Az elbeszélők kora kőtáblákba véste a
boldogságot.
X
A kőmerevséget követő lélek megpihenhet a
vallásban, ám kereteken belül hagyja. A vallásos ember sosem érheti el a
transzcendenciát, ami nem lehatárolt igazságok világi formáinak egymásba
egyféleképpen alakult örökkévalóságának pozitív és negatív érzéseit, hanem az
univerzális képzeleti tér és a megismételhetetlen találkozásának semleges
pillanatát adja.
X
Ha a kíváncsiság bűn, akkor a kereszténység a
tudásszomj igába hajtásának vallása. Kinyilatkoztatása szerint mindent csakis
egyféle módon lehet megítélni: helyesként, és csak egyféleképpen helyesként,
ugyanígy fordítva.
A vallás szeme: a kételkedésmentes gyanakvás
szeme.
X
A téboly a hierarchikus gondolatkörökben a bazári
mulatságok, rendszert felbolygató események, és művészi összeomlások képét
idézi.
Ebben a világban viszont a téboly: rideg
egyformaságban egyszerre kántáló emberek meggyőződése, ahol az erkölcs belső
megismerése nem lehetséges, hanem előírás szerint kell hogy történjen. Ez azt
is jelenti, hogy a gonoszság, kegyetlenség, a barbaritás is elfogadott, ha azt
lejegyezte valaki, ha szokások, szimbólumok, és múlt pecsételte le a kultúra
fogalmába illeszthetőségét.
Az egalitárius felfogásban viszont a kultúra
mércéjéhez a belépő a civilizációs minimum megütése, így kizárható az, amelyik
ezt nem teljesíti. Ha a tartalom, az erkölcs, az eszme fontosabb, mint a séma,
azaz a humán minimum a mérce, ez nem tűnik ellentmondásosnak.
X
Progresszív ima
Mi Kultúránk,
Aki a Földön vagy,
Lehet bármi a neved,
Jöjjön el az Egyországod,
Legyen meg az Egy akarata,
Miként az Egyországban,
Úgy itt is.
A mi mindennapi lekenyerezésünket
Add meg minékünk ma,
És bocsásd meg az Ő bűneiket,
Miképpen Ők bűnt követnek el
A velük jót tevőkkel.
Vigyázz szívem fénylésére,
Ahogy moníliás almák épségére.
Most vagy soha.
Álom.
X
A keresztény eszményi nő a való életben az a nő,
aki a kisebbrendűség önmagába ringatott hitében az önálló gondolkodás csíráit
fojtotta bele a maszkjába. Ez félarc, ami mosolyog akkor is, amikor az
elhangzott szó majd' felmarja, és akkor a legszomorúbb, ha valaki látja őt, és
ennek súlyos zavarában inkább apró dolgok könnyedségébe huppan, mint hogy
megengedné magának az elnémulást.
Ez a szegénytudatból öntudatosságot építő,
eredendő bűnt védő asszony, aki minden rendszert eltűr, kiszolgál, ő az, akire
köpni lehet: tátongó sebnek neveztetik, és ő szó nélkül meghajlik a szavak
alatt... Egyre lejjebb, a földig is, ha azt mondják neki.
Mint tetszhalott, aki kész végigvinni egy életet
öröm és új gondolat nélkül, és ha mégis nyílna lehetőség az új megélésére,
azonnal kinyílik szeméből az önérzet szikrája, ami viszont kék szikra, és
élesebbnek, de óceánibbnak tűnik, mint a világfájdalom átlagos villanásai.
xx
A keresztény isten a szolgaság imádatának istene.
xx
A feleség szerepe a vallási hagyományban tehát az
a nyugtató jelenlét, ami a klasszikus nézetek szerint az erőszakra, háborúra,
agresszióra termett férfi elkötelezettségét nem fogja megtörni, kivéve őt így a
gépezetből.
X
A hagyományban a logosz jelent igét
is, de szót is.
De mi is még a logosz? Előírás, törvény,
kinyilatkoztatás, és név.
Tehát minden igaznak elfogadott abból következik,
amiket a dogma és a tekintélyek elbeszéltek. Nincs többféle logika, nincs más
megismerési út, mint a kijelölt logosz szerint élni.
Ezek szerint az egyes ember nem teljesedhet ki a
fantázia, a formabontás, az önálló világképzetek terében, voltaképpen a saját
belső világ "csak" egy tér, amit a logosz tölt meg.
Az asszociációk egyértelműek: senkinek nem engedélyezett (lásd még: "nem lehetséges", "szentségtörés") ezt a dogmát felülvizsgálni, azaz saját
főből visszabontani a fogalmakat gyökerekig.
Annak meggyőződését, hogy a próféta látomásai, a
parancsolatok, dogmák nem alkothatók újra, a név hatalma biztosítja. Így a dogmatika a nevek uralma is a tartalom
önértéke felett.
Eszerint jelenthető ki, hogy nincs új a Nap alatt.
Az örökkévalóságban a kozmosz végtelen égboltja alatt csak egyféleképpen
nyílhat ki az éjfélvirág, nem pedig újszerű mintázatokban.
X
A dekonstrukció, azaz a fogalmak visszabontására való törekvés nem történhet az ismert, hierarchikus sémák szerint.
Sem az empirikus, sem a racionalista megismerési mód nem képes átfogó, mindent elemeire bontó, átfogó képet adni a valóságról, mert a kizárólagosság keretein belül mozog. Nem töri át a kereteket a tézis-antitézis-szintézis tana sem, mivel a tézis igazságait csupán mechanikusan ellenpontozza, akár egy fénykép, amit negatívan hívunk elő: a szintézis így csak fekete vagy csak fehér lehet, azoknak elsődleges tézisvilágban (kívülről belsővé tett) képzettársításai szerint.
A képzettársító gondolkodás a három, alapvetőként felfogott gondolkodási séma közül a második a kauzalitást istenítő, azaz a mindent annak alárendelő világban.
A harmadik forma (az ok-okozati, és az analogikus gondolkodás után) az érintéses-relatív viszonyító szemlélet...A tévutakkal teli, féloldalas megoldásokkal működő hierarchikus térben a relációs gondolkodás hogyan is foghatná egybe a világ összes mozaikdarabkáinak a képét, hogyan képezhetne tisztázó kontextust, ha a kontextus alapja is Kauzalitás szentségének égisze alatt történik, azaz sorrendiségben?
...Ott van ez az elsődleges-másodlagos séma a lineáris-laterális problémamegoldási felfogásban is.
A Linearitás szellemében a lateralitás is csupán alkalmazkodó/passzív/reagáló lehet, sosem önjogán aktiválódó valami.
Amely fogalmak működnek a gépiesült, ember kényelmét elősegítő világban, azok a humánumra vetítve felőrlő/kinyerő intenciókat képesek csak kibocsátani, az ellenpontok ennek megfelelően szimpla tükrözések/ kompenzációk lehetnek. Az új világkép célja nem ezen ellenpontok közös nevezőre hozása, hiszen ezek színe-és fonákja szerint is a pusztítást éltető elemek, a túlkompenzációk versenyének világát hozzák el újra és újra, a körforgásból való kijutás elképzelése nélkül.
Hol nyílhat a Kör?
Elsőkörben (...) az ember és a gép dekonstrukciójában.
xx
A dekonstruktív, öndetermináló gondolkodás nem csak válasz vagy megoldás egy elsivatagosodott világképre, hanem az a kép, amihez igazán közel túl sokan mindezidáig nem merészkedtek.
xx
Amely fogalmak működnek a gépiesült, ember kényelmét elősegítő világban, ott már eljött az idő leporolni a fogalmakat, és nem mintegy madártávlatból tekintve csak a körvonalaikat újraszínezni, az ismert konnotációkkal.
Ez az ismeretelméleti hozzáállás megtorpanó, a gondolati tárgy felé tiszteletteljes, és kérdésfeltevésekkel dolgozik. Ez az agnosztikus világkép alapja. Ugyanakkor minden válasz lehet csupán alapja egy újabb kérdésnek.
A cél nem csak a gnózis lehet, a teljes tudástár feltárása, és lezárása végül, hanem maga a feltárási folyamat, és a szemlélet szüntelen újraalkotása, ami a tudás tárgyát folyamatában is képes élőnek látni.
Hol nyílik a kör...?
X
Honnan a nőkre testált örökös vádbeszéd,
kinyilatkoztatás, azonnali ideologizálási kényszer? Miért?
Radikálisan régi gondolat: a férfi belsejét jobban
megtöri a rendszer, sőt, jóval hamarabb, nyomatékosabban, láthatatlanul.
A szabad gondolkodás megtörése után a férfi a
cselekedetsorainak minősítésébe, a nő a létének minősítésébe lesz vetve.
Ezek az előítéletek alapjai is.
Tertullianus nők elleni vádbeszéde, azaz a női nem
valóban ható ezredéves elátkozása az az átok, ami valójában inkább a férfiakat
érte el.
A felsőbbrendűség mítosza mézesmadzag a vezetői
székekbe, a megszólalás előjogába, és a hadifrontra. A felsőbbrendűségi tudat a
kritikai gondolkodás halála, ahol a jó és rossz nem megismerhető, és ahol a
homályos érzés fogalma mindaz, ami e látókörön kívüli.
A tekintélykövető férfi nem tudhatja, mi a jó vagy
és mi a rossz, mivel annak azonnal ható érzéki felismerése mély, komplex megismerési folyamat eredménye, ami pedig ebben a fogalomrendszerben a "megfoghatatlan, misztikus női" non-kognitív kategóriájába esik.
A nő érző lényként felfogott entitás-képzete abból
a mechanikus nézetből fakad, miszerint az ember test és lélek, érzés és
gondolat, és ahogy a férfi a nőben van a legtriviálisabb síkon, úgy van a lélek
is a testben, ami a nő sajátja, e gépies felfogás szerint a nő lelkisége is a
„kifürkészhetetlen, szeszélyes” természetinek/testinek a lenyomata.
A tekintélykövető/hagyományos férfi – mivel
nem rendelkezik a humánumot teljes komplexitásában felfogó képességgel – önmagában erkölcsnélküli.
X
A hierarchikus emberfelfogás szerint az ember:
érző gép.
A nő az "érzés" hordozója, lénye a
visszamaradottnak tekintett természetet tükrözi; a férfi pedig utasítások,
előírások, eszmék, szokások és felhalmozott tapasztalatok birtokában tudja
magát az úgynevezett Szellem birtokosaként tekinteni, az alapfogalmak
megkérdőjelezése nélkül. Minden hasonló kérdés a nőibe való zuhanás, ekképp
kívánatos könnyed kis zenének tekinteni így a nő szavát, kérdéseit,
ellenkezését.
A nő mint rendszerfelforgató gondolatok forrása
inkább nevetséges, mint elgondolkodtató, minthogy a nők intellektusa kapcsán a
modern időkben emlegetett árnyalt gondolkodás a klasszikus felfogású férfi
számára valahogy úgy sejlik fel, mint festőecsettel babrálgatás egy kedves,
színes, virágos impresszionista festmény előtt.
Nehogy a tabunak számító "nőibe"
zuhanjon, a férfi nem kérdezi fel magát arról, mi is az az árnyaltság, és
milyen elmebeli részeket érint, hiszen ezek magától a nőképzettől igen távol
eső fogalmi körök, így lehet a férfi a közfelfogásban "kevésbé
részletérzékeny", így bírja el jókora szellemi zsákja az úgynevezett
"egyszerű férfi" képzetét is.
És így marad a férfi fejében a nő kisszerű lény,
ezen képének okvetlen megőrzése – mint szorongatott plüss egy puskaporos
éjszakán – kiemelt érdeke ennek a világrendszernek.
Ezek berögződések, amelyek kételyét a férfi élből
el kell utasítsa, hogy működjön a gépezet. Ennek a mindennapokban lecsapódó,
szinte szatirikus, önleleplező mozzanatai egy komplexitását megélő elmében
egyszerre tetszik tragikomikusnak, fájdalmas beletörődésbe hajtónak, és
megszokott szellőszerűségeknek.
X
A hierarchikus rendszer pszichológiailag olyan
mértékű torzulást okoz a férfi személyiségében, aminek összes árnya, sara,
hosszútávú következménye rá vetül végül vissza.
A teljes önelégültség állapota, a felsőbbrendűségi tudat: levegőtlen tér, egzisztenciális ősunalom, amelynek roppant sivatagában az oázist a látványos, hangzatos impulziók nyújtják. A szenvedtetés. Ez a szadizmus pőre formájában - az emberségről, fejlődésről, egyediségről nem-tudó férfi eszköztelen enélkül.
Ha ezt a tettlegesség nyelvére fordítja ebben az emberség alapjait már elismerő és érvényesíteni képes világban, büntetése az idő súlya, ami lelkiismereti ébredés nélkül is túlmutat a fizikai világon. Az élet tudata, amit szabadnak hitt (az ő olvasatában tét nélkülinek), átfordul az élet mint egzisztenciális börtön képzetébe.
Ha a saját szabadságfelfogását nem vizsgálja felül, marad a monotónia.
Ha a véglegességét és visszavonhatatlanságát felfogja tettének, a lelkiismeret súlya roppantja össze.
Jóvátenni már semmi lényegit nem tud, csakis magát, akire ha visszatekint, csupán egy maszk mögül felzokogó fejletlen lényt pillant meg.
Egyénisége reszketeg ordítását viszont már soha senki nem fogja meghallani, ha mégis, az már csak az félelem ködén innen történik, az ősbizalom halálán túl.
xx
A férfi nem született gonosznak eredendő létében.
A fogalmak szintézisének zsinórjától a hierarchia
szelleme (a "Szellem") vágta el, a férfi egyedi humánuma és az
embertelen férfi ideája közötti feszültséget egy helyen: a meg nem
ismerhetőségbe, és megkérdőjelezhető embervoltúságba nyomott nőn vezetve le.
A férfi nem gonosz, csupán gyűlöli magát
szeretetképtelensége miatt, de fogalmilag ezt nem éri fel, ezért (mivel
megfogni nem tudja) a szeretetet is gyűlöli. Atyái homályos érzésekké tettek
szellemi terméseket, nem az ismeretlen semleges címkéivel, hanem azok kérdéseit
kétes, kínos, nyálkás fogalmakba zárva.
A férfi nem gonosznak született, hanem
gyűlöletessé vált, a szeretetlenség hitének öngyűlöletét hordta ki a történelem
folyamán, ezt a szeretetlenséget, és annak a maga által nem felismert, de
éhezett igényét másokra vetítve csomagolta mindennapi gonoszkodásokba.
A férfi nem született gonosznak, hanem ugyanazt a
gonoszságot kérdezi fel, neveti le, amit használ léte igazolásának
nyomatékaként.
Őrjöng ma a férfi a szeretethiánytól, aminek fő
hordozója végül mégis ő lett.
A nemiség az ő keresztje, nem a nőé, ezért őrjöng
az ölelés és lélek teljességének hiányától, amihez viszont csak ér: szexuálissá
válik, ezt ő kiterjesztett öngyűlölete által bűzössé tette.
Ezért bűzlenek a nő
szinonimái az ő fejében, ahol minden egyszerre válik vágyottá és öklendezetté; a
férfi legbelül szégyenli magát, és bolyong a megértések és a megérzés
rengetegében, ahol az éjszakai séták, de azok pokla is az övé, az eleve
elvetett remény szempárjának ad mind újabb esélyt, hogy aztán azt újra és újra
összezúzza.
Őrjöng a férfi, mert akiket mélyen tisztelt,
csodált, akikre egyedül hallgatott, azok ugyanazon férfiak voltak, akik a
belsővé tételét mindennek a kiterjesztett önpusztításnak előkészítették, és
akik maguk is szenvedéstörténetekben voltak.
X
Az elbeszélők kora valójában sosem volt,
képzeltnél is kevesebb kőtáblákkal vette el a tiszta rácsodálkozás
lehetőségét.
X
Ha a legkegyetlenebb, legértelmetlenebb kőtáblák
követői egy megmagyarázhatatlanul újszerű pillanatban végül letennék pusztítást
okozó vallásos fegyelmüket, az olyan katartikus csodaszámba menne, ami a
fejekben lassan leépítené: keserűen távolinak, végül érdektelennek engedné
láttatni az összes többi bigott hagyomány könyvét is.