Loghtron, az önhitt változatlanság csúszómászója már egészen úgy érezte: teljes mértékben jóllakott, mikor egy ízléses, ropogós csomó ismét szeme elé tűnt. Így hát nekifogott lakmározni, habzsolt mellkast dübögtető átéléssel, s minél több idegszál gombolyodott össze, annál nagyobbra hízott. Belső világnak ura immár az idegölő féreg lett, ami napról napra merő negatívummá vált. Főuruk a gócevőknek - kik a rossz érzésekből táplálkoztak - a Gonoszság volt, ki a Diszhammon nevet viselte. Csak a gyenge emberek hordták magukban Diszhammon csíráit, mégis ők tűntek a legerősebbeknek felpuffadt öntudatosságukból eredően. Sokszor már akkorára híztak az elképesztő gyorsan szaporodó ideggócevők, hogy gazdájuk arcán a bőr áthatolhatatlanul vastaggá vált. Szépen lassan az elmére is rátelepedtek, ami szeretetlen, s eszménytelen „okosságként” csapódott le, kiirtva az igaz intelligencia aranyló csillagsejtjeit.
Az egyre terebélyesedő, lélekből táplálkozó lények olykor táncoltak is az idegeken, gazdájukat végtelenül ostoba kitörésekre sarkallva. Mivel nem volt hordozója rejtett birodalmában eme lélekölőknek ellenpólusa, vígan tanyáztak meg a Belső Világ egyre kietlenebbé s szennyezettebbé váló területén. Majd egy napon különféle idegen sejtekkel párosodtak, amiket a gazda a másokkal való párbeszédben nyelt le: ezen mérgek közé tartozott többek között a Gúny, a Pöffeszkedés és a Közöny.
Lassan légnemű csótányokkal, pondrókkal, meztelen csigákkal is találkoztak ezen sejtek, s végül minden egyes szónál visszaköszöntek gazdájuk szájából. A Gazda eleinte nehezen tudott nyelni, s egyre inkább érezte a hatalomvágy levegőtlen auráját a vészcsengők süvítéséből, ám egy idő után ezek a belső sugallatok is elhalkultak. A hosszú ideig tartó külső uralomnak meglett azonban a belső böjtje is, s Ő azt kezdte el érezni egyszercsak, mintha a szíve nehezebben verne. Lassacskán légszomja is lett.
S a légszomj szeretetszomjjá lényegült. Olyan szívesen megölelt volna - most, hosszú idő után valakit! Akkor talán a belső enyészet drágakövekkel kirakott álomragyogás lehetne...
De már késő. Vagy mégsem? Csak egy ölelés, bárkitől! … Ennek hiánya rojtos késként hasított szívébe, s villódzó fénnyel váltakozott benne a fájdalom s a remény. Az az ölelés... bizonyosan jótékony pusztítást végezne az idegcsócsálók körében!...Nem, nem ez a helyes megfogalmazásmód, hiszen a kellemetlenségek játszi tagadása ugyan a matematika szabálya szerint a pozitívummal egyenlő, az Égbolt fülében azonban csak a pőre szavak vetnek visszhangtükröt, így ha jót akar bevonzani, akkor a megfelelő szavak kipárologtatásával kell belépnie a Változáskapu szívébe.
Az az ölelés... bizonyosan átlényegítené azt, ami eddig benne volt, és az Új mámora felborzongna lelkében.
Mikor időtörvényt hazudtoló gyorsan ráébredt egész eddig élete romos szemléletére, kissé kótyagosan kisétált az utcára, majd a kínosság érzetét elszivárogtatva, nem nézve semelyik irányba sem, átölelte az első útjába kerülő fát.
Egyszerre emberek hada gyűlt köré, és a Ráébredett legnagyobb megdöbbenésére követték példáját.
- Nemhogy egymást ölelnétek a fák helyett - szólalt meg egy ismeretlen hang.
Ekkor sorra dőltek ki a fák, ám az utolsó pillanatban megálltak. Igazán szürreális látvány volt - mintha a fák éppen meghajoltatták volna egy vad táncban partnerüket. A kimerevített, bizarr sziluett azonban nem tárult sokáig a mindenkori szemek elé: az emberek hirtelen eszeveszett menekülésbe fogtak. Alacsonyan repültek egymásra a halandók, mígnem egy egész domb épült belőlük. Legalul a Ráébredett volt, ki a beteges érzelmesség, a szeretet és gyűlölet roppant súlyától és újult értelmezésétől új erőre kapva feltört a felszínre, akár a tudattalan sejtés a tudat felszínére. Potyogtak a többiek oldalra - s akkor, nem várt varázslattal visszaalakultak zigótává. Csak Ő maradt kifejlett ember, s rá kellett jönnie, hogy az emberek csupán az elméje tükrei voltak - gondolatok, mik testet öltöttek, s amik most tiszta lappal születnek újjá. És arra is ráébredt, hogy egyszerre volt egy ember és egy mindenkori eszme magában foglalója. Az idegcsócsálók egyik s mindenkori gazdája.
A látomás után megrázta magát a Ráébredett, és kedélyesen sétált tovább, míg egy általa sokszor lekezelt személyt pillantott meg. Azonnal odarohant, és a nyakába ugrott. Az ismerős értetlenül állt az eset előtt, majd kisvártatva megszólalt:
- Örülök, hogy sikerült legyőznöd a benned élő Démont. Sőt, maga voltál a Démon, már meg is bocsáss. Azzá váltál, akivé tettek. De én mindig is tudtam, hogy lényed Mariana-árkában jó vagy.
-Ó, nem ez történt - kuncogott mindentudó hanghordozással. Egyszerűen csak elfogadtam a bennem élő rosszat, így az átalakult. Semmi sem szűnik meg, csak átalakul. Na, de elég a filozófiából, meghívhatlak egy ebédre?
- Hát legyen.
Az étteremben aztán vígan halámolták az önhitt változatlanság roppanósan friss bogarait. A szellemi mellékhelyiség bölcsességét gyógyírként felfogva éltek tovább, így végül nem azzá lettek, amit megettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése