Az ősz égies erdejében /Költői próza/

A narancs színe-java, csorduló zamata a falevelekben él tovább, minden őszbe forduló nyárvég után.

Osonó élőlények nesze zargatja föl a csendet a tündérerdőben. 

Ezer színben játszó avar pehelyhabját színezi át a pajkos kedvű Természet. Én ebben a mitikus lényekkel tarkított, ködös, őszi erdőben sétálok, s vanília varázsaromáját érzem a levegőnek, melyből felbolydul megannyi láthatatlan, ám annál erősebb energia. 

Épp alkonyodik, s az ég töltetét képzik a nyúlánk, hórihorgas fák tűágai által átszúrt fellegek, melyek szépiaszínbe pulzálnak épp most. A rengeteg megannyi titkot rejteget szíve alatt, s halad, halad előre az arany árnyakba vont idő - tiktakja dobogásomra rímel rá.

Kettős zene társul az őszhöz: a relaxációs, görcsöket eloldó muzsika, s mégis, az ambivalencia karmazsin nedűvel töltött serlegét kiissza a másik véglet által e talán legszebb évszak: sajgást előidéző húrok is pengedeznek ugyanis a nem éppen pengőértékű tájon.

A zsenge nyár őszi arcvonások ráncos képmásává nemesül, érlelődik, akár szőlőszemek taposástól felemelkedő nemes borrá.

Tömör bűvöletét érzem most az erdőből kikandikálva a tájéknak, s a Tűz, mely a nyár sajátja volt, most átfesti a hullongó leveleket.

Észrevettétek?

Minden mindenben továbbél, így az évszakok is. Bezárul a Kör: így eshet meg, hogy a nyári lángok az őszi falevelekben élnek tovább, az őszi csípős hideg kopár ágait havas hónapok porcelán porcukra fedi le; a tél hószín orgonákban él tovább kikeletkor -  a tavasz éledő zöldje pedig még élénkebb lesz nyáron.

Porhanyós ködbe harap lélegzetem, olyan tiszta, olyan mesésen friss most a szellő.

Álmokat szüretel a gyönyörű zivatar, s a mitikus lények felhördülnek egyébként is álmatlan álmukból. Nyughatatlan, kavargó, színes szelek fakanala kutyulgatja a szivárványlevest, melyből egy pár kanállal én is jóllakok.

Telítkezem e látvány ködlő gyönyörével, hol az éjfél s az erdő keringőbe kezd - de csak egy percig. 

Majd a máskor nyomasztó órák most éppenhogy tündérkedély szárnyaival borítják hangulatom - lehet, csak én érzem így, ha más járna éjnek évadján itt, kitörne rajta a frász.

Én viszont élvezem, ízlelem, és nem érzem azt - bár fogalmam sincs a pontos tartózkodási helyemről - hogy eltévedtem volna. 
A Szépségnek nincsenek koordinátái.

Így csöppenek egyik varázsországból a másikba, mindegyiket egy lakat őrzi, melyet verseim szavalásával hamar feloldok. E lakat a fák törzsének szívében található, s én csak ámulok a tájakon.

Hol bolygófürtöket szakajthat le törékeny, mégis erőteljes kezem, hol pedig a lila esőre ámulok rá, s további, szavakkal kifejezhetetlen jelenségek szépségében lubickolhatok.

Ez az ősz, mégpedig az égies ősz.

A földi ősz sem sokkal szegényesebb nála, s a filléres fűtésszámla jelzi belső tüzem parázsló hevét.

Hazaértem, Benned, Általad, Érted, kedves Ősz. Őszöm, legesztétikusabb látvánnyal bíró évszakom, bennem csörgedezel színeiddel, s az éteri havazás leghangulatosabb érája követ téged, kedves kis fehér ebként.

Várom jöttödet mindig, és sosem voltál nemkedvencem, mégha a szabadidők záporát is nyirbáltad: friss illatod esős csodáján elpihent a túlforróság... 
Ezért érdemes égni Benned, Általad és Érted.