2016. február 29., hétfő

(Nem csak) képzelgés

Rebbenve verdes a végtelen pillangószárnya.
Bennem tükröt bontogat arcod kavargó képmása,
bárki is légy,
Őrangyal, hitves, másik arcom, 
- őrizz vagy védj,
esetleg építve rombolj,
miként a taszítás valahol
égbe emel -
légy bárki is, nekem utat lehelj, 
hogy fehér porba
hulló csillagom,
szárnyával fodrozzon 
mintákat a tavon,
s a fekete havon
-.egy másik dimenzióban -

mert bennem az a vágy lobban,
- halk tajtékhab álommeséin túl -
hogy utam leljem: ez nem csupán képzelgésem -
nem lágy tündérrebbenése szárnyaimnak -
ez a kőkemény igaz s való:
az Illat,
s nem a külvilágszmog-szag,
hanem az az Illat,
mely a lehetségesből kiindulva
száll le a földre,
nem az orrfacsaróból fúlva
tűnik ködbe,
még nagyobb zűrbe, zörögve
lélektelen avarokon-,
hanem a szívfacsaró szépség,
mi gondolatpillérét képzi -
s a lombok homlokzatán
- a megvalósuló fellegvárából -
a tavaszt nem csak látja -
nézi...

s legmélyebbekről felfakadón
sejtcsavarodón is érzi...

Valahol

Valahol 
elmúlás sebéből szikrázott föl a Felsíró,
Valahol
langy lángokból pirkant el a szikrát szító,
Valahol
ármányok ködét hasította egy mosoly,
Valahol
álomlobbanásban ébrenlét honol;
Valahol
valóra vált a megvalósulhatatlan,
Valahol
talán ott lakozok belsődben, halkan,
Valahol
mély tükrökben a törékenység keze
Valahol
sziklaszilárd érzelmet zongorázva bele
Valahol
az éjszakába, e reszketeg kocsonyadal
Valahol
huhogó fuvolákból égi hangot fuvall,
Valahol
kincseket csikar ki a küszködés, mely nemes,
Valahol
többre törekszik a szellem, mely repes,
Valahol
vagyok Neked, csak Te még nem is tudhatod,
Valahol
világ után is Benned csillagnyomot hagyok...

Meteorit

Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,
puhán suhogó üde tündérlebbenések
zugaiból az Új dallama tisztán szól,
csengő álom lobogó lombjain a fények,
hol
csonkig égnek -
ott új kanócra csiholja a színes por
e menedéket,
mit márciusnak hív a lélek.

Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,
az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,
- érák szíverében csörgedező patakfolyam -
az egyre keményedve, szikárulva összeforr,
s egyre, egyre rohan
ó!
Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban
a jeges, csillagos por - 
s egy hang se dalol -

többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül
eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,
belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,
ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül
egy lélek sem, s a meteorit
lassan csonkká váló csontjainkba épül,
s már nem is sebzik,
mi úgyis érzéketlen volt, s évül
a lélek szó, de felreppen még egy madár,
majd elcsattan, mutatva emlékül...
fájón...

Hogy voltunk,  szálltunk, nyertünk - 
de már nem leszünk
e világon.

2016. február 27., szombat

A mimózák ellen

Egykor én is épp olyan voltam.
Mélyen metsző, de érzékeny.
És balgán belegabalyodtam
a mimózásan vérzékeny

keservkönnyek kifelé áradó,
haragvó, csengő csatáiba,
én voltam az egyetlen számadó,
s a létben az egyetlen hiba.

Óvakodj hát a túlérzékeny,
túlrezdülő egyénektől!
Ők azok, kik minden érzésen
átgázolva törtetnek föl,

noha sosem gőgdölyffel, de döfve,
sokkal mélyebben, mint ki érzéketlen.
És sokkal magasabbra röppenve,
karcolásuk is súlyosabb az égen.

Mert röpülhetnek bár, nyomot hagyva
túlzott mámoruk szédítő iramerejével,
de olyanok, akárcsak a hagyma:
lefejtve rétegek alatt a semmi néz széjjel.

Az az érző semmi, amely minden
gigászi fájdalom okozója,
lelkük, bár gazdag, még a nincstelen
sem érzést ennyire nagyon lopja.

Mert ő az, a mindig túlrezdülő,
ki érzésedet meglopva
semmiségekért, szeszélyes szellő
által beléd tűjét oltja.

S csípdes, zsibbaszt, szétszúrva mardos
egyre mérge - ó, de ő más!
Fenét! - a mimóza az a torz,
ki szép álarcú, de nem társ.

Rezeg minden sejtje szavadtól,
keze viszont lelkedtől véres.
S te a kiszámíthatatlanból
csak reszketsz, kínod szinte éhes.

Függve tőle, s kiszolgáltatva
szinte vágyod már új s új rezgését,
hogy abból magadat áltatva
felfakaszd a dübörgés sebzését.

Egykor én is olyan voltam.
Most már más, igen, egészen más vagyok.
Előzőkben haldokoltam
rezzenéstelen, már így is maradok.

Szilárd, szikár - bár bűvhányó szikrát
nem mellőzve, akár hajnal lágy lángja,
tüzekből merítkezve, a ritkát
könnyezem meg csak, s nem is szúrok másba.

Reményrímek ekhója

Eleven sebembe mar,
mar méla áhítattal,
áhítattal egy emlék tőre,
emlék tőre, mely a lélekbőrbe,
lélekbőrbe hasít,
hasít, s morzsái itt,
morzsái itt a figyelemnek most,
most tompítják dőre tőrt, a rojtost,
a rojtost, mi sosem volt igazán,
igazán metszőn sebző, így ám,
így ám sebző szépsége ez emléknek,
ez emléknek, melyből elég lett,
elég lett, mert rossz helyre célzott,
célzott Ámor, kérges űrjét ott,
ott a szívnek nem kötözte be,
nem kötözte be, csak összerogyott, s Te,
Te voltál, ki ez emlék magvát,
magvát képezve marhatnád,
marhatnád tovább belsőm, e bomlót,
e bomlót, de bánatom már szertefoszlott -
szertefoszlott, ott, hol hiszem,
hiszem, rajtad túl is, igen,
igen, létezhet még gyönyörű élet,
élet, mely szebb, mint bármi ígéret,
ígéret, csalóka, fuldokló,
fuldokló önnön hazugvó,
hazugvó szavaitól, mielőtt még,
mielőtt még kimondaná, tudja rég
tudja rég, hamisat fog,
hamisat fog mondani, s kopog,
kopog csendjében valami,
valami hang, mit hallani,
hallani csak tapasztalt mélyével lehet,
lehet, s ha a szertefoszlóból a szeretet,
a szeretet végre-valahára újra éled,
újra éled, akár főnix porából a végzet,
a végzet, mely túlmutat reményen-rosszon,
rosszon-jón túl, görcsöt eloldón -
eloldón tűnsz elébem, hitmementóm,
hitmementóm, fényes alakom, szebb szón,
a szebb szón élsz, amely szebb tetteket ígér,
szebb tetteket ígér, csak, mi égig ér,
égig ér, s még azon is túlnyúlva,
túlnyúlva kezdek el lélegezni újra.

Fekete ragyogás

Sötét vagy Te - fekete ragyogás,
megszállott szív hangtalan hantot ás
csendedbe, hogy újjászületve
hajnal szárnyain élj tovább
- lüktetve - 
szállj tovább éveken,
barázdált arc-mélyeken,
a sóhajtó végtelen
pirkadat végekbe zárja
emlékkönyved lakatját, -
s hogy alakod 
érzésekbe mártsa
az Odaát.

Röptetve
ében fenséged,
tudom már, régesrég,
Te vagy az Élet.
Remegő sziluetted
még több, mint az Élet,
csillagcsokrok illatát
halk szállítod át
az érzékeken túliba -
vagy Te, s leszek én
ki lehettél így, s ha
bármely ködös-kevély
nappali hang Téged
becsmérelne -
Te légy, ki reám hivatkozva
a reményt szelje
galaxistorták egy töredékéből,
s én csak föltekintek, szerényen
a mélységes éjből,
s meglátom Őt, ki lelkem ősi társa -

hol a Hold, s csillagok násza
borjadzó fényt pislákol ereimbe -
s akkor tudom csak meg igazán,
miért kötöztem magam sebeidbe -
gyógyírként -
mert annyiszor gyalázták már
tisztaságod, Te sosem bántod
gyermekeid,
de én leszek, tudom már, ki 
megtisztítom
emlékeit
csalódásodnak -

majd egy kósza árnyalak
hint ezer árnyalatodnak,
hol meg benned sosem
bántódhatnak
kesergőn szóródó lelkek,
mik hamvak formájában
születhetnek -
belőled - földedből -
ó, Éjszaka, hadd legyek
szerelmesed,
mert az öreg tőr
már nem hasít olyannyira -
hogy bennem nyomot hagyjon
Ámor hamis nyila -
Te vagy az Igazi nekem,
s remélem, fekete ragyogásod
még sokáig átérezve
élvezhetem.

Szüntelen

Szűnni nem akarsz te bennem,
tobzódó sebek, s féktelen
vérrobaj, felhabzó rőt tenger,
bánat vagy te, hintve tele
szeretettel -

Nem vagy te több, mint halvány
képmás, s bennem mégis balgán
s éktelenül szúró hegsajgás
vagy, mibe sok búhangya földet 
bőszen ás -

hogy belé temethessem emléked szépét,
s egy szüntelen szító zsarátnok fénykép
lassan önmagába hamvadva  parázslik el,
majd bánatvízbe oltva tűnik tova -
kifúlt szemekkel -

fájdalomba dülledve, hatalmasat
sóhajtón, még utoljára a szavak
hitet bontanak bennem, de már
nem hiszem, mit valaha mézből
fontál -

S mondtál. Ó, szűnni nem akarsz bennem,
akármily csalárdságot is tettél velem,
de hiszem, sebeken túl légzenek tiszta pórusok,
s új zeném kottáját zengik angyalnál is szebb
kórusok...

2016. február 26., péntek

Csak a holdkorong

Csak a holdkorong, ami csendesen
égi vándorútját rója,
titkát tőle én halkan ellesem,
méltó sejtelemmel, lopva - 

hogy lehet valami ily tiszta?
S ilyen elemi, ősi erejű?
Csak a hold, miben sírlak vissza,
akár vonóját a bús hegedű...

Csak a holdkorong, mi látja
szomorúságom hosszú cseppjeit,
csak szépsége az, mi bántja
a hétköznapitól a nemesig

útját róva - érzékeim,
s belesírom éjbe varázsod,
teneked, ó, a Holdnak, s ím
felveszek egy csalfa palástot,

ami közönybe fagyott szobor
arcom lélekholt látszatát nyújtja,
belül annál mélyebbre kotor
a fájdalom s a szeretet súlya.

Azok a versek, mik csak a fejben 
élnek, ég-útjukon
igaz utat járva be, odabenn
tüskéllnek szurdosón.

De semmi nem lehet vájóbb
arcod mardokló hiányánál,
melynél nem lehet dajkálóbb,
s mit nálam jobban senki se vár;

Te, aki csak a szívemben tépsz,
s égsz bennem, s törsz széjjel darabokra,
de a Tied  a legóvóbb kéz,
akárhányszor nézek fel a Holdra.

És én csak álldogálok, dermedten,
- kívülről tetsző rideg sziluett -
és élvezem e kettőst,  mert a sebben
a vér valaha avarszép színű lett - 

nemesedve pókháló-érett borrá,
s emléked bennem tükröt ver,
akárcsak reszkető vízfelszínre rá
hintett holdsóhaj, könnyekkel.

Versek, hegedűk, holdak s nem más, mint Te.
Társaságom ez éjen, s megtörten
csak a hajnal, mi késével tör bele,
mi színselyem fátyol közted s köztem.

2016. február 24., szerda

Egyperces szellem /Anekdota/

- "A gondolkodó - súgta Nietzsche szelleme az egyetemi tanterem közepén megjelenve, lebegve az idősebb nebulók s a tanár  fülébe - azt mondja: Szellem.
A kiváló gondolkodó viszont felteszi a kérdést: milyen szellem?
Úgy tűnik nékem, hogy a különös közelebb áll az Istenséghez - aki vagy ami halott - mint az általános.
És épp azért szenved e világ - mert megöltük őt!
Valójában az üres absztrakció a halott. De rajtatok, a jövő filozófusain áll vagy bukik - hogy megölitek-e őt!"

A meghökkent, máskor olyan szenvedélyesen előadó, szemüveges-szakállas tanár kiejtette a kezéből az addig oly mélyen szívott szivarját. Egyik diákjától kapta még konzulensbéli ajándékként, és ebben a kisteremben, ablak lévén, titokban tudta szívni-fújni az aromás füstrudat.
Most viszont döbbent csend szédítette a diákságot.
Hamarosan ki is ütött a tűz. A belső tüzek ekkor fellobbantak, majd gyorsan kialudtak, ahogy a tűzoltó készülék bőszen betöltötte szerepét.
A nagy sokkos ijedelemre a diákoknak többet eszükbe sem jutott arra az absztrahálási következtetésre jutni, hogy minden óra unalmas - így Nietzsche szellemének kívánalma végre beteljesült.

2016. február 23., kedd

Pillanatsötétek

1.

Csillagkavicsok az éj tengerpartján

2.

Hulldokló szeretet.

3.

Éjkaviár csillagikrákkal.

4.

Hófehér semmi.

5.

Haláldús élet.

6.

A bánatfésű sűrű foga.

7.

Halálsellő lubickolása a közelben.

8.

A Szem borzongató ragyogása.

9.

PillanAtkák az élménypárnában.

10.

ÉletteLenmag.

11.

Az érzéketlenség zörgő csontjai.

12.

Gyérvágás.

13.

Napvégtagok csonkjai az örök éjben.

+1.

Szavas rémhatás.

Tiszta sorok közt

Hát elment. Tovaszállt.
Vissza se nézett,
s a Sohamárt
mondta egyedül
végső szóként, 
oly hirtelen, miként 
a lobbanó fényt
elfújják síri szelek,
s a halálba mar
a fájdalmasan örök
szeretet -

Hát elment.
Búcsúcsók, 
köszönés
nélkül.
Van oly sebmély 
őrlődés,
mi el soha
nem évül;
Tiszta sorok közt
láthatja a szem,
hogy az őszinte
keserv 
most
végtelen...
De bennem talán új
lelket bont
egy új ég, egy új világ,
vagy tán egy új élet,
melyben
kezem óvón vigyáz
még így is
terád...
s elfogad
 könnyének.

2016. február 22., hétfő

Eurüdiké monológja

Élő szerelmesem, kedvesem, odaát...
Odaát, a földön, sohase bánd,
hogy ellenállni nem tudtál arcomnak,
egyedül csak az fáj, hogy hiszel engem
elporhadt halottnak -

miközben olyan más, olyan szép
ez a világ, unalmamba nem hág még,
nem hág még az ideg, idegennek
véletlen sem érzem magam, de éjeknek
fényeim ragyognak.

Valójában semmi nem örök.
Ideát a véghetetlen körök,
miket futok, nem fájnak, ne aggódj!
Lelkem tiszta textiljén nincsen, nem is volt
semmilyen üszkös plecsni.

Immár, mi egyedüli örök - az nem lehet más,
mint a monológokba dermedt eggyéolvadás.
Eggyéolvadásunk, elmúlás tajtékhabján,
tüskés illatok kelyhébe marván 
engem nem égben kell keresni,

hanem ott, hol pihegek a szelíd civakodásban,
épp ott, hol fenségedtől lehullt az állam.
Állam leesett,  mikor megláttalak, igazi égrab
én lehetek - én vagyok.

Ne sírj hát utánam, szerelmesem, ne öntözd
sírom természetes cseppekkel, s ne költözd,
ne költözd be enyhelyes búlakok szobáját,
csak, mit őrizz, érzésem Feléd röppenő árnyát,
s báját, mi szendén ragyog.

Változatlan

Fagyszirmokból nyílik
benned a tett.
Hiánya.

Még a szomorúfűz is bízik
a szebben, az igazabban.
Hiába...

Van, mi változatlan,
s egy nevezőre nem
hozott.

Nem többszöröződhet
érzelmekbe, mi eleve
átkozott.

Fekete savak a Holdra,
s az egykor színes fákra
költöznek.

Kimart, roncsolt, rongyolt
fáradt a belső, sebet idő nem
kötözhet.

Hintázik a fájdalom,
ruganyos teste
létbe dermed.

Akasztottan mégsem,
kikért valóban érdemes,

nem lebeghet.

Ha jő a megmentő hajó,
gyolccsal gyorsan foltozza
mélabú szövetét.

Majd iróniába mártott kacajjal
semmibe fújja a
hamisság szövegét.


Nézőpont olvadása

A hideget imádni kell.
A testmeleget? - Taszítani.
A forrót fellökni, s el -
az odaadót ríkatni.
A hideget imádni kell.

A jégcsaphoz oda kell bújni.
A tüzellőt szenvtelen elmarni.
Az áradó hőbe bele kell rúgni -
a langyosba istenítve halni.
A jégcsaphoz oda kell bújni.

A dérbe bele kell fagyni.
Ez a rend, legyen bármily káoszos.
Ridegben nem lehet felolvadni -
Megérdemelten dermedsz át most
a dérbe. Bele kell fagyni.

A jeget meg kell bánni.
S majd kuncsorogva vissza
esdeklő táncot járni,
de késő: a Kapu már nincs nyitva.
A jeget meg kell bánni.

A jégimádót nem kell visszasírni.
Csak, ki szerető, melegséget adó.
Bár csordulhat szemgyöngy így ki,
de még az is melegebb nála, forró.
A jégimádót nem kell visszasírni.

A szeretőnek nem kell visszaírni.
Bármily igaza is legyen.
A keserv poharát inkább kell inni.
Minthogy valaki boldoggá tegyen.
A szeretőnek nem kell visszaírni.

Idők múltan nem kell megbocsátani.
Volt idő, mikor még tárt karok várták.
Úgy is, hogy ő zárt volt, s ártani
is ártott súlytalan szavával, s vájt -
idők múltán nem kell megbocsátani.

Egyszer majd semmissé törpül ő, s ez így jó.
Jő más, s rá nem kell visszaemlékezni.
Bánja majd, hogy elment az a hajó,
de erről ő tehetett, más senki.
Egyszer majd semmissé törpül ő, s ez így jó.

Az is csak véletlen /2015. május/

A  fájdalom csendesen
hullámzó arca
oly selymesen hívogat...
oly kedves a mosolya...
- érzések ősrokona -
s ez a fájdalom: te vagy.

Talán egy szót sem
váltottunk.
Ha igen, az is csak véletlen.
Talán sohasem találkoztunk,
s ha mégis, nem fogunk
többet az életben.

Ahol a lila ködben 
kavargó bús menny
a "Ne menj még" kezeit fogja -
ott lassan enyhül a szorítás,
oly puha a bánat, most oly más:
olyan álomszép szó a Soha.

Parttalan égi tenger,
mi voltál, s lettél,
általad mégis megégettem magam.
Nem bánlak mégsem. Savharmat lelkemmel
üzenek majd, egy hattyúfehér reggel,
majd eltűnök hangtalan.

A csoda-soha /2015. április/

Mintha most minden Volna
kongón belémtiporna,
dübbentőn csúf lábnyomával,
fénylátszatból, hintve árnnyal
valósan - Ő az, a Volna
súlyosan - a Semmi csókja
mintha ajkamon villódzna...
Minden Volt - délibáb csupán,
minden szó - éji árny, múlt-szárny.

Hangzatok akadnak érzés hálójába,
a bizakodó csak a bolond szórtsága,
zsong a Nincsen már, a Hinni nem tudom
zsong a kihunyt, ami virult egykoron;
még hunyorog a távolból valami 
döbbent fény,
még tusakodik a Te-ben rejtező
röpke-én,
de már a Várni csömörébe bújt
űr,
lassacskán galaxistalansággá
hűl.


Akárcsak a Volna. Az örök Volna.
Csendemen átrobogó csoda-soha;
és a föld maga nem más, 
mint te, pőrén magad vagy,
égrab lett szemem mégis, 
mióta megláttalak.

Kevés a szó e bongó szótlanság
árasztására,
változtál, de nem múlt álmom érted-
tisztasága.

2016. február 21., vasárnap

Árnyjáték

Árnyak álma
énné lenni,
az én álmom
árnnyá csenni,
lopva, lesve
fények játékát,
s fénnyé tenni
Setét árnyékát.
Gyöngyöző 
zokogás
csendemben
éjzajt ás,
s mint hintázó
hattyúkönnyek
tisztasága
int örömnek
kihalt álma
fénynek az árny,
árnyaknak a fény -
semmivé lett
álmokban az Én.