Csak az a pillanat

Mikor először megláttunk valakit... rá volt-e írva sugárzó lényruhájára, hogy ki is ő valójában? A szemén átcikázó életút akár csak egy kis ösvénydarabja előttünk lebegett-e, még ha egy pillantásnyi időre is? Azt láttuk-e benne, ami bennünk mindenkoron selymes tükröt ver, vagy ami egyszeriségében hangulatnyi?

Láttuk-e felénk hullámzó szándékát, akár tajtékba tört is volt az, akár rebbenetlenségbe lanyhult? Visszhangzott-e minket látó első gondolata fülünkben? Merre csatangolt öntudatunk abban a homályló pillanatban? 

Miért hittük azt, ilyen lesz ő örökre, miként elsőnek láttuk?

Vajon tapintottuk-e légi kezeinkkel esszenciáját, mikor az legördült az örök én sejtjeinek arcán?

Éreztük-e azt a pillanatba sűrített "tudom, milyen vagy" önhitt tudatosságát, mely aztán, így utólag sejtelmes kétellyé erősödött? Érzékeinkkel s érzékeinken túlival tudunk-e biztosan tudni? 

Elkísér-e további utunkon az az egy pillanat, csak az az egy, sőt, még azon túl is? 

Egyáltalán - mindenkiben benne él a hárompontnyi sőt-világ? Vagy csak a jelen írásjele dobog pontként megfáradt mindennapjainkban? Esetleg a visszatekintés kérdőjele?...

*

Azt már tudjuk: a kedvesség az Elsőnél és az utána következőknél sem minden. Azt is, hogy a szó és a tett hídja olykor összeomlik mind a kőszobor, mind a mézesmadzag súlya alatt.

De vajon azt is tudjuk, hogy míg a könnycsepp letörölhető, addig a belénk égett örök nyomot hagy?

Kibuggyanó egysorok

1.

A Bárcsak ködén átcikázó sötét sugár.

2.

Álságos somolygás száját sebző selyemszilánk.

3.

A beletörődés sóhajfüstjéből pattanó szikra.

4.

A madarak felszínlátása.

5.

A némaságból kicsengő.

6. 

Mássalhangszó.

7.

Kámforragyogás.

8. 

Lehúzó nehéz szárnyak.

9.

Szellemdidergés a testmelegben.

10.

A kihűlt érzelem langyos láza.

11.

Csápkóros túlérzékenység.

12.

Majdnem elkapott szavak.

13.

Jégarc lékelése.

14. 

Álomsápadt.

15.

Félelem a félelemtől - bátorság? 

16.

Kergetőzés a szoborral.

17.

Csipkeszilaj. 

18.

Kígyózó sors.

Fölforgás

Hétfő

Élesen csöng a tovatűnő álom,
az Ismét keserédesen felkacag.
Kedv körül feketéll megannyi lábnyom,
elővetült órákra csömör tapad.

Az éltető belső mégsem szólhat szebben,
s az erő átfon a kígyózó perceken,
míg új napra eszmélget a gyürkélt szem.

Kedd

Míg új napra eszmélget a gyürkélt szem,
addig ott, kinn minden olyan önfeledt.
Idő nem ráncosít a természeten,
a felhők vígak - az iram megrekedt.

Mégis, kell valami, mi előrerántson,
hogy szárnyontúli erővel egyre szálljon
percek zúgása a Kerékforgáson.

Szerda

Percek zúgása a Kerékforgáson
monoton Közepet búsan trombitál
bele a fül mélyeibe, hogy fájjon,
de a lélek mélye erőt muzsikál.

Erőből font nem csak az, ki érzéketlen,
az otthon-melegtől edzett Rebbenetlen
a Majdnem örömét zengi odabenn.

Csütörtök

A Majdnem örömét zengi odabenn
a szép végcél előtt lelkendező kéz,
tán túl hamar kezd lézengni ernyedten
a serénykedésektől ellustult ész.

Csak az a perc, mit elme ki nem számíthat,
éji egekre mámorral csak az írhat,
majd a Végre gyönyöre halk arccal pirkad.

Péntek

Majd a Végre gyönyöre halk arccal pirkad,
a repedt mennyezet csakis most égi kék...
Az utolsó órák szinte kacsintanak,
az álmodó Dolgos szinte maradna még.

Lélekben, mi eddig sorakozott kínhad,
elröppen könnyeden, és kedvesen itt hagy,
s vár hűen az elpihenő otthon-illat.

Szombat

S vár hűen az elpihenő otthon-illat,
visszanézve a múlt napok mégis szépek...
de a hirtelen gyúlt az igazi csillag,
mikor az éjben szabad szépséggel éghet.

Végtelenné nyújtott röpke bölcső ringat,
de elszárnyal a csendbe csitult pillanat,
mi az utolsó szabad időkre virrad.

Vasárnap

Mi az utolsó szabad időkre virrad -
a sóváran pilledő édes állapot,
valahol lélekrészek örömtől sírnak:
léted új élménypegazusra szállhatott.

A bölcsesség túllát a robotoláson,
határtalanság reggelen s éjszakákon -
...élesen csöng a tovatűnő álom.

A "nyolcadik nap"

Élesen csöng a tovatűnő álom,
míg új napra eszmélget a gyürkélt szem,
percek zúgása a Kerékforgáson
a Majdnem örömét zengi odabenn.

Majd a Végre gyönyöre halk arccal pirkad,
s vár hűen az elpihenő otthon-illat,
mi az utolsó szabad időkre virrad.

Lélekkoszorú

1.

Csendes árny az égő forgatagban,
zsibongó fényfullánkoktól messze,
mint üszkös szíven az életbalzsam
szül újra, önvalóra ébresztve.

Napmagokból olykor csak a felszín
csalárdul kacagó virága nő,
míg néha a letagadott Semmin
új világok tornya égig érő.

Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar egyúttal az elrévült szél,

az isteni olyan ellentmondón
messzi, s bársonyos, akár az ódon
éjek homlokán gyúló fényfüzér.

2.

Éjek homlokán gyúló fényfüzér
csillagok szikrázó garmadája,
a törött szív, ha egyszer révbe ér,
másik felét bennük megtalálja.

Zengő homlokot ihlet szelleme
a varázslat-ontó természetnek,
a porszem mennyei végtelenje
teremt el nem múló reményeket.

Őshonát, ha nem leli halandó,
éltében semmi sem maradandó,
s törtet a nemlét felé untalan,

legbelső sugalmakra csak legyint,
s bolyong homályló utak között, mint
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan.

3.

Ösvényt fürkésző feldúlt hontalan
üget százfelé vivő paripán,
s a végekig feszült szív rongyosan,
némán hamvad el tüzes karikán.

Idegen csend űrjében a lelket
felőrli az unalomnak malma,
ám a gond-redőt simító csendet
csak az örök hazatért hallhatja.

Kaptat a test, míg nyugszik a lélek,
de olyankor mégis a harc éltet,
csak a neszektől pezseg a halk éj.

Csak a dobogás lehet életjel,
sosem nyugvó égitest az ember,
ki egy békés napon majd hazatér.

4.

Ki egy békés napon majd hazatér,
sosem lehetett olyan elveszett,
hogy a határtalant fuvalló szél
szellemét soha ne lengesse meg.

Ki végeknek falait rombolja
ősi vadságú belső templomban,
az álom ködös ajkát csókolja,
s csók gyönyörét álmodva ellobban.

Légszínű ajándék az álmodás,
millió kép, suhogó szárnyalás -
tetszhalott mély lényegében a tánc,

felsejlik ég s föld illékony hídja,
valóssá szüli a nosztalgia -
múlt idők arcába faragott ránc.

5.

Múlt idők arcába faragott ránc
kisimul újszülöttek mosolyán,
melyet később a kérges élet-gáncs
porba görbít az idők folyamán.

Ha talpra áll, s némán, rezzenetlen
csak előre néz, s létet nem vádol,
mássá lesz múltja, s igazán sosem
ivott a Feledés folyójából.

El nem feledettség kulcsa zárja,
mi álságosként vetül világra,
s kaput nyit vég nélküli időkre,

míg a lélek bástyába költözik,
s a vén újszülött arcán gyöngyözik
ősöreg világ nevető könnye.

6.

Ősöreg világ nevető könnye
az idő keserédes zápora,
benne nem-lézengő az "örökre",
s nem ismerte soha a szót: "soha".

Az elme szófonó végessége,
mely határt szab a szétterülőnek,
csupán csak a léthiúság éke,
szellemmel áldoz a rejtő földnek.

Ismerettelenség félemlíti,
a Biztos kétes falát építi,
akár ködpuska elől védő sánc,

örök röptű csak a rejtélymadár,
célajándékozó varázs, akár
körforgás gyöngyei alatt a lánc.

7.

Körforgás gyöngyei alatt a lánc
az ember maga: puha-szikla lény,
élteti vagy elhullatja a láz;
formálható, s léte mégis kemény.

Teste nem börtön: lehetőségek
égen tükröződő valósága,
lelke nem testvére szenvedésnek,
s légvár csak meghatározottsága.

Olyan, mint a verdeső-védtelen
bátorrá lényegülő mély szellem
titok-telt szőnyege kigöngyölve,

olykor veszélyt sejtő szabad volta,
s tompa horizontján elragadja
illúzióknak röpke gyönyöre.

8.

Illúzióknak röpke gyönyöre
látszatok csalóka sokasága,
színes romlottság mosolygó gödre,
mit betemet éles szemek árnya.

S illúzióknak röpke gyönyöre
a lélek ihletett kínja szintén,
kapaszkodva az enyhelyes ködbe,
bolyong bűvölve az álmok szirtjén.

Az álmodás testen túli súgás,
misztikus, ősi lélekbe búgás,
ki nem mondhatóság a szavakban,

formát csak az alkotótól kaphat,
ki a semmiből világot farag,
képlékeny ő, ámde halhatatlan.

9.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
édentájak bebarangolója,
fürödve Tejút-tenger habokban,
földre az elmúlhatatlant szórja.

Sorsa néha a szárnyakat tépő,
kiáltó szikrákkal átszőtt magány,
de kárpótlása végül az égő,
a szellemmel feldúsult fáklyaláng.

Szilajul csapdosó hullámok őt,
mint fű-szerény, kő-örök létezőt
sziklává faragják lankadatlan,

könnyfinom lényét rezgeti szellő,
de áll szikáran, akár a fenyő -
orkánnak idején moccanatlan.

10.

Orkánnak idején moccanatlan
a szellem, mit világsúly nem facsar,
míg egy szelídebb kezű viharban
a bús szél kevély fákat szétcsavar.

Ki túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga ásta verembe zuhan,
s a sors érdemelt nyílzáporától
bolygó méretű arca szétpukkan.

A szabad lény mást sohasem tipor,
a lelkében nem jégmező honol,
s a belső tüzek szirmát locsolva -

lelke áradó-állandó folyó,
irama messzi partokra sodró,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

11.

Csömör-szellő mégis rögbe vonja
az útkutató, csapongó lelket,
ha felőrli zajok lázas szomja,
a zsongásért kioltja a csendet.

Vállán tornyosul a napok súlya,
s elvakítja a rohanás fénye,
míg egy összeroppanás megsúgja:
mit jelent a légzés ősélménye.

Mit érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba burkolt égtesttel,
a zsenge kékség mögül kinézve,

miért az észrevétlen lélegzés,
mely lételem, akár a képzelgés;
a Lélek Ő: idő s tér pillére.

12.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
étermagvat csipegető madár,
gondolatfiókákkal telt fészke,
finomabban rezgő óceánnál.

S ha kedve úgy tartja, test takarja,
hogy földi szépséget alkothasson,
azért száll le keményebb burokba:
új dimenzióval gazdagodjon.

Olykor-olykor régi otthonába
sóvárgón, fájlalón visszavágyva
átkot szór a testi létezésre,

s míg véletlen-hittel bőszen kering,
a messzi égből lopva rátekint
a kozmosz s az ember tükörképe.

13.

A kozmosz s az ember tükörképe
egymás fényévből nyíló arcának,
mit kóbor halandó életekre
akarat-függönyétől nem láthat.

Mert az Akarat a görcskezével
csak a foszló mulandót markolja,
míg egy nem várt út felé intő jel
a sosem gondolt kulcsot dobogja.

Csak a ki nem számítható léte
nem taszít le fuldokló örvénybe,
ha a rögzültség maszkját eldobva -

keresetlen kedéllyel a vándor,
honra lelve önmagában bárhol
örökkön titkok kosarát fonja.

14.

Örökkön titkok kosarát fonja
a mélyben búvó, vakon látható,
s mikor a lélek álútját bontja,
szűz ösvényen feldereng a való.

S ha a szerencsediót feltöri,
egyszer megpillanthatja azt a lényt,
kinek szeme az őshazát őrzi,
ahol ők ketten léteztek egyként.

Barázdált arcokon a pillanat,
idők merengő fátylai alatt,
visszatekintésbe fúlt szavakban,

felhőkből millió cseppként pereg,
majd tovatűnik, mint minden, s mint egy
csendes árny az égő forgatagban.

Mesterszonett:

Csendes árny az égő forgatagban,
éjek homlokán gyúló fényfüzér,
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan,
ki egy békés napon majd hazatér.

Múlt idők arcába faragott ránc,
ősöreg világ nevető könnye,
körforgás gyöngyei alatt a lánc,
illúzióknak röpke gyönyöre.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
orkánnak idején moccanatlan,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
a kozmosz s az ember tükörképe,
örökkön titkok kosarát fonja.

Álomharkály

Álomharkály töri át
a lélekfa látszatdús kérgét,
felszínből mélybe zúdul
a tudat-sugarú törmelék.
Mélyből felszínre buzog
a régen eltemetettnek hitt,
álomharkály áttöri
a világ sivár felszíneit.
S e madár magasba száll
majd, ha széttört a léleklakat,
az álom olyan mélység,
mely titkon is túl szárnyakat ad.

Novemberi szél

Mécsfinom suttogást hordozva
novembert lobbant a deres szél,
metsző kezétől zúgva hullong
sugarak holt szirma odaát...
A melegség halvány víztükre
rebbenve még vissza-visszatér,
majd suhogva folytatja
fakuló útját tovább.

Szépia felhők alakulnak át
megsárgult képeknek másaivá,
a nosztalgia puha fájdalma
egen-földön homályló tükröt ver.
A lég a kedélyre ólmos fátylat
majd pehelysúlyú árnyakat hint rá,
karöltve az álom légi
avarját takaró csönddel.

Őrangyalomhoz

Tünékeny csóvák reszketik hirtelen-
röptű jöttödet,
a tekintetedben rejlő érintés
olyan örök lett,
akár hangod hulló zápora nyári,
dús éjszakákon,
több mint csillag: én rebbenetlenséged
ég fölött látom,
s érzem mélytiszta arcod sejtjeimben
fellobbanó tükrét,
és a tükörben látom saját arcom
hozzádképest-űrjét.
Sejtelem-sima lepled olyan sokszor
óvott életbe már,
tudom, a Túlban, Te, az Őrangyalom
ős-sziluettje vár;
nem fehérlő fény ez - és nem is sötét,
tán nem is fény ez - tán nem is öröklét.
A legszebb Valami - végtelenszer
szebb, mint én,
s mosolya súlyokat renget világ
légkörén.

Fájdalomcsillapító

A fájdalmat - mely úgy tűnik, felaprítja érzékelésem, hogy aztán továbbőrölhesse a kín malmán - én egy vöröslő tócsaként képzelem el. Tócsaként, mely lávamódra bugyborékol létezésem tiszta lapján. Mint zsibongó nyűsereg, terpeszkedik el egyre inkább a hófehér alapon, melyet én-nek hívnak. Vájkálgató lépkedésükből egyszer csak csataszellemű dübörgés lesz, melytől merő sebbé alakulok át. Ekkor a Festő égszínkék temperát pöttyint rám, a testet öltött fájdalomra. E jótékony balzsam szinte már elixír-számba megy érzékelésem palettáján. Finom, apró ecsetvonások százai simogatják sebem, s a vörösség halványodni kezd. Sugarak gyógyítják a jéghideg űrt, melyre még utoljára visszatekintek. Majd ballagok tovább, messzi tájak reményhorizontján is túlra, mígnem megpillantom a legtökéletesebb művet, mit Festő valaha is alkothatott: a rezzenetlenül üres, fehér lapot.

Bőrünk viaszos rétege

Fordított világban élünk.
A fordított világban az álerős elnyomja a gyengének nevezettet; az elképzelt 'csak mese', nem a lehetőségek kincsesbirodalma, s a tapasztalt számít az igazi valóságnak; az " ébredj fel" nem a tisztán átlátást, hanem az egyre piszkosuló ablakokon való kitekintést jelenti az egyre döcögősség útján; a szükségszerűség előrébb való a repülésnél; az észnek csúfolt tökéletes konvencióba ragadtság a belső tanításnál; a praktikum pedig a minden lélekrészt, beleértve az értelmet is mozgató Szépségnél.
Fordított világban élünk...
Az neveztetik erős egyéniségnek, aki 'kellő' romlottságával szennyezést szór az eleven tisztaságra, a bizakodóra, az úgynevezett naivra. Az a gyenge, aki nem feltétlen dobja vissza a téglát.
Az igazán erős egyéniség azonban maga a pőre kitartás a jóság mellett; a befolyásolható gyenge pedig az, aki hagyja magát. Hagyja belélegezni az ártalmas füstöket, melyet a hierarchiahit kipufogója pöfög felé.
Kiállni magunk mellett persze kell, és roppant nehéz a porszemektől nyüzsgő környezetben tisztát szippantani - hogy ne váljunk ugyanolyanná... mint aki gyenge. De sokszor már maga a tudat is elég visszavágás, és elég nagy pajzs, miszerint az univerzumpajtás látja lelkünket, hogy megőriztük magunkat, és ez sugárzik is rólunk. Ezek ellen a sugarak ellen a legönhittebb 'határozottság' sem tud mit tenni - csak elkullog, lepattan bőrünk viaszos rétegéről. Mert minden fölényeskedés eredete a kisebbségi érzés, és minél nagyobb hangereje a fitogtatásnak, annál kevésbé meggyőző. Aki pedig mindezt nemcsak megállapítja, hanem minden egyes porcikájával érzi mélyen, rejtett izmai alatt összeroppan minden sérelem súlya.

Bűvölet

Szívtöredékek
szállingóznak
a viola alkony
bűvöletében,
Keserédes hópelyhek
ringatóznak sejtelmek
hűvös csendjében.
Álmok milliom parány szála
a gyönyörűség fonalává
szövődik,
Belső mesék fehér
zamatú tánca lekoppan
a földig.

... s ha a vágyak a légbe
szállnak egy keringő erejéig,
égi zsigerekben a tavasz
rejtelmes sugarát érzik.

Meg nem komponáltság

A meg nem írt verseket
mondd, hol és kik szavalják?
Ó, mondd, miért édesebb
a meg nem komponáltság?

Miért a légvár oszlopa,
az, mi teljességben fürdőztet?
Miért a valóság szmogja,
s nem tiszta szél tölti tüdőket?

Miért elevenebb, lüktetőbb, húsabb,
ami sohasem történhet meg?
Fordult világban szellők merről fújnak,
s miért fehérek az éjjelek?

Miért hiszem, hogy mindaz, mit ma
ír lelkem, nem lehet nem igaz?
Mi sosem vetül lapjaimra,
a légvárakra gyógyírt falaz.

Héliumhalmazok

Éjszaka kékesbársony füvén
harmatpettyek ők, a csillagok.
"Miről képzelegsz, azok csupán
hidrogén s héliumhalmazok"

Univerzum tágas tükrében
pillanthatod önmagad.
"Habár szépen hangzó idea,
attól kettő más marad"

Tünékenység lila pelyhű árnyain
elreppen a Pillangó-köd.
"Miről hablatyolsz, az vörös porfelhő,
mely csillagfényt alkot és föd"

Ikerfények képmása vetül
a kettébontott, sóvár világra.
"Ez csak két egymást vonzó csillag,
nem holmi lelkek energiája"

Éjjelek szőlőcukra élénkíti
azt, mi ihletből fölbolygó.
"Nem igaz, hiszen a Hold igazából
hideg, lelketlen kőgolyó!"

Művészet roppant zongoráján
felcsendül a tudomány dallama.
"Higgy, amit akarsz, hinni neked
úgyis száz év múlva fognak, s nem ma"

Önébredő ünnep

Az élet álomzord kacsója
kecsesen áthúzza, könnyedén,
minden bongó örömköltemény
felbolygó sorát.
Törékeny álarca mögött habókja
hahotázva, delejes szenvvel tépi
a reményt, ami csöndbugyrokból lép ki,
de forog tovább,

forognak így is a Sorkerekek tovább,
miket füzetbe rejtjelez a Felfedés,
szavak hava ében lapföldet fedve vés -
szép oldalak hűlnek...
De egyszer, sziluettek szemüvegén át
reszketeg élesedik a derű ága,
világra a tollpihéket sziporkázza:
önébredő ünnep.

Arc mögött

Ha nyesegető indulatok húznák le
valósulás felé törekvő szárnyadat,
csupán egyetlenegy pillanatra zárd be

külső éned kapuját, s nézd, s mélyen halld csak
ki az, kinek keze, ajka és arca sár,
s ki az, ki az Arc mögött pőrén megmarad...

Miért az, s mi az, minek sava marva fáj,
s kérdezd: ez valóban az én savam, saram?
S halld, s tapintsd, s érezd, amit visszhangozva tár

fel a felszínre az önismeret-dallam;
majd dúdold lassan, hosszan a Sár fülébe,
virult, vidult, újult örök alakodban:

"Nem az a mélységek leghűltebb mélysége,
melyet oda taszajtott az önkény karma,
mi örvénylakóvá téve mást jut légbe,

annak csak látszatban zendülő hatalma";
Te tükörbe tekintve lehetségest látsz -
az ő bugyrait visszhangozza a Volna.

... ha valami titkos jóság belülről ráz,
vésőd kristályt formázhat fortyogó sárból -
nem szükséges mindenkire a barát-máz,

ha valamelyből feléd nem a márvány szól...
Hiába őriznéd éned, hisz csupa seb,
és lehetsz akárki, lélegezhetsz bárhol,

a dobáló kedv ugyanúgy leteperhet;
de ha nem magasodsz, s eltörpülő sem vagy,
időtlen énné forr majd a gyógyult heged.

A lét hétfője

Valami más, valami ősi új borzong fel bennem,
valami kristályzuhatag, valami véghetetlen,
árva érből feltörekvő tavasz habzása,
lubickoló őskáoszok harmóniája.
Tudni nem lehet, mi ez és mi lesz, mégis van,
valós, lüktető, akár a megfoghatatlan;
talán a lét hétfője ez - nem tudhatom,
talán holnap a bútrombitát fújhatom,
de a Ma letaglózó, tobzódó varázsa
az idő víztükrén el-elnyúló arcmása.
Nem csak mulandó, fals-szép életérzés ez,
olyasmi, mit a lélek hirtelen érez,
biztos, higgadt, hömpölygő részegséggel
éj lesz a napból, napból pedig éjjel;
bizonyos a tudat, hogy élhetek,
kezemben dajkálom, mégis lebeg;
ez a valami, mi új, mi képtelen -
köszönöm Fent és Lent azt, hogy létezem.

A Túlérzékenységhez

Csended súlyos zápor,
lelked metsző mámor -
szelíd harc,
égből fonott földdel,
hűvös köntösöddel
eltakarsz.

Léted bántó csoda,
búsak örök hona -
álmodás.
Te vagy a fénytövis,
felleg is, és rög is.
Látomás...

Holtod lélek-hullta,
Te élsz tovább, újra
alkotok.
Veled a keservkínt,
Nélküled csak Semmit
dalolok.

Véghunyt igézeted,
őrült s bölcs közt lépked:
halk mezsgye.
Határolt s határholt,
mi lesz, a Ma, s mi volt
egyszerre.

Kinek társa nem vagy,
csak Külben boldogabb:
lézengő.
Fájó, de Érdemes
neved, gazdag nemes,
lélekbő.

Lélekbőség szenved,
de csak benne repked
messze ég.
Vérből rubint farag,
hozzád puha marad
teljes ég.

Gondolatgyümölcs

Lehetsz sárguló lapok ódon fellegvára,
lehetsz fénylő oldalak újhodt alkotása,
lehetsz tiszteletteljes súlyú hatalmasság,
lehetsz dajkált erszényekbe való apróság;
lehetsz betűk míves faragású kevercse,
lehetsz szikár tudományok fűzött tekercse,
lehetsz kemény kötésű, magányba fúlt harcos,
lehetsz pehelyfinom, puha ajkú, illatos.

Ami vagy, eszmények földre vetődő tükre,
ami vagy, elrévült csendek kitöltött űrje,
ami vagy, szellem elemi varázsú éke,
ami vagy, az árvaság örök menedéke;
ami vagy, álmodó társ belső válságokban,
ami vagy, lelkiség, mely hangtalanul dobban,
ami vagy, hatalom, mely büszke szobrokat dönt -
ami vagy - végtelen gondolatgyümölcs: a könyv.

Emlékké lenni

Virágbimbó volt csak immár elhervadt létem,
most fölemel s letaszít testetlenségem...
Szellőkönnyed lettem - mindhiába...
bánatom meteorja hull a világra.
Vissza nem fordítható súlyos tettem,
szeretteim lelkét űrbe öltöztettem...

Most már látom könnyeitek mögött az arcom,
most már hallom mosolyotok mögött a hangom.
Most már tisztán érzem karjaitok melegét,
de hogy emlék lettem, teljesen felemészt...

Késő bánat hattyúja siklik homályom taván,
a Soha első röpte emlékembe némuló magány.
De nézzétek! - eső muzsikál föntről sejtelmesen,
örömkönnyeim - voltatok s valahol lesztek még nekem.

Ezerlábú-filozófia

Vagyok érzékeny, mikor a külvilág és a lelki életem közti jégtáblát felolvasztja megannyi rezdülő sugár. Vagyok érzéketlen, mikor a másik egykor őrlő közönye már egyre halványuló szellemkésként távolodik bőrömtől.
Vagyok ötletgazdag, mikor egy költemény felkér egy táncra, majd a fülembe súgja: írjam meg őt. Vagyok földhözragadt, mikor ott lett volna ezer és egy alkalom, hogy bejárhassam az égszín bolygó akár közeli, akár messzi tájait.
Vagyok kedélyes, mikor a körülmények és én nem állunk függő, bonyolult kapcsolatban. Vagyok sárba ragadt hangulatú, mikor valami ismeretlen acélkéz rángat és én - ismeretlen okból - hagyom magam.
Vagyok bátor, mikor bízom újra és újra, a kezdeményezést kezét nyújtom, s ha csak a levegőt szorongatom is, utána kapva az alkalmon annak friss fuvallatát magamba szívom. Vagyok gyáva, mert nem mindig kapom el a Pillanat élménykecsegtető fonalát.
Vagyok kifelé forduló, mikor a roggyantott elmefelvillanások különös játékait megoszthatom másokkal. Vagyok befelé forduló, mikor az elcsendesedés simult vonásai mosolyt csalnak belső arcomra.
Vagyok izgága, mikor az Energia homlokon csókol. Vagyok nyugodt, mikor a helyzet bárányszemekkel azt kéri tőlem.

Vagyok ellentétes és egységes. Mert alaptermészet nem létezik, csak helyzetek, mellyel a halandó halhatatlan együttmozog. Ha kijelenti, hogy ő ilyen vagy olyan, azzal lehatárolja egyéniségét, mely sok száz sőt akár ezer lábon élhet, törekedve folyton előre.
... vajon az ezerlábúak lennének a létezés csúcsai?
Azok, mert személyiségsertéikből tengernyi van ugyan, mégis együttműködve alkotják teljes egésszé az élőlényt.
Nem azok, mert saját létük tudata nem ver visszfényt önmagukban.

Az Igen és a Nem felcserélhető fogalmak. A tagadás szelleme valahol, valamiben igenlést is jelent. Ez a zavaró szétfolytság pedig
az összetettség elfogadásától kap medret, hogy aztán kiáradva elmosson (és megtisztítson) halandót, halhatatlant, ezerlábút.

Himnusz Aton napistennek ezredévek távolából

Örökbecsű fény láthatáron lelked,

miként a Nap, melynél fényességed

szebb, sugárzóbb, áradóbb!

Midőn e szerény helyre- a világmindenségre-

születtél le, Nálad nem volt álmodóbb!

Ragyogásodtól csillagok sütik le szemüket,

arcukon ott lüktet a szégyenpír.

Belőled nyílik a lét sejtjétől elkezdve

a bölcső- és a sír.

Hisz Te több, ám apróbb sem vagy, mint

Ré-az vagy Te, magad, s szívedhez tapad

a Hold, a Nap, s gyökerük: a Fény.

Még olykor, hogyha távoli is sugarad

hatóköre, azt nem takarhatja be soha

feledés köde!

Néhol homályló fátyolok takarják orcád,

mit olykor fájó avar takar már, ám fényeden

nem változtathat a halál...

Mosolyod könnye túlcsordul még azon is,

és elárasztja sivár szemek pusztáit.

Oázisból sarjad léted, trópusi esőkön

szivárvány lépted s kebledre öleled

színeket- a társaid.

Így formálnak milliónyi szobrokat

tiszta pillantásaid.

Gyémántmorzsa, mint a kormon, úgy

fújod el egy lehellettel kába éjszakát,

örvendezik így eztán egyre több s több

világ. Gyermekeid szemeibe, ha nézel,

a nektár, minthogyha keveredne mézzel,

epe-csepp nem onthatja vérüket-

ébredés-elixír frissíti s űzi el alvó létüket.

Ha felhorkansz, oka egyéb között

nem takarhat mást, mint mikor a rút

valóság csúfítja kebelező karjaival

a varázst. Rejtélyes, üdítő fényed

nem csupán gondolatokra ébred,

hanem öntudatlan szendergésre

szintúgy, hisz: a Szív hajója

csak arra a partra visz,

hol a vitorla ezüstnek aranyán,

feketeség hó-fuvalmán fürdik.

Természet, ha felébred, Feléd vet

pillantást először, legyen vad ő

avagy zöldellő-egyazon tőből

hajt mindkettő: egy szeretetet csókol

szikra-pilláidra. Mi csupán felőröl, az

saját hiányod súlya maga,

s attól roppansz s

röppensz tova.

Tőled, mástól nem fogan

egy kisded sem; Te vagy, ki két sejt

szemlélődéséből sejtelmes násztáncot

varázsol.

Őstojás sárgája, nem csupán az,

hanem fehérje, úgy hiszen Te vagy,

s apró repedések résein át csiripelheti el

madárka zafírcsőrével a tavaszt-

Általad.

Úrnőd, Nefertiti ujján ragyogjon

arany-gyűrűd, ahogyan illik,

s Nut édesanyád,  az Örök,

-hogyha kihunysz majd akkor-

ragyogtassa fényed mindig!...

...mert minden élet, mely mozog,

lényed szívéből dobog, s lobog

csöndben, moccanatlan a tekintet is, mit

Reád szegez a fénylő homlok, s a szív.

S mikoron Egyiptom népe hív, halk' hajtod le

fődet, hallgatni csemetédet, a földet, s őnékik

csemegéit. Beszélhetnek bár másként

s máshogy, milliónyi nyelvet alkotva, mégis,

Te helyezel szó-kincseket eszmei ládájukba.

Nílus árad, hogyha könnyezel,

az alvilágból, mikor felszökell.

Pusztaság, fennsík Neked terül szét,

s amikor fentebb lépsz, azt súgja

hegyek ura: tél, nyár s testvérei

a Te kagylóidat búgja.

Óvó sugarad az Élet ormán evickél,

és simogatja még tél jéggé kövült

fejbúbját is.

Sivatag szomjúságát

fény-vízeséssel oltod ki.

Ég-alkotó kezed, s művészeted az,

ami a Szem előtt, s mögött lappang.

Idő, Tér-teremtő léted sohasem pang,

s ha megholnál, Véled hunyna minden

gyümölcsöd, mit érleltél szíveddel.

Titok, nem más,

az is leszel örökké,

s az is vagy:

kozmosz-kavalkád,

szent s páratlan-

óh, rózsás arcú Virradat!

Szárnyak kettőse

Kezét egek fölé emeli,
nevét ezer visszhang zengi,
önhittségbe vakult arcával
csupán kicsinységét fedi.

Hivalkodó szárnya sárból nőtt,
elméje, szíve rácsból szőtt.
Szeme könyvében nincsen betű,
cifra semmi bűvöli őt.

Felhőn áll, zsivajgás körötte,
léte halk rohan a rögbe.
S a maszkmosolyán átderengő
tőrét másba dölyffel döfve -

oda tűnik el, ahonnan jött: a ködbe.

Valahol, nem-látott földeken,
egy álmodó él csöndesen.
Az ismeretlenségbe fakul -
lelke mégsem örömtelen.

Szárnyszegett, de boldogan repül,
szabad - leginkább legbelül.
S bár férgek egyre körülveszik,
mocsarakba sosem merül.

Ő a nem-törtető teljesség,
nem húzza kevély nehezék.
S az öröklét húrját pengető
érzéken túli messze ég -

őrzi meg ködben is, fényben is szellemét.

Egy bolond költő álma

Ónos, borongó testem karosszékben

pihent egy őszbe suhanó napszálltán.

Dohos, ódon versek ölelésében

kötetnek lapjai virultak sárgán.

Künn szürke súlyú fellegek álmai 

bágyadt fényű hullámokba fontak át. 

Árnyak avarba sugárzó táncai 

korok zamatába sodortak tovább.

Mígnem halk lelkem torpanva morajlott, 

és zúdult, mint vízesés – a döbbenet.

Felismerésnek kereke robajlott, 

a sajgó csodálat hamar ölbe vett. 

Ahogy faltam hangtalan – sorról-sorra 

egy különös költő lelki gyümölcsét, 

szíven náspángolt a tudat homloka:

éppen azt költöttem, mint ő régesrég!

Az alkonyat is más álarcot öltött:

lilás bársonyú ruhája szikrázva

kérdések ködzáporával öntözött

bele elmém zegzugos kamrájába.

Végül a hűs, bíbor, ködös kavargás

csöndesebb óceánokba torkollott.

Kihunyt, kifúlt a vadul gyúló parázs,

majd lelkemre az éj függönye omlott.

Mellékdal:

(Mit írtam, nem a való létből tör fel,

ez csupán csak egy bolond költő álma;

mióta felkelt, égként bűvöli el

a lelki sokaság ősi varázsa.)

Tanul(ó)ság

Bódult asszociációlepkék szálldosása a tudás virágának nektárját kortyolgatva, tollcsillárok alatti szinapsziskeringők, hol a botlás a felejtés, a biflaszarvas agancsának műtárggyá formálása: ez mind a tanulás folyamata. De mi a helyzet az első rútkiskacsabetű napjától az utolsó hattyútollvonás percéig eltöltött iskolaidő fejben hagyott illetve fejből elhagyott morzsáival? Miként tanít az iskola?

A lerakódásnak, a fejveteményeskert kibontakozásának csupán egy apró magva az a tudás, melyet álmunkból felköltve is mondunk.

A passzív tudáson túl - mely bár gazdagabb, mint amit el lehet képzelni -ott virul a tanulási folyamat egy harmadik árnyalata, mely se nem munkálkodó, se nem mozdulatlan: egyszerűen csak beépült lényünkbe, részünkké vált. Olyasmi, ami benne van a légkörben és öntudatlanul is érintkezünk vele - mégsem fogalomszerű. Ez a valami a légkörben lehet a tapintható intelligencia, lehet a szagolható primitivitás, de mindenképpen nyomot hagy bennünk, akár taszító, akár befogadó leképezéssel.

Az iskolából áradó évek és érvek formálnak, levetkőztetnek, felöltöztetnek, újraalkotnak -  más emberré alakításukban segítenek visszatalálni önmagunk lényegéhez. Ha egy percet sem figyelnénk az összes eltöltött órán, előadáson, szemináriumon, akkor sem lennénk ugyanazok, mintha sosem jártunk volna a padok, táblák és okos szavak termeiben. Legyen ez az iskola akár szabadelvű, képességserkentő vagy biflaszarvas agancsát gépiesen vizsgáló. Mindkettő sejtünkké elegyíti azt a szilárd tudást, mely később megfoghatatlan bölcsességgé légiesül.

A különbség csak annyi, hogy az egyikben könnyebb, a másik típusban keservesebb felszínre hozni a valódi énünk szabadságát. A szabadságot, melyben egy sort sem kell tudni a könyvből, sokkal inkább alkotni egy könyvet, koncentráció, megfontolás nélkül.

Az élet és a tanulságok könyvén kívül meg kell írnunk még egy könyvet is: egy könyvet, amiben több a rajz, a színes életlüktetés, mint a Tanár két ábrándkaland között elkapott, követhetetlen gondolatfonala.

Kanáricsőr

Először fel se fogjuk. Csak hunyorgó gyertyalángként pislákol a mondat kezdete és befejezése közti tér. Majd a teret a százfogú üresség harapja át.
Nem mindegy, ki bánt, de a sérelem így sem veszít sem jelölőjéből, sem jelöletéből. Mire a törtrészek perce alatt kuszán villódznak a gondolatzsengék, és a frappánsság istene is cserbenhagyott minket, addig az illető lehet, el is felejtette, pontosan hol vette a sósavat, mit lelkünkre csöppentett. De az is lehet, nem is tudatosult benne.

Nem lehet mindig látszat-legyintést mímelni, belül süvöltő kétségekkel, mert az túlzott introverziót eredményez. Nem lehet mindig pajzzsal járni, mert akkor a külvilág forgatagába lelketlenedünk.
Nem lehet minden rezdülést feldolgozni, a tudat jéghegycsúcsára emelni, de a tudattalan sem kuka, hogy mindent elnyeljen.
Amit lehet, az a visszatekintés vagy a felülről nézés bölcs tevékenysége. Ha elképzeljük például, hogy tíz évvel vagy húsz nappal - a sérelem súlyosságának arányához mérten - idősebbek vagyunk, és épp meséljük valakinek a "hihetetlen, hogy ez engem valaha megérintett" reményvalóságát, könnyebbek leszünk hirtelen. Különösen, ha különféle érzésekkel, helyzetekkel színezzük a víziót.
Könnyebbek leszünk. Mint a szálló kanárimadarak, melyek felülről tekintenek e zöldkékségre, és oly parány számukra minden... leszállni pedig csak azért szállnak, hogy porban rekedt társukat felemeljék. Táplálék gyanánt csak az arra méltó magokat csipegetik. Ha beléjükcsipegetnek, továbbszállnak földről ágra, ágról égre, onnan pedig a Tiszta Lelkiismeret gazdag színtelenségű világába.

Csillagtöredékek

Titokhalk égre sejlő,
ködpikkelyű bús sellő
éjszakákon átoson.

Éke ezer sugárcsepp,
a kékségre rápereg-
semmibe bújt álmokon.

Tükörszilánkokká tört,
sokaság hamvába dőlt
fényarcok forognak fönt.

Lélektársat lát a szem
e széjjeltört tükörben-
egy arcot ihlet a csönd.

Messzi múltakra nézve,
tűnt fényévet idézve,
sejtelmek szellője mély.

Az Eszme nem világolt,
míg csak a nem-világ volt-
valaha nem volt rejtély.

Visszatekintő

Fiatalság borgőze, elszálltál a ködbe
oly' hamar...
Keserédes múlt, mi homály-horizontba fúlt,
felkavar...

Merre vagy, ezer kedves arc, ezer régi harc,
merre jársz?
Hol lehetsz már, régi könnyár, még muzsikálsz, még
csordogálsz?

Hová tűnt közös emlékünk jövendőbe hunyt
kacaja?
És elemi boldogság szelei fújtak-e
valaha?

Miért nem érzem idő fanyarsággal intő
múlását?
Ha ráncok táncolnak elfátylasult arcomon,
s fakó láng?

Mivé lettek elfeledtek, az egykor buzgó
nagy szavak?
Elfödte már őket a csöndbe égi madár
akarat?

Hát merre szálltok álmok, be immár sohasem
teljesedtek?
Az élmények s a csendes végzetek bennetek
ellebegnek?

Ezer messzibe tűnő visszhang most némán pang,
el-elrévül...
Korok váltják, kapuk zárják a tűnő időt,
míg megszépül...

Lelkek folytonosan úton, merengve múlton,
mennek tovább...
Míg egy időre vagy örökre hívja őket
az Odaát.

Egy csepp kívánság

Acél-
kezű Nap
zsibbasztja
elmém, ihletet
apaszt, csömör-
bélyeget tapaszt
a verdeső szívre,
Így azt kívánom
mélyen e csillag-
záporozó éjen,
lélekbőröm
betű-eső
hűsítse.

A Kultúra monológja

Ember szellemének tükrében
megpillantom ősi magam,
Lélek szövetébe fűz régen,
mitől lettem halhatatlan;
olykor a megfogható részem
ledobja az idő-szurdok,
ám letűnten morajló népem
emléke csak engem suttog.
Ellenpárom az őstermészet,
de sohasem ellenségem,
ami Forráscseppet felém vet,
az az örök békességem.
Fénylő értelem-szőtte ruhám
sohasem elavult gúnya,
s légi pillérem döntése után
is csak maradok: kultúra.

A Beteljesületlen

Valaha eljön még 
A perc, a pillanat, 
Mely a világ bújából 
Halkan kiragad.

Valaha eljön még
A csók, mely vágyott,
Keserédes ízéből majd
Születnek álmok.

Valaha eljön még
Ébredés a túlparton,
Mikor hunyt szerettek
Ölelnek forrón.

Valaha eljön még
A hajnal, mikoron,
Fényév lelkek könnye
Túlragyog a Napon.

Valaha eljönnek még
Csalóka, lobbantó kedvek,
Melyekben ikerlelkek lángja
Nem ölt soha testet.

Lunáris álmok

Szikrázik sejtetőn
Holdnak halk
ihletett tánca.
Fénynemű homályból
búg fel
sziréndalolása.
Nosztalgia kavargó
lepkéit vágytalanság-
koszorúba
fonja,
Égboltot immár egy
sugár sebzi:
a Lég ódonsárga
korongja.

... éjfelen pereg le
életek
horizontból nyíló
csepergése,
hol múlást didereg
régi érzések
jégszépségű
szenvedélye.

Gondolatsors

Nyugvó szilárd gondolat
Fent a fák fürtös lombja.
Mint sziklába rótt karcolat:
Magát öröknek gondolja.

De jaj, ha jő az érzelem!...
Mely szellőként rezg körötte,
S egy imbolygó, ködös éjjelen-
Ragadja el őt örökre...

Téli éjbolt

Szirmukat bontogatják égbolton
repkedő viola-csillagok s
gyönyörrel sziporkáznak át
az Éj bársony sóhajú
sötétjén.
Viola-szín lelkük hamvakká
szóródik s az Égen szétterül
a lila ajkú fény.
Sugarak szemén átdereng
a homály fenséggé
aprózódott könnycseppje,
Végzet illatú Éj
hajnalt némán szülő
gyötrelmét
görgetve.
Bús habokból bukkanó
égi gödrök kerengve
intenek az alkonynak.
Násztáncukkal ősi zamatú
évgyűrűket alkotnak.
Álmokat szövögető hálók
életre kelnek a hamu-arcú
éterben,
Hol a valóság ajka
ködcsókként él tovább
a tépdesett képzetben.

Ikercsillagok

Frissen korhadó évgyűrűkön
szikrázó csöndet kioltja
havas hangon fuvolázó
holdnak dallama.
Halk muzsikaszóból szőtt
porcelánködből a hidegség
hamvas ősz-űr lelkét
kincsekkel elhalmozza.
Siváran sajduló éjsötét
Térben gyülemlenek
láthatatlan tájakon
zongorázó energiák,
Költeménykozmoszból
lobbanó ikercsillagok egymás
rímeit táncolják.
Bizsergető fuvallat árad szét
a vágy édes útvesztőinek
lüktető sóhaján,
S az egymásba dobogó égi lelkek
kesernyés csillagokat könnyező
ajakán.

Ami sosem márvány

Érzetvéglet pezsgő mezsgye,
nincs Között, mi áteressze
szomormosoly derült könnyét,
és közönycseppet söpör szét
márvány rögvest-olvadásán
a Kéz, ami sosem márvány.
Ha fagyosak is fuvalmak,
az a kéz csak arra hallgat,
mi kezdettűz ropogása,
olykor borong, olykor árva,
olykor boldog, olykor kacag,
mégsem érintik pléh-szavak,
s tettek vagy azok hiánya,
ő a Kéz, ki a világra
önmagát hozva minden nap,
légből oly oxigént harap,
melytől nem hasad az Egész,
ha egyarcú a lélegzés;
s nem lel sehol tükörképet,
mellyel összefonva élhet.
S mikor szél a legridegebb,
hahotázva töviseket
sorra húzza ki világból,
s annak tükréből: magából.
Ő az, kire ha ráöklendnek,
azok festményen rőt levelek,
nemes benne minden egyes semmi,
redőt simít, s képes még szeretni.

A legnemesebb pont

Merre visszhangzol,
világok lélektársa?
Hangod ki hallja
ha az Éden már zárva?

Meteorbércek őrzik
vajon arcod mását?
Vagy holdhajón evezed
azt, mit szem nem lát át?

A gyűlölség is egy arcod,
vagy lelked sohasem szennyezett?
Kiegészít vagy határoz
a kozmoszkékbe bújt szeretet?

Van-e teljes mértékű Első,
vagy a Van az egyetlen?
Meglátod-e a lehetségest
üres tekintetekben?

Vajon az Én vagy a Te
igazabb valóság?
Átzengik-e Tereket
a roppant halk csodák?

Töri-e fenség-jeged
a zokogó magányosság?
Vagy küldötteid csak az
el nem érhetőt károgják?

A fájón szép varázsosság
mondd, merre, és hol ragyog?
És a csillagtalanságban
rejteznek a csillagok?

Őrangyalként elnézed-e,
ha bukunk félszegen?
S pötty lenne benned a folyton
sóvárgott végtelen?

Pályák sugárnyalábain
megpihensz-e, ó, mondd?
Ki egész más pályán mozog
angyal-e vagy bolond?

Milyen súlyokat cipel némán
öröklétbe süppedt valód?
A nemlétezők még nem keltek
vagy csupán örökkön alvók?

Választ várni én már sosem fogok.
Része s egésze vagy az én-nek.
A kérdőjel a legnemesebb pont -
esszenciát súgó költészet.

Mary E. Frye: Ne jöjj el sírva síromig - Átirat

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Lényem suhan Benned, angyalok után szállva,
Én vagyok, mindig is voltam: a négy őselem,
Emlékemből kéklik fel s búg a végtelen,
Hajnalban nyíló szellő az én igaz nevem,
Mely álmaidból fogan, álmatlan éjeken;
Ott lélegzem órák monoton percegésén,
Ott pihegek titkok függönyös lebbenésén,
Titokban erőt lopok fent a karjaidba,
Ódait én csempészek földi napjaidba;
Nem vagyok más, mint madárban lakozó égbolt,
Más vagyok, mint a ma, de az igen, mi szép volt,
Könnyedet felszárító sugárnyaláb vagyok,
Nem egy mélységben nyugvó, lélektelen halott...

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Halottnak, ha hiszel, az a lelkem halála.

A tél halála

Nem suttog már az ezüst égboltozat
földöntúli rejtélyeket,
nem ragyog már árnyak fehér enyhelye:
nem havazik a képzelet.

Nem fájó már a holdat bizsergő tél
tűzzel gyúló temetése,
nem borul senki sírva fejfájára:
"én voltam álmod vezére"...

Nem sajnálja már senki e világon
alig volt élete súlyát,
a Nem az ő letaposott kontúrja:
őt a tagadásba túrták.

Nem suhint tájra ugyan a képzelet
kavarodó lila szárnya,
de emlékét titkon magába rejti
tavasz hószín orgonája.

Évszak bűvös lénye

Mint felszínre patakzó felismerés,
mint régi-friss, hirtelen gyúlt érzelem,
zuhog fel az évszak bűvös lénye, és
sugárszőtte s tükörtiszta éjeken

lassan pustol az olvadás őspelyhe,
továbbkaptat a télsúlyos, hűs érzet,
érzékek szép sűrűjét kábít kelyhe
a lelket csengettyűző messzeségnek,

majd egybe spirálként olvad hónapok
örökké szent, földerengő hármasa,
hol gyönge már a tavaszcsepp, lobban ott
a szikrákat sziszegő, rőt nyár szava.

Önarcvers

Lá-
tom
az élet
elnéző
mosolyát,
mielőtt végleg
mesevilágban hagyott.
Látom a romok bús húrjain
hegedülő, mindig másnapos
Holnapot.
Hallom
a Gonoszt
gőgicsélni,
mielőtt
lelke
még nem korhadott.
Hallom az igazság torkán
megakadt örök mondatot.
Titkon Homérosz
 Holdfényszo-
nátája
va-
gyok.

Ne bánd...

Ne bánd, ha lényed lombkoronája
mások szemében csupán parány ág,
röpke csöpp csak a csillagok teste,
lelkiségük mégis szférákba hág.

Ne bánd, ha csended olykor kínterhes,
s rebegve kergeted a szavakat,
zajonghat bár céldúsan a felszín,
ha az Örökmély úgyis halk marad.

Ne bánd, ha mások rút tekintete
festene fonnyadt árnyalatúra,
a Te nevű Másik visszafest majd
áttetsző, tiszta színűvé újra.

Ne bánd, ha az Ő nyoma eltűnik,
porzó út végtelen sűrűjében,
eljő még egyszer az éteri ősz,
és izzik még avar a hűlt éjen.

Ne bánd, ha bántál valaha bármit,
a sors évredőket simító kar;
kínrímekből okuló líra vagy,
mit a Költő szívében elszaval.

Tanmese a kisebbségi komplexusról

Egyszer volt, univerzumon túl, de multiverzumon belül egy törpe. Ez a lény csak méretében volt parányinak tekinthető - éleslátásával, fürge szellemével messze kirítt társai közül. Erdőhonában sétálva egyszer csak egy gigantikus lábat pillantott meg. Riadt hőkölő hadak villództak koponyája és mellkasa mögött, mígnem lassan, de biztosan feltekintve szeme elé tűnt egy terebélyes, meglepő méretű mosoly. Először vicsorgásnak vélte hunyorgó zavarában, majd, ahogy osontak huncutul a másodpercek, egyre inkább körvonalazódott számára a hamisítatlanul barátságos, melegséget árasztó szájkörívemelkedés.
Egy óriás volt az. Az az óriás, kiről csak a törpék legrégibb fennmaradt dokumentumában, az "Az Törpéknek való lexikon - avagy ami a világból a piczi orczájúknak hasznos lehet" - című irattekercsben olvasott.
Ő volt az. Ki nem csak méretében volt óriási - noha óriástársai bumfordi félnótások voltak - ő volt az. Kinek híre, messzi földön elterjedt páratlan óriásossága magáért beszél.
A két entitás között bár egy függő bálna is elfért volna, de rögtön érezték a fényévtávolság tökéletes ellentétét.
Mély rokonság tüze ropogott a távolban, ennek ellenére - a szerepsors felszínén - jéggömböcök is szállingóztak a légkörben.
Végül az óriás törte meg a csendet.

- Csak azért jöttem, hogy leboruljak nagyságod előtt.

- Hogy...hogy mi előtt?- hátrált habókosan a törpe.

- Jól hallottad. Értesültem tetteidről, igen arról is, mikor életed kockáztatva mentettél ki a tűzből egy elfet, holott ő előtte porig gyalázott, és...

-Hát, engem nem is nehéz a porba dönteni, a hangyák ezért kevernek néha össze a mamájukkal, én meg őket a gyermekeimmel...

-Látod, épp most bizonyítottad egyik erényedet- a derűs szellemességed, ami mellett még rengeteg érték lapul lélekkosarad rejtekén. Én kisebbnek éreztem magam nálad. Nemcsak nálad, másoknál is, s e probléma gyökere bennem volt, de te vagy a leghatalmasabb minden létező közül.

-Azért láthatóan nem csak nekem van humorom.

- Ezt teljesen komolyan mondom.
Én a mi szent könyvünkben, az "Óriásoknak való lexikon - avagy véletlen ráültem egy isten fejére" című legendás lapkötegben olvastam rólad. Noha a mi igaz világunkban megesik, hogy még elhunyta előtt bekerül egy-egy grandiózus alak a nagy könyvbe - az emberek mesevilágával ellentétben - de te a többi közül is messze kitűntél. Ugye az a könyv magát írja, így csak sokasodnak páratlan jótetteid, s én eltörpültnek éreztem magam melletted. Én, az Óriások fejedelme, kitől tartanak, de félve tisztelik nem őszinte, egyenrangú csodálattal, hanem rettegő tisztelettel - kisebbnek éreztem magam nálad.

A törpe szava elakadt. Majd sóhajtott egyet, és csak úgy trombitálta ki magából a szavakat. Eleinte meglepte a vallomás, majd rájött hihetetlen gyorsasággal az igazságra. Igazi mestere volt a ráció és megsejtés hirtelen egybekapcsolásának.

- És kompenzálni kezdtél, igaz? Azért nőttél ilyen nagyra, mert mindenkinél több akartál lenni, pontosabban: nem kevesebb, mint mások. Így viszont azzal lettél büntetve, hogy egyre kolosszálisabb méreteket öltöttél. Mert nagyságod nem melegszívűségből táplálkozott, hanem a lexikális tudás fitogtatásából, az egyre győzni akarásból. Versengő lettél. És ezután már csak a Magasság magánya maradt neked. Hiába lettél jószívű...dehát akkor kisebbnek kellene lenned!

- A könyvetek a "kompenzáló törvényszerűség" című fejezetnél valóban ezt írja, de azt kell mondanom, hogy gyakran csak idealizáltak azok a betűtartalmak - sokszor csak a lehetséges, titkos, de nem feltétlenül beteljesülő vágyakat festik le. Ami a messzi égben van.
Hajj, messzi ég!... Az én szememmel nézve az ég a kiismerhető hétköznapi, míg a csodálatosan elterülő a halvány emlékeimben élő, kifürkészhetetlen különlegesség.
Tehát visszatérve, nem, még nem sikerült sajnos visszaváltoznom. Mióta felnézek rád, azóta nőttem ennyit. Te törpenagyságodban tettél óriássá, de olyan óriássá, aki szenved önkényes hatalmasságától.
Kérlek, tégy újra törpévé! Nem tudom, hogyan, majd kieszeljük, bár én bízom elméd és jó szíved erejében.

- Újra?!- a törpe nyelt egy nagyot, majd egy kicsit. - Te... törpe voltál eredetileg? Én azt hittem, csak egy átlagos óriás voltál, aki még nagyobbra nőtt...

- Igen, így van, törpe voltam. Erről nem írnak sehol, mert nyolc pecsét őrzi a titkot. Az voltam, de nagyra és naggyá vágyásom beteljesítette önmagát.Hasonlítgattam, ellensúlyoztam, de csak azért, mert nem becsültem magam igazán 30 centiméterrel a föld felett. Most már csak igaz barátságra vágyom, mert nem beszél velem senki, te vagy az első, akinek ezt elmondom. Igaz barátságra, melyben a nemtudás tudása, a valamiben való hiányosság tudata inkább a fejlődésre inspirál, mint görcsös leküzdésre sarkall. Legyen ez a barát akár lomha, óriásnak született óriás, vagy igazi testvéreim, ti, a törpének maradottak. A kulcs te lehetsz.

-Most meg hová lettél? Nem, az nem lehet, vagy mégis? Jaj, sok ez már nekem, fáradt vagyok már ehhez, megyek, szundítok egy csöppet.
Az egészséges törpék, ha problémát észleltek, rögtön elálmosodtak, így védekezve az elhatalmasodó gondok ellen, pihenték ki gyógyítóan a gondokat, s felébredve rögvest tudták is a megoldást. Igaz, ez emberi léptékkel mérve szándékos konfliktuskerülés, valójában azonban az alvási idő pár másodperc volt csupán, amit a törpe hihetetlen pihentetőnek élt meg.
Ment is volna aludni, mikor egy hang még nála is mélyebbről zavarodottan víg hangszínnel kiáltotta fel neki.

-Ne nehézkedj rám! Elértem célomat, legalább ne most haljak meg!

- Ennek örülök - majd felvette a törpe a porból még inkább miniatűr barátját - a tenyerem lesz új otthonod ezentúl. Mert akit a tenyerünkön hordozunk, méretben nyilván jóval kisebb nálunk, de a legnagyobb, igaz zamatú tiszteletet őiránta érezzük. Mert nagyobb annál az óriásnál, aki...
Aki épp most halad el mellettünk!

- Neee! Ő Tapos úr! Meneküljük. Most, azonnal.

... s hirtelen ropogás hangja hallatszott.

Hogy a törpék roppantak-e össze a kétes nagyság súlya alatt, vagy a hallgatózó óriás rokonszenvének tüze kezdett el ropogni, esetleg valami egészen más - azt döntse el, érezze mindenki saját világnézete, illetve óhaja szerint.

Gödörszárnyak

Már nyolc teljes nap telt el azóta, hogy Mariont ártatlanul a várbörtön kietlen árkába vetették. Nyolc nap - nyolcszor huszonnégy óra, huszonnégyszer hatvan perc, a hatvan tonnányi igás súlyt verítékező pillanatokról nem is beszélve. Ennyi idő telt el azóta, hogy kihunyt minden remény egy véleletlen történés által. Csaknem hétszázezer másodperc éltető ölelés, felzengő gondolatcsere, sejteken átfutkosó csillagbogár, és a méltán szomjazott szabadságszörp nélkül. Be volt zárva - és nem csak a várbörtönbe.

Mikor piszoktól kócos szalmaágyába dőlt volna álomba könnyezni magát, az apró, ablaknak sem nevezhető résen túlról egy szárnysuhogást hallott meg. Szeme csepphomályos résén át egyre körvonalazódott a madár alakja. Nem evilági sziluettjét ellensúlyozta bájos csipergése, és feje rezgő oldalmozgása.

Mikor a fogoly villámgyorsan felpattant, a madárnak hűlt nyoma pihegett csak. Hanem a földön egy papirost látott meg. A levélpapír ugyan egy kissé hanyagul volt felgörgetve, és itt-ott még porfoltok is voltak rajta, de ahogy kibontakozott a Bezárt ujjai között, gyönyörű, kalligrafikus tollvonások társaságát kezdte el élvezni.

A levélben ez elevenedett meg:

" Kedves Marion!

Mélybe szállított az önkény, az igazságtalanság dühödt karma, azonban ez a karom fog majdan kedves simítássá csitulni, amennyiben elhiszed: te vagy a forrás. Önmagad forrása. Ahogy süppedsz, úgy vastagszanak a falak önmagad börtönében. És úgy szűkül az ablakrés, miként tekintethorizontod, mely nem pillantja az egyre kelő álmokat, lehetőségek ezer kapujának ezeregy kulcsát. Most úgy érzed, cserbenhagytak, megkoloncoltak, és egyedül, légtelen kell leélned nem-életedet. De lehet, csak arról van szó, hogy alakot öltött lelked várbörtöne - lelked középkora. Vagy mégsem? A válasz a te kezedben van. Vagy mégsem? Lehet, a válasz, a kulcs maga a kéz, és minden akadály csak a kulcs létének hitéből és lázas sóvárgásából fakad? Csak bízz bennem - és magadban. Vagy a kettő ugyanaz? Ki tudja... Csak bízz!

Szeretettel:

az Ismeretlen"

Marion már nem lepődött meg semmin, így ezen a levelen sem. Hanem sűrű, keserv-kocsonyája egyre olvadni kezdett e sorokat olvasva. Majd "lesz, ami lesz" lezserség, s "ki tudja, még az is lehet" ajakbiggyesztés kíséretében ledőlt megálmodni a megoldást - kijutni erről a sivár leheletű, lélekhunyt helyről.

Két óra sem telt el, a kalitkalakó mégis rengeteget álmodott.

"Ha egyszer hozott, talán minden nap kapok majd levelet" - gondolta. De ahogy teltek álmatlanul az órák, és részeg tobzódók módjára kapaszkodtak össze napokká, nem jött semmiféle fuvallat a külső végtelenből. A beletörődés fásult, szikkadt kenyerét szájába morzsantva egyszer csak egy ismerős hangot kezdett el hallani. Cirpogást. Ami pillanatokon belül vijjogássá nyúlt - és egy pottyanást. Majd eltűnt, ismét, akár a bekecsegtetés csábos somolygása, mely újra és újra, természetéből adódóan hagyja cserben a belelkesülőt.

"Mivel nem számítottál rám, épp most, a legszétfolyóbb percben jöttem el.

Mivel nem számítottál rám... minden akkor jön el. És csak egy pillanat minden kápráztató csoda, éppen ez adja értékét. Csak nézd, mennyivel vékonyabbak lettek a falak. Lassan áttetszőek lesznek - de tényleg csak lassan.

Búskomorságod bugyrait lassan áthatja valami friss zuhatag, valami fellélegző, csodaváró szél. És kijutsz innen. Mert önmagad foglya voltál. Mindezidáig. Minden perc lehetőség a mindezidáigon túli birodalom megtapasztalására, és az önátok megtörésére. Hiszen nem is vagy te olyan ártatlan ebben a történetben. És egyébként az igazi szolga sohasem az alávetett, hanem ki önmaga rögzült posványának rabja - ám a kettő olykor egybeesik. Csak bízz, és kijutsz. "

A fogoly fejében egyre tisztult a kép, persze, immár gyorsabban telő hónapok kellettek hozzá, hogy az egyébként a körülmények fénytől fosztott tömlöcében derengést kezdjen el észlelni.

Onnantól kezdve, ahogy szépen, idők mértékéhez mérten lefújta a port érzelmei polcáról, úgy jött minden egyes nap üzenet az egyetlen élőlénytől, kire számíthatott e nehéz időkben.

Majd egy nap kinyitva szemét, egyből a madárra gondolt, és mikor tudatosult benne az álomkóma után leledző valóság, egy réten találta magát.

Egy tágas, végtelennek tűnő rét karjaiban.

Végre kimászott a lélek középkorának gödréből.

Aztán a távolból a nevét hallotta, ahogy suttogják. Az összes virág, az összes lomb, és az azokon remegő cseppek is az ő nevét fújták.

- Marion! Ébredj! Elkésel!

- Mégis honnan késnék el? Már hazaértem. Azt álmodtam, hogy nem éltem.

- Hogy mit? - kérdezte az Ébresztő.

- Most már egy lettem önmagammal. Azt álmodtam, hogy az álom több, mint a megvalósuló. Pedig a kettő ugyanaz. Vagy mégsem? - kuncogta fojtottan a tenyerébe különös, de igaz szavait - Azt álmodtam, hogy falak vesznek körül, de bíztam, és a madaras énem megmentett a levegőtlenségtől. Érdekes, mégis ezt kellett megtapasztalnom, hogy most ízig-vérig itt lehessek.

- Aggódom érted. Túl jól sikerült a tegnapi búfeledő este?

- Úgy is mondhatjuk. Jót álmodtam. Vagy mégsem? - és felnevetett.

- Jól van, csak menj már, mert elkésel. Inkább elviszlek.

- Hát azt nem hiszem - majd kifelé mutatott - nézz csak a becses járművünkre!

Egy madár hagyta ott nyomát - nem is kicsit.