(Nem csak) képzelgés

Rebbenve verdes a végtelen pillangószárnya.

Bennem tükröt bontogat arcod kavargó képmása,

bárki is légy,

Őrangyal, hitves, másik arcom, 

- őrizz vagy védj,

esetleg építve rombolj,

miként a taszítás valahol

égbe emel -

légy bárki is, nekem utat lehelj, 

hogy fehér porba

hulló csillagom,

szárnyával fodrozzon 
mintákat a tavon,

s a fekete havon

-.egy másik dimenzióban -

mert bennem az a vágy lobban,

- halk tajtékhab álommeséin túl -

hogy utam leljem: ez nem csupán képzelgésem -

nem lágy tündérrebbenése szárnyaimnak -

ez a kőkemény igaz s való:

az Illat,

s nem a külvilágszmog-szag,

hanem az az Illat,

mely a lehetségesből kiindulva

száll le a földre,

nem az orrfacsaróból fúlva

tűnik ködbe,

még nagyobb zűrbe, zörögve

lélektelen avarokon-,

hanem a szívfacsaró szépség,

mi gondolatpillérét képzi -

s a lombok homlokzatán

- a megvalósuló fellegvárából -

a tavaszt nem csak látja -

nézi...

s legmélyebbekről felfakadón

sejtcsavarodón is érzi...

Valahol

Valahol 

elmúlás sebéből szikrázott föl a Felsíró,

Valahol

langy lángokból pirkant el a szikrát szító,

Valahol

ármányok ködét hasította egy mosoly,

Valahol

álomlobbanásban ébrenlét honol;

Valahol

valóra vált a megvalósulhatatlan,

Valahol

talán ott lakozok belsődben, halkan,

Valahol

mély tükrökben a törékenység keze

Valahol

sziklaszilárd érzelmet zongorázva bele

Valahol

az éjszakába, e reszketeg kocsonyadal

Valahol

huhogó fuvolákból égi hangot fuvall,

Valahol

kincseket csikar ki a küszködés, mely nemes,

Valahol

többre törekszik a szellem, mely repes,

Valahol

vagyok Neked, csak Te még nem is tudhatod,

Valahol

világ után is Benned csillagnyomot hagyok...

Meteorit

Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,

puhán suhogó üde tündérlebbenések

zugaiból az Új dallama tisztán szól,

csengő álom lobogó lombjain a fények,

hol

csonkig égnek -

ott új kanócra csiholja a színes por

e menedéket,

mit márciusnak hív a lélek.

Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,

az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,

- érák szíverében csörgedező patakfolyam -

az egyre keményedve, szikárulva összeforr,

s egyre, egyre rohan

ó!

Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban

a jeges, csillagos por - 

s egy hang se dalol -

többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül

eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,

belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,

ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül

egy lélek sem, s a meteorit

lassan csonkká váló csontjainkba épül,

s már nem is sebzik,

mi úgyis érzéketlen volt, s évül

a lélek szó, de felreppen még egy madár,

majd elcsattan, mutatva emlékül...

fájón...

Hogy voltunk,  szálltunk, nyertünk - 

de már nem leszünk

e világon.

A mimózák ellen

Egykor én is épp olyan voltam.

Mélyen metsző, de érzékeny.

És balgán belegabalyodtam

a mimózásan vérzékeny

keservkönnyek kifelé áradó,

haragvó, csengő csatáiba,

én voltam az egyetlen számadó,

s a létben az egyetlen hiba.

Óvakodj hát a túlérzékeny,

túlrezdülő egyénektől!

Ők azok, kik minden érzésen

átgázolva törtetnek föl,

noha sosem gőgdölyffel, de döfve,

sokkal mélyebben, mint ki érzéketlen.

És sokkal magasabbra röppenve,

karcolásuk is súlyosabb az égen.

Mert röpülhetnek bár, nyomot hagyva

túlzott mámoruk szédítő iramerejével,

de olyanok, akárcsak a hagyma:

lefejtve rétegek alatt a semmi néz széjjel.

Az az érző semmi, amely minden

gigászi fájdalom okozója,

lelkük, bár gazdag, még a nincstelen

sem érzést ennyire nagyon lopja.

Mert ő az, a mindig túlrezdülő,

ki érzésedet meglopva

semmiségekért, szeszélyes szellő

által beléd tűjét oltja.

S csípdes, zsibbaszt, szétszúrva mardos

egyre mérge - ó, de ő más!

Fenét! - a mimóza az a torz,

ki szép álarcú, de nem társ.

Rezeg minden sejtje szavadtól,

keze viszont lelkedtől véres.

S te a kiszámíthatatlanból

csak reszketsz, kínod szinte éhes.

Függve tőle, s kiszolgáltatva

szinte vágyod már új s új rezgését,

hogy abból magadat áltatva

felfakaszd a dübörgés sebzését.

Egykor én is olyan voltam.

Most már más, igen, egészen más vagyok.

Előzőkben haldokoltam

rezzenéstelen, már így is maradok.

Szilárd, szikár - bár bűvhányó szikrát

nem mellőzve, akár hajnal lágy lángja,

tüzekből merítkezve, a ritkát

könnyezem meg csak, s nem is szúrok másba.

Reményrímek ekhója

Eleven sebembe mar,

mar méla áhítattal,

áhítattal egy emlék tőre,

emlék tőre, mely a lélekbőrbe,

lélekbőrbe hasít,

hasít, s morzsái itt,

morzsái itt a figyelemnek most,

most tompítják dőre tőrt, a rojtost,

a rojtost, mi sosem volt igazán,

igazán metszőn sebző, így ám,

így ám sebző szépsége ez emléknek,

ez emléknek, melyből elég lett,

elég lett, mert rossz helyre célzott,

célzott Ámor, kérges űrjét ott,

ott a szívnek nem kötözte be,

nem kötözte be, csak összerogyott, s Te,

Te voltál, ki ez emlék magvát,

magvát képezve marhatnád,

marhatnád tovább belsőm, e bomlót,

e bomlót, de bánatom már szertefoszlott -

szertefoszlott, ott, hol hiszem,

hiszem, rajtad túl is, igen,

igen, létezhet még gyönyörű élet,

élet, mely szebb, mint bármi ígéret,

ígéret, csalóka, fuldokló,

fuldokló önnön hazugvó,

hazugvó szavaitól, mielőtt még,

mielőtt még kimondaná, tudja rég

tudja rég, hamisat fog,

hamisat fog mondani, s kopog,

kopog csendjében valami,

valami hang, mit hallani,

hallani csak tapasztalt mélyével lehet,

lehet, s ha a szertefoszlóból a szeretet,
a szeretet végre-valahára újra éled,

újra éled, akár főnix porából a végzet,

a végzet, mely túlmutat reményen-rosszon,

rosszon-jón túl, görcsöt eloldón -

eloldón tűnsz elébem, hitmementóm,

hitmementóm, fényes alakom, szebb szón,

a szebb szón élsz, amely szebb tetteket ígér,

szebb tetteket ígér, csak, mi égig ér,

égig ér, s még azon is túlnyúlva,

túlnyúlva kezdek el lélegezni újra.

Fekete ragyogás

Sötét vagy Te - fekete ragyogás,

megszállott szív hangtalan hantot ás

csendedbe, hogy újjászületve

hajnal szárnyain élj tovább

- lüktetve - 

szállj tovább éveken,

barázdált arc-mélyeken,

a sóhajtó végtelen

pirkadat végekbe zárja

emlékkönyved lakatját, -

s hogy alakod 
érzésekbe mártsa

az Odaát.

Röptetve

ében fenséged,

tudom már, régesrég,

Te vagy az Élet.

Remegő sziluetted

még több, mint az Élet,

csillagcsokrok illatát

halk szállítod át

az érzékeken túliba -

vagy Te, s leszek én

ki lehettél így, s ha

bármely ködös-kevély

nappali hang Téged

becsmérelne -

Te légy, ki reám hivatkozva

a reményt szelje

galaxistorták egy töredékéből,

s én csak föltekintek, szerényen

a mélységes éjből,

s meglátom Őt, ki lelkem ősi társa -

hol a Hold, s csillagok násza

borjadzó fényt pislákol ereimbe -

s akkor tudom csak meg igazán,

miért kötöztem magam sebeidbe -

gyógyírként -

mert annyiszor gyalázták már

tisztaságod, Te sosem bántod

gyermekeid,

de én leszek, tudom már, ki 

megtisztítom

emlékeit

csalódásodnak -

majd egy kósza árnyalak

hint ezer árnyalatodnak,

hol meg benned sosem

bántódhatnak

kesergőn szóródó lelkek,

mik hamvak formájában

születhetnek -

belőled - földedből -

ó, Éjszaka, hadd legyek

szerelmesed,

mert az öreg tőr

már nem hasít olyannyira -

hogy bennem nyomot hagyjon

Ámor hamis nyila -

Te vagy az Igazi nekem,

s remélem, fekete ragyogásod

még sokáig átérezve

élvezhetem.

Szüntelen

Szűnni nem akarsz te bennem,

tobzódó sebek, s féktelen

vérrobaj, felhabzó rőt tenger,

bánat vagy te, hintve tele

szeretettel -

Nem vagy te több, mint halvány

képmás, s bennem mégis balgán

s éktelenül szúró hegsajgás

vagy, mibe sok búhangya földet 

bőszen ás -

hogy belé temethessem emléked szépét,

s egy szüntelen szító zsarátnok fénykép

lassan önmagába hamvadva  parázslik el,

majd bánatvízbe oltva tűnik tova -

kifúlt szemekkel -

fájdalomba dülledve, hatalmasat

sóhajtón, még utoljára a szavak

hitet bontanak bennem, de már

nem hiszem, mit valaha mézből

fontál -

S mondtál. Ó, szűnni nem akarsz bennem,

akármily csalárdságot is tettél velem,

de hiszem, sebeken túl légzenek tiszta pórusok,

s új zeném kottáját zengik angyalnál is szebb

kórusok...

Csak a holdkorong

Csak a holdkorong, ami csendesen

égi vándorútját rója,

titkát tőle én halkan ellesem,

méltó sejtelemmel, lopva - 

hogy lehet valami ily tiszta?

S ilyen elemi, ősi erejű?

Csak a hold, miben sírlak vissza,

akár vonóját a bús hegedű...

Csak a holdkorong, mi látja

szomorúságom hosszú cseppjeit,

csak szépsége az, mi bántja

a hétköznapitól a nemesig

útját róva - érzékeim,

s belesírom éjbe varázsod,

teneked, ó, a Holdnak, s ím

felveszek egy csalfa palástot,

ami közönybe fagyott szobor

arcom lélekholt látszatát nyújtja,

belül annál mélyebbre kotor

a fájdalom s a szeretet súlya.

Azok a versek, mik csak a fejben 

élnek, ég-útjukon

igaz utat járva be, odabenn

tüskéllnek szurdosón.

De semmi nem lehet vájóbb

arcod mardokló hiányánál,

melynél nem lehet dajkálóbb,

s mit nálam jobban senki se vár;

Te, aki csak a szívemben tépsz,

s égsz bennem, s törsz széjjel darabokra,

de a Tied  a legóvóbb kéz,

akárhányszor nézek fel a Holdra.

És én csak álldogálok, dermedten,

- kívülről tetsző rideg sziluett -

és élvezem e kettőst,  mert a sebben

a vér valaha avarszép színű lett - 

nemesedve pókháló-érett borrá,

s emléked bennem tükröt ver,

akárcsak reszkető vízfelszínre rá

hintett holdsóhaj, könnyekkel.

Versek, hegedűk, holdak s nem más, mint Te.

Társaságom ez éjen, s megtörten

csak a hajnal, mi késével tör bele,

mi színselyem fátyol közted s köztem.

Egyperces szellem /Anekdota/

- "A gondolkodó - súgta Nietzsche szelleme az egyetemi tanterem közepén megjelenve, lebegve az idősebb nebulók s a tanár  fülébe - azt mondja: Szellem.

A kiváló gondolkodó viszont felteszi a kérdést: milyen szellem?

Úgy tűnik nékem, hogy a különös közelebb áll az Istenséghez - aki vagy ami halott - mint az általános.

És épp azért szenved e világ - mert megöltük őt!

Valójában az üres absztrakció a halott. De rajtatok, a jövő filozófusain áll vagy bukik - hogy megölitek-e őt!"

A meghökkent, máskor olyan szenvedélyesen előadó, szemüveges-szakállas tanár kiejtette a kezéből az addig oly mélyen szívott szivarját. Egyik diákjától kapta még konzulensbéli ajándékként, és ebben a kisteremben, ablak lévén, titokban tudta szívni-fújni az aromás füstrudat.

Most viszont döbbent csend szédítette a diákságot.

Hamarosan ki is ütött a tűz. A belső tüzek ekkor fellobbantak, majd gyorsan kialudtak, ahogy a tűzoltó készülék bőszen betöltötte szerepét.

A nagy sokkos ijedelemre a diákoknak többet eszükbe sem jutott arra az absztrahálási következtetésre jutni, hogy minden óra unalmas - így Nietzsche szellemének kívánalma végre beteljesült.

Pillanatsötétek

1.

Csillagkavicsok az éj tengerpartján

2.

Hulldokló szeretet.

3.

Éjkaviár csillagikrákkal.

4.

Hófehér semmi.

5.

Haláldús élet.

6.

A bánatfésű sűrű foga.

7.

Halálsellő lubickolása a közelben.

8.

A Szem borzongató ragyogása.

9.

PillanAtkák az élménypárnában.

10.

ÉletteLenmag.

11.

Az érzéketlenség zörgő csontjai.

12.

Gyérvágás.

13.

Napvégtagok csonkjai az örök éjben.

+1.

Szavas rémhatás.

Tiszta sorok közt

Hát elment. Tovaszállt.

Vissza se nézett,

s a Sohamárt

mondta egyedül

végső szóként, 

oly hirtelen, miként 

a lobbanó fényt

elfújják síri szelek,

s a halálba mar

a fájdalmasan örök

szeretet -

Hát elment.

Búcsúcsók, 
köszönés

nélkül.

Van oly sebmély 
őrlődés,

mi el soha

nem évül;

Tiszta sorok közt

láthatja a szem,

hogy az őszinte

keserv 

most

végtelen...

De bennem talán új

lelket bont

egy új ég, egy új világ,

vagy tán egy új élet,

melyben

kezem óvón vigyáz

még így is

terád...

s elfogad

 könnyének.

Eurüdiké monológja

Élő szerelmesem, kedvesem, odaát...

Odaát, a földön, sohase bánd,

hogy ellenállni nem tudtál arcomnak,

egyedül csak az fáj, hogy hiszel engem

elporhadt halottnak -

miközben olyan más, olyan szép

ez a világ, unalmamba nem hág még,

nem hág még az ideg, idegennek

véletlen sem érzem magam, de éjeknek

fényeim ragyognak.

Valójában semmi nem örök.

Ideát a véghetetlen körök,

miket futok, nem fájnak, ne aggódj!

Lelkem tiszta textiljén nincsen, nem is volt

semmilyen üszkös plecsni.

Immár, mi egyedüli örök - az nem lehet más,

mint a monológokba dermedt eggyéolvadás.

Eggyéolvadásunk, elmúlás tajtékhabján,

tüskés illatok kelyhébe marván 

engem nem égben kell keresni,

hanem ott, hol pihegek a szelíd civakodásban,

épp ott, hol fenségedtől lehullt az állam.

Állam leesett,  mikor megláttalak, igazi égrab

én lehetek - én vagyok.

Ne sírj hát utánam, szerelmesem, ne öntözd

sírom természetes cseppekkel, s ne költözd,

ne költözd be enyhelyes búlakok szobáját,

csak, mit őrizz, érzésem Feléd röppenő árnyát,

s báját, mi szendén ragyog.

Változatlan

Fagyszirmokból nyílik

benned a tett.

Hiánya.

Még a szomorúfűz is bízik

a szebben, az igazabban.

Hiába...

Van, mi változatlan,

s egy nevezőre nem

hozott.

Nem többszöröződhet

érzelmekbe, mi eleve

átkozott.

Fekete savak a Holdra,

s az egykor színes fákra

költöznek.

Kimart, roncsolt, rongyolt

fáradt a belső, sebet idő nem

kötözhet.

Hintázik a fájdalom,
ruganyos teste
létbe dermed.

Akasztottan mégsem,
kikért valóban érdemes,

nem lebeghet.

Ha jő a megmentő hajó,

gyolccsal gyorsan foltozza

mélabú szövetét.

Majd iróniába mártott kacajjal

semmibe fújja a

hamisság szövegét.

Nézőpont olvadása

A hideget imádni kell.

A testmeleget? - Taszítani.

A forrót fellökni, s el -

az odaadót ríkatni.

A hideget imádni kell.

A jégcsaphoz oda kell bújni.

A tüzellőt szenvtelen elmarni.

Az áradó hőbe bele kell rúgni -

a langyosba istenítve halni.

A jégcsaphoz oda kell bújni.

A dérbe bele kell fagyni.

Ez a rend, legyen bármily káoszos.

Ridegben nem lehet felolvadni -

Megérdemelten dermedsz át most

a dérbe. Bele kell fagyni.

A jeget meg kell bánni.

S majd kuncsorogva vissza

esdeklő táncot járni,

de késő: a Kapu már nincs nyitva.

A jeget meg kell bánni.

A jégimádót nem kell visszasírni.

Csak, ki szerető, melegséget adó.

Bár csordulhat szemgyöngy így ki,

de még az is melegebb nála, forró.

A jégimádót nem kell visszasírni.

A szeretőnek nem kell visszaírni.

Bármily igaza is legyen.

A keserv poharát inkább kell inni.

Minthogy valaki boldoggá tegyen.

A szeretőnek nem kell visszaírni.

Idők múltan nem kell megbocsátani.

Volt idő, mikor még tárt karok várták.

Úgy is, hogy ő zárt volt, s ártani

is ártott súlytalan szavával, s vájt -

idők múltán nem kell megbocsátani.

Egyszer majd semmissé törpül ő, s ez így jó.

Jő más, s rá nem kell visszaemlékezni.

Bánja majd, hogy elment az a hajó,

de erről ő tehetett, más senki.

Egyszer majd semmissé törpül ő, s ez így jó.

Az is csak véletlen /2015. május/

A  fájdalom csendesen

hullámzó arca

oly selymesen hívogat...

oly kedves a mosolya...

- érzések ősrokona -

s ez a fájdalom: te vagy.

Talán egy szót sem

váltottunk.

Ha igen, az is csak véletlen.

Talán sohasem találkoztunk,

s ha mégis, nem fogunk

többet az életben.

Ahol a lila ködben 

kavargó bús menny

a "Ne menj még" kezeit fogja -

ott lassan enyhül a szorítás,

oly puha a bánat, most oly más:

olyan álomszép szó a Soha.

Parttalan égi tenger,

mi voltál, s lettél,

általad mégis megégettem magam.

Nem bánlak mégsem. Savharmat lelkemmel

üzenek majd, egy hattyúfehér reggel,

majd eltűnök hangtalan.

A csoda-soha /2015. április/

Mintha most minden Volna

kongón belémtiporna,

dübbentőn csúf lábnyomával,

fénylátszatból, hintve árnnyal

valósan - Ő az, a Volna

súlyosan - a Semmi csókja

mintha ajkamon villódzna...

Minden Volt - délibáb csupán,

minden szó - éji árny, múlt-szárny.

Hangzatok akadnak érzés hálójába,

a bizakodó csak a bolond szórtsága,

zsong a Nincsen már, a Hinni nem tudom

zsong a kihunyt, ami virult egykoron;

még hunyorog a távolból valami 

döbbent fény,

még tusakodik a Te-ben rejtező

röpke-én,

de már a Várni csömörébe bújt

űr,

lassacskán galaxistalansággá

hűl.

Akárcsak a Volna. Az örök Volna.

Csendemen átrobogó csoda-soha;

és a föld maga nem más, 

mint te, pőrén magad vagy,

égrab lett szemem mégis, 

mióta megláttalak.

Kevés a szó e bongó szótlanság

árasztására,

változtál, de nem múlt álmom érted-

tisztasága.

Árnyjáték

Árnyak álma

énné lenni,

az én álmom

árnnyá csenni,

lopva, lesve

fények játékát,

s fénnyé tenni

Setét árnyékát.

Gyöngyöző 

zokogás

csendemben

éjzajt ás,

s mint hintázó

hattyúkönnyek

tisztasága

int örömnek

kihalt álma

fénynek az árny,

árnyaknak a fény -

semmivé lett

álmokban az Én.