Minden egyes könnycsepp
hidratálja a szörnyeket,
minden döbbent arcra írt ív
vakarja a szeretetlen dögök
csillapíthatatlan bőrét;
Minden felcsattanó düh-jajszó
visszapattan az érdesképűségről,
és földdé válik, többé
az igazságtalanságot felfedő 'Miért?'
nem tér magához,
halódó sors itt az övé.
Míg a kínlódás: a hangzatos
hatáskiváltások
ritmusára kisimuló élőlény
ereje kél.
A hatásosság tudatától,
és csak attól kél.
Jellemmulasztó emberek
belső terében megtelepedve
ennek
szárnybontása a szenvedtetés,
talaja a letaszítás,
célja torz kiteljesedés.
Tapadókorongjai alatt
minden csontszerűvé válik,
selymes, álmodó lelkek
kiszipolyozandó,
lédús bábuvá csoffadnak
mancsa alatt.
Ez az élősködő tanyázik
a félelem alatt indulattal meghajló
emberek
belső terében.
A semlegesség itt nem létezik,
előjelek versenyt süllyednek
verembe verve az emberség
mind újabb koporsószögét.
Szörnyetegek égisze alatt
mindenki a külső megfelelés lécéhez hajlítható,
és csoportokba egy az egyben terelhető.
Mivel elhitette hatalmát, nem nevetik le
szövetét,
szövegét.
A terefere itt
nem visz semerre,
lábgyökérzeteket locsolnak köpködések.
A nagyokat a nagyságtudat teszi naggyá,
és idomul az, akit megtisztel,
hogy hozzájuk fölérhet.
Cukrozott címkék löttyével éppen
oltható a tudásszomj,
a kíváncsiság nem lüktet
itt, a szörnyvilág telepein.
Nincs több kérdés,
ahol a válasz mindig többet ér,
mint a kérdés.
Egy idő után
a beletörődések hátíve
görönggyé válik
a becsületes önérvényesítés útján.
”A számok magukért beszélnek.
Van még kérdés?”
Az húzza ki magát csak,
aki könnyedén fullaszt,
akinek belső szobáiban
sosem jár levegő.
Akinek mindez idegen:
annak itt nincs helye.
Aki tagadja idegenségét, annak
szenvedés osztályrésze:
megalázhatóság tudatában
ugyanazon körökbe szédül.
Van, aki cinikus: a jó hiányába
hasonlott keserűn,
rossz szájízzel állapotokon dohog,
és van, aki minden irányba érzéketlen.
Az irányosztóban viszont
van ám öröm:
a pusztítás öröme.
Megtörtség őbenne sosem kél,
gördülékenyen gázol,
kedvtelésből árt,
kegyetlenség-olimpián örökérmes,
őneki legjobban
mindig is önmaga
árnyéka fájt.
Világa nem ismer magányt,
csak külső tudatot;
ő a falka vezére,
akinek kegye alatt hajladoznak
a lelkiismerettel félők.
Merő tükörkép mindenütt;
játszmák itt,
véres felszínharcok ott.
Mindenütt, a Zajban.
Nem látja senki:
a vezér
a legelveszettebb falkalény.
Hangja oszlopegyenes, akár a halál,
a benne élősködő fél-lény rángatásának
ellensúlyozása szól belőle mindig.
Steril, jeges ablakába pillantva
nem látni senkit és semmit,
csupán az öndeterminációt, a nagy döntést,
ami kinyilatkoztatja:
Aki ott van épp, ahol ő, és útban van: úgy járt.
Aki hisz neki: jóhiszemű, azaz bárgyú, balga.
Aki nem hisz benne egyáltalán:
csillám-vidám, szánni való alattvaló.
Szegényke.
Az ő olvasatában minden
őseredeti tájékról szóló hang
"szegény" és "ke".
Kicsinyítőképző ketrecében
közszemlézhető rabok.
Az igazi kedvességet
a nyájasság tüskeleplébe csavarja,
az idealizmus vérzik, ahol ellensége
a tisztaságba könnyedén harap.
A romlottság szentségének telepein
jaj, mennyi
vérszegény neve van a gonosznak!
Gazember? Mocskos? Szemét?
…Ezektől éppen hogy
kihúzza magát a gerincpórázán
emberek sokaságát elvezető
Homo Crocodilus:
"Bizony, az vagyok!"
Néha a dühroham álnyelvén
mondja ezt,
játék neki, ha dühös lehet,
vakargatja állát a dühösségnek.
És ha a szálegyenesség szellemében
valaki mégis kiállna ebből a végtelennek
tűnő sorból,
egy álerkölcs szövegkönyvéből olvasó
a lázadóra ekképp rivall:
"Mindegy a késztetés oka,
célja, és mindegy, kitől származik.
Ha csak egy cseppet is kóstoltatsz vele
abból a léből, amit főzött,
mi is akkor a különbség dolgaitok között?”
Behúzott nyakak fölött
eszme-molyok által írt szövegkönyv
ezt hintette el.
Csökkentve hathatós késztetéseket
a zsarnokiság megtörésére, elhitetve
úgysincs igazság, mi sem természetesebb.
Mit is képzel az magáról, aki felesel
a minden percben zajló világtörténelemmel?
A Homo Crocodilusok
tudatlanságát így sosem éri szó.
Büszkén bűzölöghetnek,
legfeljebb szívtelenek lesz szemekben,
de nem agyatlanok.
Tekintetük cseppekre allergiás ablakából
vetíthetik közbeszédek vásznára
az egyre gyorsabban süppedő
"Félnek tőlem, valaki vagyok”-színekkel
telefröcskölt, ki-kifakadó
csupamocsár víziót.
Szemükből a csend,
és maga a tekintet is hiányzik,
de őket veszik igazán komolyan,
saját képükre formálhatják
emberek tudatát.
Kemény-
nek tűnő robotgyurmák.
x
Ó, nem. Végül
nem ússza meg. Egyetlen
Homo Crocodilus sem.
Ha ugyan nem önlevük
emészti el őket,
előbb-utóbb
találkoznak majd
legalább
egyvalakivel,
aki nem kegyetlen,
de játszmafüttyre nem táncol,
és nem is fogja vissza
a pusztítás átkát
millió darabra törő fantáziáját.
Ők, a megalázókat megalázók
talán a Holdról jöttek, talán csak
a káröröm erejében sosem hittek
ezen a Földön,
és
az újdonság erejével
nevetnek körbe minden szadistácskát.
Hatni fognak. Hatnak is
saját fejlesztésű immunfelhő-eregetéssel.
Nem várni kell,
inkább teremteni
a gonoszság alkonyát.
Álmélkodó és elmélkedő
lesz a reggel, és lesz az éjjel.
Egyszer csak megjelennek,
és kérlelhetetlen szemekbe
nem pusztán belenéznek.
Egyetlen roppant
pillantásukkal
bemutatnak valakit:
"Üdv, a nevem: lelkiismeret.
Hogy vagy?
Nélkülem rácsok mögött
élnél vagy ülnél,
így ideköltözöm, homlokod mögé.
Nem hagylak el.
Mostantól
maradok,
amíg csak tárulhat
benned is az örök,
a végtelen új horizontját
nyújtó magány."
Ki tudja, mennyi időbe telik,
mire mindezt megemésztik
a Homo Crocodilusok?
De egyszer csak ledermednek.
Még nem érthetik, miért és hogyan.
De valahol szorul, valahol kienged
ugyanaz a hurok.
Illúziók, rémképek, szennyfellegek
talaja megindul alattuk.
Onnantól a komolyság és a könnyűség,
és minden ismert fogalom
friss levegőhöz jut.
Repedezik minden
örökkő-látszatú jégtábla
szavak és tettek felett.
Erekbe új erő fut,
bár misztikumköd nem
kúszik oda,
de szinte csoda,
amilyen gördülékenyen
előtárul a tiszta lélegzet.
Akár a beáramló az oxigén,
akár a kifújt.
Sosemigaz, rothatag rémeszmék
rangja végre maga helyére kerül:
a rohadásba. Fejezetekké válnak csak,
olvasásra.
Sosem volt igaz,
hogy csak a jeges iszonyatnak
nem lehet fagypontja.
Ez a lelkiismerettelenség halála.
Íme, olvad minden,
és kezdődik.
Láthatja most mindenki,
hogy ez jó.