Kamaszlobbal pirkad a fény - rá a sötétre, szóródón, hörpölő hévvel. Mocorgón korgó kelyhek szárnyain fogan egy új élet, s egy régi éjjel körvonalát issza az emlékezet ódon töredékkupaca.
A lét parafa-kupakja nemes, felzsongó magzatbort érlelget szíve alatt.
Metaforák kipattanó, falat robbanón festő foltjai lenyisszantják a "mint" szócskát a csupa fehér szikárság hasonlatfaláról.
Szikrák buzognak odabent, létesül már a Versgyermek - csontjai a képek, húsa a muzsika, s bőre a rím - a forma.
Rigmust énekel napvilágra bújására a világdajka, kinek szavait később magába kortyolva táplálkozik, növekszik, gyarapszik.
S messzehangzik - véghetetlen távolába a horizontnak - sírása, tipeg, él ő, hallja őt minden holt és minden élő, elnéző tekintéssel.
Te vagy az örök gyermek, Te, Vers, mit kívánjak hát, még mielőtt felnőnél, Neked?
Hisz életutad már bejártad rég, valójában öreg vagy, ráncos reszketés, cérnahang-sipítás, és pánsíp-hangzatod tovafénylik a szétterülő földeken.... Mégis, azt mondom, mégis... még gyerekcipőben tipegsz, illetve, inkább úgy fogalmaznék: Te, gyönyörű betűcsapadék - egyszerre vagy vén bölcs, s gyermeki alakot ölt benned mégis az élet... az örök élet.
Járd be utad, ahogy Neked kényelmes, s tetsző, s ha tetszhalott is vagy egy-egy korban, soha ne csüggesszen halálhit-szellő! Mert az könnyeden orkánná válhat, s akkor egy időre ugyan, de igent mondasz oltár előtt a halálnak... De tudnod kell, képlékeny végzettel bír minden s mindenki e Földön, emelje bár bánat és sújtjsa öröm; minden apró dobogó élőlény benned kezdődik s általad ér véget - maradj, s fejlődj az egekig tovább, s tovább - Te, szent-szabad Költészet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése