Egyetlen pillanat

Kanócába visszaégő lángsuhogás,

rejtett ragyogása az elmúlónak.

Tünékenyből világló örök holnap,

mikor még tudtuk: semmiben sincsen kongás,

végül nincs vég,

csak teljesség -

mikor a legszebb homokórát

gyermeki ujjpercünk

nem integette el még;

a Pillanat volt ez: a lesütött pillantásé,

cinkos, mélybe málló, de újragyúló

mosolygásé, s az igazságba hullt szó,

amit nem rebegtünk akart hanggá, ott már képpé

sem vált a ki nem mondott, ó, soha,

de még ott fénylett ajkunkon foltja -

akárcsak viaszok násza,

mi gyertyává lehetett,

ha szeretett volna...

S a búcsú, mikor még a hörgőn muldokló

nem ért fel tudatunk légcsövéig,

de már tudtuk: nem az a csönd légzik

minden szavunk mögött, mint ha az utolsó

bármely is lehetne a percágak

között, hol az egyre ritkult bánat

az érzésizmokat

növesztő, idegérlelő,

édes súlyhordás már csak.

Mikor meghal bennünk a szó: "Félek"

ekkora egyetlen, mint a Pillanat,

hiába illannánk, immár így marad:

nincs még egy, mint a visszatérések

közül az Egy, mit a villanó végtelenség átfog,
lehet bár megannyi elnyújtottság, s lehetnek álmok,

káprázhat millió hulló fény,

nincs még egy, amiből 

születnének világok.

Míg vagyok

Nekem még eszembe jut a felfoghatatlan,

mindig, mikor kidobban a hiány a térbe,

mint össze nem találkozó cseppek az ablakon,
beteljesülésüket félszegen remélve.

Még hallom, valami igazabb idősíkból,

ahogyan pörölt Belőletek az élet,

mégis, Ti voltatok a békére rányugvó,

napjainkba hasonuló tükörképek.

Még látom azt a mosolyt, mi derűvajjal

kente nehézségek kenyerét,

hangotok és szólásotok igévé lesz,

s egy ige nem hullhat szerteszét.

Már nem érzem, rég nem, a rendültségben:

bármikor is tűnhettetek ködbe.

Egyetlen, aminek tényét tudhatom,

hogy lesztek, míg él e szó: mindörökre.

... még balzsamoz az a tudat: majd valahol, majd

valamikor ismétbe ragyog mozdulatotok.

Ahogy az érintés, az illat száll, úgy várlak

 Titeket, míg élek, míg hullok, míg lélek vagyok.

Magunkban, magunkból

Fortyog a fehér lap, serceg, hömpölyög előre,
éjszín az üres papír, éj a teremtés töve,
s a vége is egyúttal, ahol a köztesség köde a hajnal,
az égbolt ezüstjén tükröződik, mi bevont arannyal;
ahol lépkedünk, ahol élhetünk, s mely végül
önmagába zár, de előtte még emlékül
egy utolsó képkockát évek szárnyain

perget le, hol már nincsen árvaság, sem kín.

Nincs könny, csak maga a pőre pergés,
minden gördül, kanyarog, lebben, és
arcot formál nekünk, nem ébredünk
anélkül, hogy a soha meg nem szűnt
lelket ne éreznénk magunkban, változhatatlan
az örök arc, hol ívek vagyunk egy firkált karcban.

Szépült vonásai a fájlalt örökkévalónak,
akár igent, akár nemet mond a mindig hitt holnap,
azon a menyegzőn, hol nincs főszereplő,
nincs ifjú, sem foga-fonnyadt öregedő.

Csak van a lét és kész, kavarog a harapni való légben
a jövő, a lekacagott most, s a legkönnyezettebb régen
egy láncra fűzve, és bontva sok-sok betűre,
valami immanens remegés száll az űrre:
érezzük magunkban azt, mi majd továbbnyargal,
ott nem lesz köztesség, sem vég, csak örök hajnal…

Fájszakadék

Észtől a szívig az út 

sokkalta hosszabb, mint fordítva,
senki sem a semmit konyítja;

Ellentmondás zárját csak 

a kulcsokat hordozó

dobbanó nyitja.

Szíven szúr a bús tudat:
sokan temetve élnek, 

ahol nincsenek mélyek;

S mellkasok mocsarából

felnyúlnak a lüktető
lápi lidércek...

Vérdal

Érezted már, ahogy ismét fölzuhogott,

erek útján tovább és tovább?

Akár unott vulkán, újra úgy forrongott,

a véred, a vörhenyes csodád...

Mindennap-mocsáron túlcsilingelő,

szabad szíj, mindeneden végigér,

lüktet belőled szava, s mint levegő,

két halál között hűen elkísér.

Monológ a mélyből - Amikor a Romlott lelkiismerete megszólal

Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.

A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket

a fehér ég földhözragadtsága.

S az az árva, éj emlékére visszapillantó, 

reszketeg tekintet.

Mindig van egy szempár odafönt,

hogyha csönd többé nem sebzi

hallgatásod héjhántott belsejét,

s meglátod a világlélek tükrét.

A félelem - miért velem? - 

zenéli el

horgas kezekkel

esszenciája dallamát?
Érzem, ahogy a révben,

tudod, ahol az odaát

véget ér, s felnyílik

a végtelen

otthonának lótuszkelyhe,

ott, a révben -

ebben az észrevétlen

pillanattöredékben - 

átfordul a jóság hópelyhe

valami piszkosul iszkoló

keservbe,-

s utolér...

Arca gyönyörű,

teste örök mű,

bent dögkeselyű,

és falja,

akarja,

tiporja

a jóérzést.

Így születik 

a Félelem,

minden romlottság

 salakpillére.

Ez már a többi sárnyúlványt is magával

vonzza, idegköteleken egyensúlyozik

a lomha

öntudat.

Gyenge voltál, gyengék voltunk

a rosszat nem kivédeni,

hanem az eredendő jót

őrizni.

Őrködni saját lényegünk

beomolhatatlanra tervezett,

szeretetfiókák dalától dúsult

fészke felett.

Vagy szembenézek,

- szublimálok -

hogy elpárologjon valami

nemesebbé

az a kérlelhetetlen keménységű

lélektárgy,

s hősként

érzéseim himnuszát

hallgatom,

majd

fájdalomnak

beintek;

vagy úgy döntök mégis,

elsodor a régi-rossz félelem,

és vetítek.

Így döntöttél, drága Romlottkám,

a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,

volt-nincs, de még lehet szeretet,

hol már meghallasz engem,

s nem válok eggyé veled.

Eleinte

üde voltam, és lázadó,

ma már behódolok,

mert rossz vagyok,

nem kisarkítottan,

ténylegesen

élvezem,

ha bántásba barníthatom

mosolyok kiszolgáltatott,

friss gyümölcsét,

szavakkal bántok ugyan csak,

de azt nagyon.

És azt süvöltöm másikra,

minek néma magvát,

ki tudja, mióta s meddig,

lehajtott fejjel

hordozom.

Felemeli

Álmainkban, ahogy a végtelenség jár-kél,

úgy rezgeti ébrenlétünk húrját a vágy-szél,

ez a legszebb hang, nem is muzsikálhatna

vibrálóbb szikrát a fuldokló árnyakra

a lélegző vér.

Pezseg, hömpölyög, bugyborékol ez a nedű,

élet színébe oltott, lüktető hegedű;

felhangzik, felhabzik, akár hulló hajnal,

csodák csendjére aléló varázslattal:

lám, ez a derű.

Az örök láng mindig oltja a sebeket,

jajduló bőrrétegeket bár perzselhet -

a gyógyír is ő, felszökellő, aranyló,

remények zárjából felkulcsoló ajtó,

hála fémjébe gravírozott tett.

Ahogy járnak-kélnek emberekben az utcák,

ahogy a madarak magukban az égboltot tudták,

ahogyan küzdünk, kiújult egészséggel,

úgy ragyog mélyen csillag nélkül az éjjel...

Felemeli a sötét súlyát.

Áradás

Lehet kívül pár csepp-pohár,

ha a belső bizsergő pezsgő.

Élmények nyelvén most szólnál,

de elmédben millió csengő.

Túl sok a lehetőség, így csupán

annyit mondasz rebegve:

"Igen" vagy épp "Nem". És boglyas-kuszán

szerteködlő fejedre - 

rászáll egy kószán kuncogó sóhaj,

belőle az igazság gáthalksága szól.

És ekkor... a legerősebb szóval

kibetűzöd a világot önmagadból.