…és nem meglepő, hogy az útkeresés
során felfejtett igazságok kezdő és végpontja is a metafizika. Értékének
felismerése az egyensúly vágyába ringat, és az egyedüli fogalom, ami magába zár
mögöttest és láthatót, már csak a megnevezésében is kifejezve azok egységét.
Nem tagad önmagában úgy, hogy ne
segítene újabb és újabb ajtót nyitni, majd a belépés eksztatikusan felszabadító
élményével hatni.
„Milyen régóta szomjazom erre, erre
a mindent lefedő, meditatív szemléletre, amelyben nem háborog a felszín, hanem
puha léptekbe csitul, ami nem puszta tapasztalati sablon, hanem az enyém,
mégis, más formában ugyan, de lényegében mindenkié!”
Ó, mi ekkor még nem tudjuk, hogy
rabok lettünk mi is, hogy az elme lehet egyfejű, kétfejű sárkány, (és
voltaképpen akármi), de a legcsábítóbb mégiscsak a folyton újrasarjadó fejű
sárkány, ami árnyalatgazdaggá tesz, ami megtanít gondolkodni, másképpen, egészen
eltérően.
"Jaj, hiszen ennél nincs
feljebb!" – ujjongunk.
„Jaj, hiszen ennél nincs
lejjebb..." – szól alulról valaki.
„De lent vagyunk mind és fent …Vagy
várjunk csak?… Nem, ez sem ellentmondás!” – visszhangoznak
részlet-részegségünktől a belső terek.
Igen, szórakoztató az is, akinek a
láttam-mindent-fénytől homályos a szeme, és az is, akinek attól fátylasul
tekintete, hogy eltöpreng a fény és a homály összebékítésén, ezért kardot ránt
ott, hol mindenre ott terem neki a válasz, amiért természetesen ő maga küzdött
meg.
„Ez mind értelmetlen, nem visz
előre” – mondja a puszta fizikai szemlélődő, aki sosem rendülne meg a
Fenségestől.
Valahol igaz is, a lila köd valóban
a semmi, mert körbejártuk, elindultunk és belé tértünk vissza, megismertük
velejéig természetét. Mert idegesített, felőrölt a mindennapival való
összeférhetetlensége, és belefásultunk, hogy nem hozta a tőle elvárt eszmei
fejlődést, ami vizsgálódik minden oldalról, facsarva mindent, sokaknak mégsem
sikerült hasznát felismerni, így hát mi facsaródtunk ki, és fásultunk,
csömörlöttünk bele a brillírozó selyemsemmibe.
Ami sejtelmesen füstölgő ugyan, de
aztán már kőkemény is, akár egy tömör, masszív óriásgömb, ami a másik
pillanatban már engedi, hogy akár ruganyosnak is láthassuk, sőt, hagyja, hogy e
kivetített káprázatban bármi lehetségessé váljon számunkra, hiszen körbeér
sorsunk és kivezet ebből a tömlöcből. Ami nem ígér semmit, csak van, ahogy
elképzeljük, attól várjuk a legtöbbet, csalódni a folyamatosan változó
ismeretlenben nem lehet. Már próbálgatjuk is szárnyainkat az álom talaján, és
lám, sikerült is, egyre magasabbra rugaszkodunk, és hol rácsodálkozunk, hol
elborzadunk mind a két világ kétségbevonhatatlan idegenségén. A mögöttes
gondolkodás gyakorlati alkalmazásának ötlete a Miért-et övező általános
értetlenség miatt húzódik vissza, és az áhított áthidalás is jobbára csak
elméletben létezik mindaddig, míg a Hogyan? kibontakozását hagyjuk szem elől
téveszteni.
Ez a buborékban szárnyalás megmarad
addig, míg a szárnyaló buborékok érvényesülésének kizárólagosságát mi magunk is
erősítjük a rejtett kincsek mind mélyebbre ásásával, annak előcsalogatása
helyett.
Ahogy bentebb haladunk a
labirintusban, annál erősebb felismeréssel csap arcul a következő gondolat: ha
földet érünk valaha, le kell-e mondanunk a labirintusban meglelt kincsekről is?
Cáfolhatatlanság magányos gyötrelme sodor örökös összefüggések gyönyörű
egybeilleszkedésébe, ó, és a föld is végtelen, nem olyan evilágias, miként az
hírlik róla, inkább éjszerű, rejtelmes. Ugyanez az áradat ugyanakkor a
fájdalomba is belevet, aminek húsbavájó megélésekor már teljesen mindegy, hogy
a meg nem értettség-e a mardosóbb, vagy az, hogy be kell ismerni magunknak is:
elárultuk a Szellemet, ha mind e fentiek immár teljes tudatában könnyedén,
zsibongva nyilvánulunk meg, és igenis élvezzük, hiányérzet hiányával,
feloldódva a limonádéban, nem csak az óceánban. Majd ismét jön egy felismerés,
homlokunkra csapunk: Őt, a metafizikát lényegénél fogva nem is lehet elárulni,
mert semmi nem függ tőle, és mégis, mindennek az alapj…
Mi, metában turkálók, mi,
minden-átfogó semmi-elérők, valahol nagyon elcsúsztunk. Olvasztótégely
szemléletünk nem a beolvadás lényegi elemeit sosem megkérdőjelező jellemtelen
csoporté, de valahogy mégis, ó, mégcsak ők is, mindig előttünk járnak, de vajon
tudják is azt, hogy ők nem láthatják magukat hátulról, csak valamiféle
tükörben?
Mi tudjuk, és mégis…Vajon minket ki
néz kívülről, hogy átlásson rajtunk, és visszatámogasson a megismerhetőségbe?
Vajon van ilyen, vagy ismét egyedül
maradtunk a széttárulóval? Vajon azzal, hogy kioltunk, semlegesítünk, nem
valami maradandót alapozunk meg világképünkben, jótékony rombolással? És ha egy
nap végre nem a hangerő győz, lesz-e valódi célja hangunknak, míg bele nem
csordogál a csendbe az észrevétlen fortyogó vulkán?
Nem látják munkálkodásunk az erre
nem fogékonyak, mert a tudattalanba száműzött az az elharapózó elv, amely a
gondolatok helyett a gondok sárkányfejét szaporítja, majd mindezek végső
tagadását, ami valaha a legelső igenlés volt, Semminek hazudja!
Mégis, minden lépésünk katartikusabb
talán így. A kérdőjel-gyertyák pedig, amelyek perzselik bizonyos helyzetekben
lábunkat, meg is melengetnek egyúttal valami olyan bizonyossággal, amit
egyetlen közvélekedés sem képes adni.
Azért kitekintünk néha az
odavissza-reflexió rácsai mögül, és láthatjuk tisztán azt is, hogy mindez
vergődésnek és megrögzöttségnek hathat. Ezen utak során elénk terem egy-egy,
kiszabadító szándékú ember, aki hevesen hívja fel figyelmünket téves belső hevünk
tényére, valamint arra, hogy a langyos víz, amiben előszeretettel mártózunk (és
ami végtére nem mutat túl önmagán, és láva sem lehet belőle), kezd kihűlni, és
ha továbbra is toporgunk, belefagyottakká válunk, olyan dermedtté, amilyen
pillantásra elvileg csak egy jeges eszme megtestesítője képes.
Hozzáteszi: feleslegesen daráljuk
ekképp magunkat, hiszen ha már egyszer úgyis darálódni kell, legalább előtte
higgyünk hamisakat, felejtsük el az igazságot, és igyunk szépen, csak egy
kortyot a feledésfolyó vizéből, de lehetőleg ne hányjuk ki, majd "éljünk
végre". A Köztes idő szükségképpen nem arra hivatott, hogy hozzásegítsen
az odaát-fények felé fordítani arcunkat, ez így természetellenes. És valami
olyasmit is mondott, hogy itt a fikusz áll a középpontban, a metája legfeljebb
az árnyéka lehet.
Újat nem mondott ő sem. Szempontja
ugyan üdítő erővel könnyít ezen a végletekig túlhordott súlyon, de cserébe
millió receptet ad, amelyeknek alapanyagai a készen kapott kijelentések
terhével nehezednek ránk. Ez egy olyan dilemma, amit bár tudunk szavak poharába
önteni, de úgyis kiborulás a vége, mert annyira súlyos, hogy mind bent tartott
elhallgatása, mind kiárasztása fájdalmat okoz. Tartalmat csepegtetni pedig csak
ott érdemes, ahol minimális hajlandóság mutatkozik a tiszta vízre.
Ezt így mégsem életszerű rázúdítani,
hiszen a tapasztalat úgy mutatja, hogy hamarabb burjánzik a félreértés
láncolattá, minthogy egyáltalán a megértés ősi igénye megszülessen mindkét
oldalról.
Ám az egyszerűség is hordozhat
kimentő sugallatokat, így mondatja velünk a millió szálból font, intenzíven
átérzett, mégis gyógyítóan letisztult választ:
„Igen, igazad van.”
Tudjuk, hogy nem teljesen így van,
és hogy abszurd, hogy az út mindig ugyanaz, és a másik út elfogadása is
látszólagos.
Ha nem kábít a kijárt, de lehet,
mégsem bevált ösvény hívogató szava, akkor nincs helyünk, vagy egyre szűkül a
lehetőség, ahogy minden szűretlenül terjed, és fojtogat a félszabadság.
Lerágott csontok vagyunk egy
szájban, ahol a fogakat még valami káprázat tartja. Így maradunk a helyünkön,
mert úgy tűnik, ez a dolgok rendje, és nem sokan kérdőjelezték meg gyökerét.
Aki mégis, az gyökérszinten maradt, míg a Koronák vígan foglalták el helyüket,
mert ebben az egyben mindenképp kezet rázott a kifejlés istene és isten
kifejlett alakjában.
Mégis, valahogy ebbe kövülni már-már
megszállottság, így a létsebet gyógyító kizáró ellentét szellemében a
metafizika maga sem maradhat ki az elemi kételkedés sorából. Érezzük, az
alátámasztások előtti éra kitörölhetetlen emlékezetétől áthatottan, hogy az is
igaz, a metafizika elavult volt már körülbelül akkor, mikor feltalálták, vagy
felfedezték, de lehet, még annak is előtte, minden egyes semmi után.
Míg öreg lelkünk addig szenved, hogy
egy nap úgy kell döntenünk: itt a vége a végtelennek, és felnövünk a testekhez,
rugalmassá emelkedünk, és mibenléteket, kifejezésmagvakat hátrahagyva, ahol már
egyre ritkábban rikoltoznak sejtjeink, ha a taps csak az egyszerűnek becézett
gyér felé irányul.
Egy nap az asztalra csapunk, és az
ábrándokból végleg a kiábrándultság felé tendálódva,máshol kezdjük keresni a
bódulást, amik elfedik a másfajta kínokat. A végén már nem is fáj az itt élő,
ítéletek bőrbe égetett nyoma. A kisördögünk már nem él, mi sem szédülünk,
nyugalmunk van, megerősítésünk.
"Nem mindegy a nyelv és a
gondolkodás kérdésköre? Nem mindegy a szó, ha a szándék nemes, úgyis mindenki
mást ért alatta, nem mindegy, hogy felszínt karcolunk, vagy bánom-is-én,
korallzátonyt, és persze felhőt is? Ha bogozol örökké, halott vagy! Csakhogy
magába a Középútba haltál bele, ami neked arany, nekünk seszínű, és tudod mit?
Megérdemled a kivetettséget, ha még mindig ragaszkodsz ehhez az
őskövület-őrülethez, haladni kell a modernitással!" – fakad ki éber énünk
arra, aki még nem lépett túl a kékséges bugyrok csapdáján, és hatni kell rá,
hol így, hol úgy, mert az egyéniség egy buborék, amit a többség ígyis-úgyis
kipukkaszt, mi szóltunk előre, hátha nem késő, és nekünk jogunk van ezt
megmondani neki, hiszen mindent szabad, neki is, nem?
Ó, ott van vége valaminek, ahol már
nem fogja, régi énünk halvány mása sem fejét az utóbbi hallatán.
A legtöbbünknek így nőtt be a feje
lágya.
Amiben hiszünk, annak utánajárunk.
Aminek nem tudunk már, azt meg,
mindegy hogyan, mindegy miért, de kőbe véssük.
2019.