Főnixremény

Meddő ajkaim mögül

elfagyott a szó,

nem sebezném e csöndet

mely mindenható.

Most 

ahogy borong

a lélekrost

s kong

mi zendülő 

nevetés volt

egykor,

most

hordja el

síráscseppen 
átragyogó,

enyhe por;

s törött szívcserepemen

átszűrődik a halál

játszi fénye,

meghalt a világom

egy jelentékeny,

érzékeny

rezdülő

része.

De hiszem,

lesz még szó,

ami nem roncsol,

akár szűz tengert hajó;

s mely messzi távolból

csalogatja elő

főnixmadárnak

csak halvány árnyát,

s e röpke képmás

arcában megláthatom

saját magam arcát;

ahol

már nem repít messzire

a lebegés-vágyak

csalóka, hívó hangja -

s töredékekből

eggyé forrhat majd

cserepeim

vérző

darabja...