Meggyógyítottál

Én leszek, ki kihordlak magamban újra,

miként az univerzummal terhes isten.

Én leszek, ki világra bocsátlak dúlva,

hogy tüzedből lelkem finom fényt merítsen.

Miként csengő aprótól ragyogó szemű

koldus hirtelen tisztuló közérzete,

leszek benned, ó tudom már, a gyönyörű

érzések mámorossá csillanó sebe.

Igen, sebez olykor az igaz szépsége

érzéseknek, olyan erősek, oly sűrűk,

de mindig csak érlelő fényedben égve

távolodnak a selyemhangú hegedűk.

Hegedűk, melyektől a lúdbőrző végtelen

bennem, habár kuckószép otthonra lel;

mégis, mindig-fényed perzseli hűs életem,

vagy Te, s légy Te - közeli fényévekkel.

Mert meggyógyítottál. Negyednyi

évszázad cipekedő fájdalmából,

talán Te nem is tudod, mennyi

értéked - kincs vagy, s bőség messzi-távol.

Én leszek, ki kihordlak magamban újra,

de Te leszel, kiben az Egész útra kél.

Hiszem, tudom, vallom, hogy szemed őssúlya,

mit rám vetsz, nagyobb a létterhes istennél.