áradhat más,
akárcsak Mi, ebben a könnyű,
mégis örökségsúlyú káprázatban,
tudod, ez már több mint gyönyörű,
de valamiért csak ábrándos-halkan
tudom e sorokat írni,
remeg, elcsuklik a tollam,
az igazság egy percpici,
de világrengető szólam.

Akár karjaid közt hallgatózó,
dobogásra szomjas fülem,
úgy rezegsz belém, akár egy szóló,
egy feledettnek hitt ütem.
Mélységesen muzsikál
bennem a szó, mit kiejt a szád,
de két hallgatás közé száll
nekem a végső, az igazság -
minden pillanat egy otromba olló:
lenyisszant ebből az életből,
de a Veled-lét időtlenbe omló,
nincs szó fényekről és éjekről...

2017. február 13., hétfő

Variációk az arc esszenciáira I. - Ajkak és orr

Nem mindegy, hogy valaki azért kedves, mert küszködésből csiszolt bátorság-ékköve a jóság, vagy mert egyszerűen nem mer nem az lenni.

[A mosoly nem az, mikor az ajak fél nem repülni,
felnőttmázba rögzült, illemdohos percben,
mennyi élet zuhan le mégis abba a gödörbe!
S a csupán túlélő-lét mily' szeretetlen!]

{Az igazi vígajkú hős nagyság. Túllépett rég
apró göröngyök roppant lehúzásán,
ő maga csak emel, ezt tükrözi vissza lénye,
megpillanthatod magad angyalszárnyán}

Nem az az igazi szaglás, mikor millió illatot tudsz megkülönböztetni és megnevezni, hanem amikor mindenben az Ő illatát érzed.

[Habzsolom a világ szimatcsíkjait,
illat és élmény egymást szövögeti,
ebben a kábult érzékrengetegben
finom felfogásom köd sosem lepi]

{Ha átölel az Igazi, a sokaság egy-szaga
többé már egy hangyaprüszkölésnyit sem fontos.
Itthagyott illata világokat bont ki belőlem,
lelke aromája mindent patyolatra mos}

2017. február 6., hétfő

Vadlovak az éjben

Ébredésünk magasba dübörgő példaadás,
minden napfény hasonló, és minden csillagéj más,
szívpatáink csak a sötétben suhogva dobognak,
nincsen törékeny múlt, nincsen holt holnap.
Most a legszebb a hold, hörög a messzi reggel,
zabolátlan, forró erők gyülemlenek fel
bennünk egyre -  az a sejtelmes lábnyom
csak a mi valóságunkban nem álom;

nem álom többé, mit a halk sugallat belerajzolt
ihletünk illó lepke-anyagába, s gátat tarolt,
hogy várva-vártan, és így végül
az Alkotás testébe szédülj.
Te, aki már túlhordtad a felnőtt-létet,
és ráéledtél: csakis a vadság éltet:
zsenge, nyers, ősibe szállt igazság,
csak az örök fejtvények titka vág;

vághat arcul, s ne feledd: lehetsz Vadló,
ha szeretnél, ha ágad arra hajló,
merre szeretnéd, nem vagy hallgatag ág,
legnagyobb felelősség a szabadság.
Vér bizsereg, zsong a tettvágy, lesz mégis
hajnal is, reggel is, s perzselő fény is,
mikor a fölös kettős ég
egymás hajába végre nem tép.

...lelked megfejtheted, ha most velünk tartasz,
csak hallanod kell, mit felszínen nem hallasz,
csak higgy, csak öleld át sejtemlékekig önmagad - 
ekkor értelmét veszti a harc - amiből fakad
béke vetülése, és nem lesz többet szabadért-csata,
alappillérről nem beszél senki, csakis az Éjszaka...
És csakis a Hajnal, nincs vége sosem a körforgónak,
ha hiszed, hogy halhatsz, tudod, mit düböröghet a Holnap.

2017. február 2., csütörtök

Érett s égi

Lám, mind felnövünk egyszer,
a nagy kérdések is pogácsagyúrásba tömörülnek,
kérdőjeleket gyúrunk bele a tésztába,
majd megízleljük saját elménket.
Lám, a gyülemlő, nyers energiák
immár nemesebb anyagba áramolnak,
tudjuk, mit hoz a holnap,
nem léha-néha gondolunk bele abba,
mi az eljövő ajándéka:
a nap.
A mindennapi mindenkit betemet.
Felnyúlunk e szükségszerű hant alól,
de rájövünk: ez túl éretlen,
így hát tovább szunnyadunk 
a még megvalósulható szabad ege alatti
világ mélyén: a konvenciók földjében.

Lám, mind gyermetegek maradtunk.

Lenyomat-csodák

Az éjszaka églombba rejtőző rügyei,
ahogy a csillagok szavában élnek tovább,
külső a belsőre, belső  a végtelenre 
úgy von újabb és újabb lenyomat-csodát.

Pecsét és sors akképpen szövögeti egymást,
akár jelölő és jelölet barát-kapocsa.
Ha ölelkeznek, még elcsípheted a percet,
mikor egy ősi szó új színét ragyogja.

Négy lépcsőfok

1,  Az első visszhang

Nem kaptam egyszer sem gáncsot,
nincs lábnyom múltam reménylő lelkiségén.
Nem értek sohasem csapások,
nem voltam véletlen sem eltaposva én.

2, A megtörés

Ugyanott, ugyanazok gúnyhangjaival - 
egyszerre a Tovatűnt szétkarcolt tükrében
megremeg tartásom, és azonnal kihal,
bár a sebhadsereg, úgy hittem, elhullt régen.

3, A ráébredés

Mint csatornafedél, födtem megtörtségem,
mi pofont kaptam, magamban mélyen elnyomtam.
És lám, most már rázkódó párnák az éjben
cseppenként csupaszítják énemet a porban.


4, A megoldó képlet

Hiába válik örök törékennyé a gáncsokat kapó,
és száz lábnyom,a múlt egykor ígéretes selymén,
konghat ezer villám, zárulhat robajjal millió ajtó;
a Haladás cipőkopogása az én zeném.

2017. február 1., szerda

Por(h)intelem


Minden féltett kincs külön fiókban van,
minden szemétszösz: kibogozhatatlan.
Minden takarítás egyik vagy másik hullása,
porba sose hullj, ha rosszat dobtál a kukába...

2017. január 30., hétfő

Egyetlen pillanat

Kanócába visszaégő lángsuhogás,
rejtett ragyogása az elmúlónak.
Tünékenyből világló örök holnap,
mikor még tudtuk: semmiben sincsen kongás,
végül nincs vég,
csak teljesség -
mikor a legszebb homokórát
gyermeki ujjpercünk
nem integette el még;

a Pillanat volt ez: a lesütött pillantásé,
cinkos, mélybe málló, de újragyúló
mosolygásé, s az igazságba hullt szó,
amit nem rebegtünk akart hanggá, ott már képpé
sem vált a ki nem mondott, ó, soha,
de még ott fénylett ajkunkon foltja -
akárcsak viaszok násza,
mi gyertyává lehetett,
ha szeretett volna...

S a búcsú, mikor még a hörgőn muldokló
nem ért fel tudatunk légcsövéig,
de már tudtuk: nem az a csönd légzik
minden szavunk mögött, mint ha az utolsó
bármely is lehetne a percágak
között, hol az egyre ritkult bánat
az érzésizmokat
növesztő, idegérlelő,
édes súlyhordás már csak.

Mikor meghal bennünk a szó: "Félek"
ekkora egyetlen, mint a Pillanat,
hiába illannánk, immár így marad:
nincs még egy, mint a visszatérések
közül az Egy, mit a villanó végtelenség átfog,
lehet bár megannyi elnyújtottság, s lehetnek álmok,
káprázhat millió hulló fény,
nincs még egy, amiből 
születnének világok.

2017. január 25., szerda

Míg vagyok

Nekem még eszembe jut a felfoghatatlan,
mindig, mikor kidobban a hiány a térbe,
mint össze nem találkozó cseppek az ablakon,
beteljesülésüket félszegen remélve.


Még hallom, valami igazabb idősíkból,
ahogyan pörölt Belőletek az élet,
mégis, Ti voltatok a békére rányugvó,
napjainkba hasonuló tükörképek.

Még látom azt a mosolyt, mi derűvajjal
kente nehézségek kenyerét,
hangotok és szólásotok igévé lesz,
s egy ige nem hullhat szerteszét.

Már nem érzem, rég nem, a rendültségben:
bármikor is tűnhettetek ködbe.
Egyetlen, aminek tényét tudhatom,
hogy lesztek, míg él e szó: mindörökre.

... még balzsamoz az a tudat: majd valahol, majd
valamikor ismétbe ragyog mozdulatotok.
Ahogy az érintés, az illat száll, úgy várlak
 Titeket, míg élek, míg hullok, míg lélek vagyok.

2017. január 22., vasárnap

Magunkban, magunkból

Fortyog a fehér lap, serceg, hömpölyög előre,
éjszín az üres papír, éj a teremtés töve,
s a vége is egyúttal, ahol a köztesség köde a hajnal,
az égbolt ezüstjén tükröződik, mi bevont arannyal;
ahol lépkedünk, ahol élhetünk, s mely végül
önmagába zár, de előtte még emlékül
egy utolsó képkockát évek szárnyain
perget le, hol már nincsen árvaság, sem kín.

Nincs könny, csak maga a pőre pergés,
minden gördül, kanyarog, lebben, és
arcot formál nekünk, nem ébredünk
anélkül, hogy a soha meg nem szűnt
lelket ne éreznénk magunkban, változhatatlan
az örök arc, hol ívek vagyunk egy firkált karcban.

Szépült vonásai a fájlalt örökkévalónak,
akár igent, akár nemet mond a mindig hitt holnap,
azon a menyegzőn, hol nincs főszereplő,
nincs ifjú, sem foga-fonnyadt öregedő.

Csak van a lét és kész, kavarog a harapni való légben
a jövő, a lekacagott most, s a legkönnyezettebb régen
egy láncra fűzve, és bontva sok-sok betűre,
valami immanens remegés száll az űrre:
érezzük magunkban azt, mi majd továbbnyargal,
ott nem lesz köztesség, sem vég, csak örök hajnal…

2017. január 20., péntek

Fájszakadék

Észtől a szívig az út 
sokkalta hosszabb, mint fordítva,
senki sem a semmit konyítja;
Ellentmondás zárját csak 
a kulcsokat hordozó
dobbanó nyitja.


Szíven szúr a bús tudat:
sokan temetve élnek, 
ahol nincsenek mélyek;
S mellkasok mocsarából
felnyúlnak a lüktető
lápi lidércek...

2017. január 6., péntek

Vérdal

Érezted már, ahogy ismét fölzuhogott,
erek útján tovább és tovább?
Akár unott vulkán, újra úgy forrongott,
a véred, a vörhenyes csodád...

Mindennap-mocsáron túlcsilingelő,
szabad szíj, mindeneden végigér,
lüktet belőled szava, s mint levegő,
két halál között hűen elkísér.

Monológ a mélyből - Amikor a Romlott lelkiismerete megszólal

Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.
A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket
a fehér ég földhözragadtsága.
S az az árva, éj emlékére visszapillantó, 
reszketeg tekintet.
Mindig van egy szempár odafönt,
hogyha csönd többé nem sebzi
hallgatásod héjhántott belsejét,
s meglátod a világlélek tükrét.

A félelem - miért velem? - 
zenéli el
horgas kezekkel
esszenciája dallamát?
Érzem, ahogy a révben,
tudod, ahol az odaát
véget ér, s felnyílik
a végtelen
otthonának lótuszkelyhe,
ott, a révben -
ebben az észrevétlen
pillanattöredékben - 
átfordul a jóság hópelyhe
valami piszkosul iszkoló
keservbe,-
s utolér...
Arca gyönyörű,
teste örök mű,
bent dögkeselyű,
és falja,
akarja,
tiporja
a jóérzést.
Így születik 
a Félelem,
minden romlottság
 salakpillére.

Ez már a többi sárnyúlványt is magával
vonzza, idegköteleken egyensúlyozik
a lomha
öntudat.
Gyenge voltál, gyengék voltunk
a rosszat nem kivédeni,
hanem az eredendő jót
őrizni.
Őrködni saját lényegünk
beomolhatatlanra tervezett,
szeretetfiókák dalától dúsult
fészke felett.

Vagy szembenézek,
- szublimálok -
hogy elpárologjon valami
nemesebbé
az a kérlelhetetlen keménységű
lélektárgy,
s hősként
érzéseim himnuszát
hallgatom,
majd
fájdalomnak
beintek;
vagy úgy döntök mégis,
elsodor a régi-rossz félelem,
és vetítek.

Így döntöttél, drága Romlottkám,
a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,
volt-nincs, de még lehet szeretet,
hol már meghallasz engem,
s nem válok eggyé veled.
Eleinte
üde voltam, és lázadó,
ma már behódolok,
mert rossz vagyok,
nem kisarkítottan,
ténylegesen
élvezem,
ha bántásba barníthatom
mosolyok kiszolgáltatott,
friss gyümölcsét,
szavakkal bántok ugyan csak,
de azt nagyon.
És azt süvöltöm másikra,
minek néma magvát,
ki tudja, mióta s meddig,
lehajtott fejjel
hordozom.

2017. január 2., hétfő

Felemeli

Álmainkban, ahogy a végtelenség jár-kél,
úgy rezgeti ébrenlétünk húrját a vágy-szél,
ez a legszebb hang, nem is muzsikálhatna
vibrálóbb szikrát a fuldokló árnyakra
a lélegző vér.

Pezseg, hömpölyög, bugyborékol ez a nedű,
élet színébe oltott, lüktető hegedű;
felhangzik, felhabzik, akár hulló hajnal,
csodák csendjére aléló varázslattal:
lám, ez a derű.

Az örök láng mindig oltja a sebeket,
jajduló bőrrétegeket bár perzselhet -
a gyógyír is ő, felszökellő, aranyló,
remények zárjából felkulcsoló ajtó,
hála fémjébe gravírozott tett.

Ahogy járnak-kélnek emberekben az utcák,
ahogy a madarak magukban az égboltot tudták,
ahogyan küzdünk, kiújult egészséggel,
úgy ragyog mélyen csillag nélkül az éjjel...
Felemeli a sötét súlyát.