Magunkban, magunkból

Fortyog a fehér lap, serceg, hömpölyög előre,
éjszín az üres papír, éj a teremtés töve,
s a vége is egyúttal, ahol a köztesség köde a hajnal,
az égbolt ezüstjén tükröződik, mi bevont arannyal;
ahol lépkedünk, ahol élhetünk, s mely végül
önmagába zár, de előtte még emlékül
egy utolsó képkockát évek szárnyain

perget le, hol már nincsen árvaság, sem kín.

Nincs könny, csak maga a pőre pergés,
minden gördül, kanyarog, lebben, és
arcot formál nekünk, nem ébredünk
anélkül, hogy a soha meg nem szűnt
lelket ne éreznénk magunkban, változhatatlan
az örök arc, hol ívek vagyunk egy firkált karcban.

Szépült vonásai a fájlalt örökkévalónak,
akár igent, akár nemet mond a mindig hitt holnap,
azon a menyegzőn, hol nincs főszereplő,
nincs ifjú, sem foga-fonnyadt öregedő.

Csak van a lét és kész, kavarog a harapni való légben
a jövő, a lekacagott most, s a legkönnyezettebb régen
egy láncra fűzve, és bontva sok-sok betűre,
valami immanens remegés száll az űrre:
érezzük magunkban azt, mi majd továbbnyargal,
ott nem lesz köztesség, sem vég, csak örök hajnal…