I. Idegen hangom
Hangom május: önfeledt, csengedező, mit sem sejtő.
Ki ez már? Ki ez már? – kérdezgetik sejtvarjak.
Mert idebent más: nosztalgikus november él, ébredező,
zsenge köd, ihlettakarót visszaverő lila ég,
örvénylő nehézfátyol, réteges gondolat;
és minden egyes nap
a nyelvem, minden kiejtettem
rögtön megharap, lilát vérzik ajkam,
már nem is fáj.
Talán egy nap megbékélek
hangzatommal, még ha rendre el is halad
belső és külső,
az úgynevezett jelenlét.
Úgy tűnik:
megint elsétált a Pillanat, és az, ami most van
egymástól.
Ki szól? Ki szól? – nem csak a sejtek kérdezhetik ezt.
Habár komikus e kontraszt, és a komédia maga is
amolyan késő őszi módon jó,
minél elborultabb, annál több a felhő, az arc,
a kibogoznivaló.
Minden a hang,
minden a szó.
Figyelek. Csevegnek és csevegek.
Mindegy a hang. Mindegy a szó.
II. Idegen hangok
Gödörben ücsörög a hangulat. A madárcsőr hegye,
a hidegség hegye: a létezés tart életben.
A létezés hegye. Elemi szégyenérzetre
rímel a Gúny, és a félpillantások
szemembe verselnek, szófoszlányok
visszhangoznak bele
a drasztikus dermedtségbe, ahol a szilánkok
kinevetik a talpakat,
itt a kín egyszerre tompa és éles. Már-már könnyedén
süvölt el fülem mellett ez az ismerős élet,
és a benne idegenülő emberek.
Valaki lenéz. Rögtön felnézek.
Észre sem vesz.
Beszél hozzám, minden hangsúlya,
minden nekem szegezett kérdése
hétköznapi. Olyan különös, hogy az…
Apró füstkarikákat ereget az új hír,
a sopánkodás, a panaszkodás
életteli szája,
varázslatosan természetes, lüktető semlegesség,
magából mindenki úgyis mindent elfed;
és amikor kifújt a mondanivalóból a feszültség,
kerekedik a történet.
A levegő máris könnyebb.
Nem mindig híg a csevegés:
olykor nagybetűs, olykor ismeret.
Nem mindig húz le: föld-szintre emel, életbe ráz.
Noha kint termett, néha úgy dönt,
hogy kínt temet.