Vonalkák, kinyúltak

Ezen már az idézőjel sem segít.

Még termelődik humorsav, 

még éppen emészthető.

Az idealizmus i-je ponttal született, 

és nem hitte magát felnőtt meseként – 

úgy döntött, pontos marad.

De ébresztő!

A brutalitás bokrai között ökölként reszket 

a gipszbe öntött egyéncsíra.

Ma zászlaját, holnap piszkos plédjét rázza.

Vigyáztatók és vigyázók 

sorvatag karneválja ez.

Elemi tiszteletből 

kegykérdés tákolható:

választ a kérdéseket lenevetőktől

súlyos esdekléssel várva

a kétlábon járó, (inkább körben forgó)

beszélő szarvak

hosszúra nyúlt korszaka él (sosem virult).

Meddig, hahó?

Öndetermináció fogalma, hol vagy?

Az emberek egyre csak hajolnak, hajolnak,

hisznek a szemnek, de csak körvonalaknak,

mit ér az értékrend,

ha a 'nincsenek határok' határtalanná lett?

Mindenütt a nyersek, a végérvényesítők.

És a tenyerükből evő bál-lázadók...

Mindenütt emészthetetlen konzervek.

Azzá lettek, amit csak megettek

az átalakulhatók.

Terep- vagy épp ezerszín

dobozban állandók.

Pórusaimból szivárognak az idézőjelek.

A fal felel

"Hahó! Kérem szépen, válaszoljon, Vastag Faladár mögötti valaki! A nevem Harmónia Haladár. Szeretnék érdeklődni, mikor válaszol nekem. Jöjjön ki. Építés zajlik éppen, új, sőt, jobb lesz minden! Hahó! Ki lakik ott?"

A fal felel. Egy kivetített képpel.

"Hahó? Igen? Úgy jó lesz? Akkor kijön közénk, ha dörgölőzök? Akkor nem fog ártani? Ha ez kell... Az eszköz csak báb a cél kezében, ha maga mondja..."

Eltelik így cirka ötszáz emberöltő.

A nevek változnak csak, Faladárt és aki mögötte lehet...valahogy még a legformabontóbb elme is jelentőségre méltónak gondolja. Embernek reméli.

Pedig pusztító anyag szivárog belőle. Ha úgy tartja kénye-kedve, mérget levedzik, ha másként, akkor csak tekintélyes hallgatással van jelen.

Ha meg is kegyelmez, meg nem is, akkor például önkéntes fejbeverésért cserébe izgalomhitet, izgalmas színekkel vibráló fantáziafillért, nem kicsi fizetést, azaz a sikeres élet lehetőségét adja. A sikeres élet utazásokban, márkajelekben, visszajelzésekben, és steril sivatagból kikotort aranyhúgyszín napsugarakban mérhető. 
Levedzése a falnak állandó.

"Jaj, nincs már vállam… És hová lett a homlokom? Na, de legalább kényelmes ez az örökszék, és ez felbecsülhetetlen... Köszönöm! Mi az, hogy nincs mit? Én ezt…megérdemlem? Ó, hát mégis érző lény maga is! Megengedi, hogy?"

Így oszlott az emberiség falra és falfestményekre.

A Haladárok jóságvágyat gyöngyöző izzadtságukkal festették ki a masszív világcsőd központok felületét: csak azt adhatták, ami bennük volt.

A Faladárok újra és újra lemosták (lemarták), hogy csak és kizárólag az ő kivetített képzeteik látszódjanak.

Csak azt adhatták, aminek hiánya szivárgott belőlük.

A Lelkiismerettelenhez

Képzeld el,

hogy van benned szeretet.

Képzeld el, 

hogy belső mércéd etet, nem a Tett,

Képzeld el, hogy a tett

érdeknélküli jótett is lehet.

Képzeld el, 

hogy gyűlölsz csak, és nem lenézel.

Képzelj szikrát,

minek oltása nem szomjad, képzelj

el egy alakot, 

aki az utolsó pillanatokban

fogja kezed. "Ki vagy Te?"

Hallod?

Látod? Tiszta levegőjét szagolod?

Ki vagy te? –

Képzeld el, hogy ezt

önmagadtól kérdezed.

Míg nem késő,

börtönhéjadat törd át, 

elméd kivetüléséből ébredj meg.

Te, 

öndetermináló jellemfogyatékos, 

szipolyozásban szabad,  

mindig jóllakott, oktalan önhitt,

sosem kíváncsi,

legostobább okos,

vérvigyort szivárgó, önfeledt tipró,

világot ledöntő,

kimérten rángatózó szobor.

Mélyen tiszteletlen,

tiszteletostorozó

Élőhalott!

Végre élőként 

szüless meg.

A Kérdéshez

Fenséges kérdésfeltevés!
Te tudod egyedül,
a Válasz csupán megálló.
Lényeged több, mint a sok,
kevesebb, mint kevés.
Mennyiségen túli vagy!
Minőségek minősége:
minősíthetetlen vagy!

Sablonrepedésekből
ékkövülő nyers Ismeret, 
inspi és ráció.

A sípoló 's' betűsöket,
a feszélyes 'sz'-eseket,
a rebegő 'r'-eseket,
a kikristályosodottat
szótagonként kimondókat,
's a gondolatittas, sommás
szószeszben böszmélkedőket:
a beszédszorongókat
bírod fergeteges
igazad kiáramoltatására.
Emellett
a szüntelen pergedező nyelvek
hegyére Te vagy az,
ki torpanást hint.

Világnézet-sebekre gézet
kötő amorf körvonal:
Te vagy.
Tényleg Te vagy az?

A végtelenség tiszteletének jegyében
a markoló-nyomorgató kezekből
suhintásod által hull
el a gyeplő...
Ismeret vagy! 
Te, Kérdés! Feltevésed igénye!
Várakoztatásból, unalom
tébolyából kibomló
új járatlanok
igéje.

Keretenkívüliségeskedéseidért:
önmagadból, önmagadért,
tömegek egyes elemei
– az egyéniségek –
felfedeznek vajon,
vagy kell, hogy fejekbe szállj?
Mielőtt a szögletek, a pontok,
a felkiáltójelek
a levegőt végleg kiszorítják
abból, ami nyílásra termett,
öröktől kerek,
ami sóvár szemekbe váj?

Negyedik út vagy te.
Bemerevedettek, 
valamivé válni vágyók
árkaiban dagonyázó, önámító
hamisközepekre tekintesz.
Kevesen hallanak még.
Hogy nem ismerhetlek
teljes egészében: ajándék.

Mindig csak egy
doboz választ bontogatva
mind újabb döbbenet,
és
gennyárnyalat
szikkasztja arcvonásokat –
Meglátnak még ebben az életben
többen is Téged?

Mit ér a válasz, ha csupán
eszköz a kérdés?
A dogma él és virul.

Még hova kárhozhat?

A Zsarnok monológja

Fejemben két gondolat van:

Követnek engem, és követek én.

Félelmem megfoghatatlan,

Kiordítom hát, förgetegén

A zsigereknek: a csúcson Én ücsörgök,

Hatásomból lakmározva teljes vagyok.

Mikor már jóllaktam, unalomgörcsöt

Saját köröm remegtetésével oldok.

Uralomból is megárt a sok. Ál-agy.

Két gondolat lakik fejemben.

Hogy, hogy nem: még azok is hadban állnak.

Egyiknek sem sajátja jellem,

De csak a győztes hódolhat a Sárnak.

Ha trónusba mállik a ’Ki vagyok’:

E névmaszkba pállott, bálványadék gondolat,

Megtelepedhetnek imitt-amott

A klónozandó, a parazita-fogalmak.

Szószólói a nullát rosszként, hiányként értve

A semlegesség jellegét-létét tagadják,

Hogy az érdekmentes, elemi kérdezésre

A kínos, a képtelen köpenyét aggassák.

Végül versenyt lelketlenkednek (Ki érti?)

A mínuszmezőkön gázoló gondolatkák,

Jaj, minden megtestesítőm fakón végzi…

Jaj, a gonoszságnál nincs semmi ostobább.

Rothatag illúzió

Minden egyes könnycsepp

hidratálja a szörnyeket,

minden döbbent arcra írt ív

vakarja a szeretetlen dögök

csillapíthatatlan bőrét;

Minden felcsattanó düh-jajszó

visszapattan az érdesképűségről,

és földdé válik, többé

az igazságtalanságot felfedő 'Miért?'

nem tér magához, 

halódó sors itt az övé.

Míg a kínlódás: a hangzatos 

hatáskiváltások

ritmusára kisimuló élőlény 

ereje kél.

A hatásosság tudatától,

és csak attól kél.

Jellemmulasztó emberek 

belső terében megtelepedve

ennek

szárnybontása a szenvedtetés,

talaja a letaszítás,

célja torz kiteljesedés.

Tapadókorongjai alatt

minden csontszerűvé válik,

selymes, álmodó lelkek

kiszipolyozandó,

lédús bábuvá csoffadnak

mancsa alatt.

Ez az élősködő tanyázik

a félelem alatt indulattal meghajló

emberek

belső terében.

A semlegesség itt nem létezik,

előjelek versenyt süllyednek

verembe verve az emberség

mind újabb koporsószögét.

Szörnyetegek égisze alatt

mindenki a külső megfelelés lécéhez hajlítható,

és csoportokba egy az egyben terelhető.

Mivel elhitette hatalmát, nem nevetik le

szövetét,

szövegét.

A terefere itt

nem visz semerre,

lábgyökérzeteket locsolnak köpködések.

A nagyokat a nagyságtudat teszi naggyá,

és idomul az, akit megtisztel,

hogy hozzájuk fölérhet.

Cukrozott címkék löttyével éppen 

oltható a tudásszomj, 

a kíváncsiság nem lüktet

itt, a szörnyvilág telepein.

Nincs több kérdés,

ahol a válasz mindig többet ér, 

mint a kérdés.

Egy idő után

a beletörődések hátíve

görönggyé válik

a becsületes önérvényesítés útján.

”A számok magukért beszélnek. 

Van még kérdés?”

Az húzza ki magát csak,

aki könnyedén fullaszt,

akinek belső szobáiban

sosem jár levegő.

Akinek mindez idegen:

annak itt nincs helye.

Aki tagadja idegenségét, annak 

szenvedés osztályrésze:

megalázhatóság tudatában 

ugyanazon körökbe szédül.

Van, aki cinikus: a jó hiányába 

hasonlott keserűn,

rossz szájízzel állapotokon dohog,

és van, aki minden irányba érzéketlen.

Az irányosztóban viszont

van ám öröm: 

a pusztítás öröme.

Megtörtség őbenne sosem kél,

gördülékenyen gázol,

kedvtelésből árt,

kegyetlenség-olimpián örökérmes,

őneki legjobban

mindig is önmaga

árnyéka fájt.

Világa nem ismer magányt,

csak külső tudatot;

ő a falka vezére,

akinek kegye alatt hajladoznak

a lelkiismerettel félők.

Merő tükörkép mindenütt;

játszmák itt,

véres felszínharcok ott.

Mindenütt, a Zajban.

Nem látja senki:

a vezér

a legelveszettebb falkalény.

Hangja oszlopegyenes, akár a halál,

a benne élősködő fél-lény rángatásának

ellensúlyozása szól belőle mindig.

Steril, jeges ablakába pillantva

nem látni senkit és semmit,

csupán az öndeterminációt, a nagy döntést, 

ami kinyilatkoztatja:

Aki ott van épp, ahol ő, és útban van: úgy járt.

Aki hisz neki: jóhiszemű, azaz bárgyú, balga.

Aki nem hisz benne egyáltalán:

csillám-vidám, szánni való alattvaló.

Szegényke.

Az ő olvasatában minden

őseredeti tájékról szóló hang 

"szegény" és "ke".

Kicsinyítőképző ketrecében

közszemlézhető rabok.

Az igazi kedvességet

a nyájasság tüskeleplébe csavarja,

az idealizmus vérzik, ahol ellensége

a tisztaságba könnyedén harap.

A romlottság szentségének telepein

jaj, mennyi

vérszegény neve van a gonosznak!

Gazember? Mocskos? Szemét? 

…Ezektől éppen hogy

kihúzza magát a gerincpórázán

emberek sokaságát elvezető

Homo Crocodilus:

"Bizony, az vagyok!"

Néha a dühroham álnyelvén

mondja ezt,

játék neki, ha dühös lehet,

vakargatja állát a dühösségnek.

És ha a szálegyenesség szellemében

valaki mégis kiállna ebből a végtelennek 

tűnő sorból,

egy álerkölcs szövegkönyvéből olvasó

a lázadóra ekképp rivall:

"Mindegy a késztetés oka, 

célja, és mindegy, kitől származik. 

Ha csak egy cseppet is kóstoltatsz vele 

abból a léből, amit főzött,

mi is akkor a különbség dolgaitok között?”

Behúzott nyakak fölött

eszme-molyok által írt szövegkönyv

ezt hintette el.

Csökkentve hathatós késztetéseket

a zsarnokiság megtörésére, elhitetve

úgysincs igazság, mi sem természetesebb.

Mit is képzel az magáról, aki felesel

a minden percben zajló világtörténelemmel?

A Homo Crocodilusok

tudatlanságát így sosem éri szó.

Büszkén bűzölöghetnek,

legfeljebb szívtelenek lesz szemekben,

de nem agyatlanok.

Tekintetük cseppekre allergiás ablakából

vetíthetik közbeszédek vásznára

az egyre gyorsabban süppedő

"Félnek tőlem, valaki vagyok”-színekkel

telefröcskölt, ki-kifakadó

csupamocsár víziót.

Szemükből a csend,

és maga a tekintet is hiányzik,

de őket veszik igazán komolyan,

saját képükre formálhatják

emberek tudatát.

Kemény-

nek tűnő robotgyurmák.

x

Ó, nem. Végül

nem ússza meg. Egyetlen

Homo Crocodilus sem.

Ha ugyan nem önlevük 

emészti el őket,

előbb-utóbb

találkoznak majd

legalább

egyvalakivel,

aki nem kegyetlen,

de játszmafüttyre nem táncol,

és nem is fogja vissza

a pusztítás átkát

millió darabra törő fantáziáját.

Ők, a megalázókat megalázók

talán a Holdról jöttek, talán csak

a káröröm erejében sosem hittek

ezen a Földön,

és

az újdonság erejével

nevetnek körbe minden szadistácskát.

Hatni fognak. Hatnak is

saját fejlesztésű immunfelhő-eregetéssel.

Nem várni kell,

inkább teremteni

a gonoszság alkonyát.

Álmélkodó és elmélkedő 

lesz a reggel, és lesz az éjjel.

Egyszer csak megjelennek,

és kérlelhetetlen szemekbe 

nem pusztán belenéznek.

Egyetlen roppant

pillantásukkal 

bemutatnak valakit:

"Üdv, a nevem: lelkiismeret.

Hogy vagy?

Nélkülem rácsok mögött

élnél vagy ülnél,

így ideköltözöm, homlokod mögé.

Nem hagylak el. 

Mostantól 

maradok, 

amíg csak tárulhat

benned is az örök, 

a végtelen új horizontját

nyújtó magány."

Ki tudja, mennyi időbe telik,

mire mindezt megemésztik

a Homo Crocodilusok?

De egyszer csak ledermednek.

Még nem érthetik, miért és hogyan.

De valahol szorul, valahol kienged

ugyanaz a hurok.

Illúziók, rémképek, szennyfellegek

talaja megindul alattuk. 

Onnantól a komolyság és a könnyűség,

és minden ismert fogalom

friss levegőhöz jut.

Repedezik minden

örökkő-látszatú jégtábla

szavak és tettek felett. 

Erekbe új erő fut,

bár misztikumköd nem 

kúszik oda,

de szinte csoda, 

amilyen gördülékenyen

előtárul a tiszta lélegzet.

Akár a beáramló az oxigén,

akár a kifújt. 

Sosemigaz, rothatag rémeszmék 

rangja végre maga helyére kerül:

a rohadásba. Fejezetekké válnak csak,

olvasásra.

Sosem volt igaz, 

hogy csak a jeges iszonyatnak

nem lehet fagypontja.

Ez a lelkiismerettelenség halála.

Íme, olvad minden,

és kezdődik. 

Láthatja most mindenki,

hogy ez jó.

Kőforgás

Köveket forgatok. Nézem őket.

A kövek az ő szemükben

minősíthetőek.

Az eredendő és a változhatatlan

– "ugye látjátok?" –

egyek lettek, összenőttek,

íriszek földjében szembogarak

mozognak, nem élnek.

Ó, kő és szemek összenőttek,

ez így született, úgy is marad, 

"hát nem érted?"

Nézem őket,

ész nevében gőzölgőket,

értelem nevében felszínkaparászó

hangyasav-lelkülettel felbuzgókat.

Nincsenek új példái, 

sem szinonimái az okosnak,

holott szerintük ők élesek, sőt, kések.

Azok hát. Soha nem veszik elő őket.

Indulat, durvaság 

félelemteremtő ereje alatt 

reszket 

agyi barázda-zsebben

a szellemi garázdaság,

a gagyi, a szégyen, a buta, és 

minden hasonszőrű, tabu szó

homlok mögött zizeg:

 "most már megint kire kennek?"

És a jelentés jelentőségétől rettegők

áldoznak a kínosnak: a rossz csendnek.

Aki először felaprítja,

azé a jog, hogy a kőre

vesse véseteg, szagos szemét,

megbabonázva a légkört, ezt a mindenhatót.

A válasz mégsem méltó, nyers,

hanem egy fájón finom, szorongatóan kedves:

"jaj, te szemét!"

Legszebb öröm: a káröröm. Közhely.

Közhelyek rímelnek, koponyák már rég nem 

korognak. Megteltek.

Nevetek?  Vagy éppen nem?

Ezeket a köveket szemlélem.

Örülök, hogy időben kiléptem.

Ez már röghely.

x

Hogy vagyunk-e még egy páran, 

más-kőképpen? Mindegy.

Egymás mellett ülünk. 

Néha csapzottan, 

néha ősvagányan.

Minden egyes kövünk legalább

egyszer egymás veséjébe látott,

majd tovagördült. 

Lényegében semmit sem láttak,

és én sem.

A kő, ha nincs a helyén: kezekben van.

Ellenben, ha elpattan:

mindegy, ha eldobható,

mindegy, ha eldobhatatlan.

A kő önmagáért van,

beteg keretek köreiben kemény, szilárd.

Önmagában elsimult, öncsiszoló.

Kőnek született. Nem is lehetne más.

Mint gyémánt, amely

felismeri a szenet,

alkotja a kő is létét.

Minden köszönésbe belekoppan

a viszontlátás.

Dialógus a jövőből, tisztelettel

— Hogy tessék? Istenfélők? Mi az az...Istenfélelem?

— Igen, itt Istenné lett a félelem. A Félelem volt az isten.

— Mi minden egyes isten...esszenciája?

— Az Abszolút Elv. Ami áthatja és szervezi őket, és ami adja a tisztelet minimumát.

— Mi a tisztelet jelentése istenfélő szótárakban?

— Ami alatt meghajolhatnak.

— Mi az ellenpontja a tiszteletnek ebben a félelmes kettőségben?

— A becsmérlés.

— Mi alapján becsmérelhettek?

— Amitől nem félhettek. Ahol megpihenhettek. Ahol kiereszthették fölös füstjüket. Amit stabil pontnak nevezhettek ki, hogy kényük-kedvük szerint rugdoshassák. És ha ez a statikus ellenpont öntudatra ébred, és félhetővé válik – gondolták  –  annak a félelemnek a tudata a legfélelmetesebb tudatok egyike. Több, mint megsemmisülés! Mínusz-sors. Mert ha félhetnek a nemtiszteletreméltótól, akkor a tengely másik végén potenciálisan meg is hajolhatnak előtte. És ha nemfélelmetes, azaz nemtiszteletreméltó ellenpontjuk előtt meghajolhatnak, mit ér a létezésük? 

Egész létezésük a félelemben teljesedett ki, és félelmük elve istenítette meg bennük létük értékét, sőt, értelmét. Ezért a semleges, humán minimumra építő tiszteletre vakok voltak. Bekötötték szemeiket, mégsem tanultak meg befelé tekinteni. Sőt... 

És ez még csak az elméleti rész. Folytassam a gyakorlatival?

— Isten őrizz... Vagy mi. Elég is volt ebből az oktalan meséből. Ki hiszi ezt el?

— Pedig mindezek lenyomata már történelem. 

— Ha te mondod...  Ám úgy hangzik, mintha valami földönkívüli összeesküvéselmélet- hívő találta volna ki, hogy rossz színben tüntesse fel a földieket.

— Ki tudja. Mindenesetre minden jel arra mutat, hogy megtörténtek ezek az emberek, krónikáikat hosszú ideig a  vesztességre épülő világ leharcolt győztesei írták.  Minden régi történet ebből  a szemléletből fakad.  Kisebb-nagyobb mértékben minden régi földi rege... ragacsos. 

A kegyetlenség iránti elfogódottságtól ragacsos. 

Mossuk kezeinket hát! És most menjünk innen.

Olyan más ma

Olyan más ma – oly' más a világ,

olyan súlyosak a játszi fák,

olyan reszketeg a levegő,

olyan kocsonyás a szemerdő,

melyen át e mindent kémlelve,

az ember szépet is nézhetne – 

s mégis halott, üveges szemekből

fürkész ki, s az éjhorzsolt sebektől,

csak azoktól tűnnek élőnek,

de rég kiirtották érzőket

saját idegeikből, így járnak-kelnek,

akárcsak, mint világvesztett kísértetek,

s így, e szemüvegen keresztül

a szél is másképpen hegedül

e bús, e nehéz terhekkel tarkított

világra, melybe sok árnyékíj szított

tüzeket – ó, e súlyos világba,

oly más, olyan szomorkás, de hátha

lehet még e bús-különös szebb is,

ha csipet szóval, s tetején egy kis

tettel fűszerezzük, s így elevenebb,

sokkal húsabb, s igen, valósabb lehet,

nem lesz oly más, semmikor e világ,

melyből huncut féreg lelket kirág,

nem járnak emberként kísértetek –

s nem járnak kísértetként az emberek.

2016.

Elvont vers

Mit zenghet időtlen a csend,

már a való sem lehet illúzió.

Porhadó héjból nyíló Bent,

látót lehunytból szító.

Idősíkok pályáját, ahol

képzeletvíz síkosítja,

 születve rian fagyásából

időhatár: Most, Lesz, s Vissza.

Fénytelenbe burkolódzott,

éjgalacsinba gyűrt félelem,

csillagokba ír egy mosolyt,

miben felrémlik a végtelen.

Illeg a halál-pillangó.

Higgy a létben - úgy szeret!

Bár nyers szívószállal a szó

szipkázza, mi túlmeleg.

Lélekvelőt ráz meg legmélyig

a szó - veszély zsarátnokforrása.

Forró a bátor szó, s ráfénylik

isteneknek izzó homlokára.

Arasd le sejtjeidből sarjadó

betűk aranyló kalászmezejét.

Ha mindeneddel érzed, hogy a jó

koszorúzza meg a csalóka fényt.

Burkold be a fénytelenséget

szavaid leopárd-leplével.

Gyönyörű légy s vad, mint az élet,

és akár a leopárd éjjel.

Érzelmek buggyanó nedvei

égből buzgó porba hullajtják

világlókat, ahol felsebzi

az árny éjnek feslett csillagát.

A Képzelet a hűs agy robogó,

mennysejtető motorolaja.

Tüskés héjból nyílik a mogyoró,

zsong a boldog való halraja.

Valahol vak szikrákkal szító

az idő csillagtalan szipkája.

Vadszép verssorok szava kígyó,

tekergő port ragyogtat a Fára. 

2016.

(Sz)Űrreális

Ködlötty csöppen a borzas tájra -

hopp, meghalt? - meg hát a Nap!

Holnappal versenyzik a máma:

melyik lesz múlt hamarabb.

Fehér borsószem a hold,

gurul habvirág felhők közt.

Rőt alkonyatbort habzsolt

egykor az éj, most hótejfölt.

Körözött kenyér az égbolt -

lángszínű krémje volt a Nap.

Mi purcanva magától tolt

életnyaláb-sugarakat.

Káosz tobzódik Nap nélkül,

a bolygók szűrruhát öltenek.

A virágzás szó elévül,

az utolsó szirom őgyeleg

valami űröntúli bús tájra,

egy kissé magányos szegény.

Garatra is öntött, így ájulva

nem is tudja, holt a remény,

hogy valaha is társra lelhet,

de lelkedzik még benne a sav,

mely megsúgja, merre öklendhet,

ahol nem büntet zord bajuszhad.

Pödört dohányok füstje kavarog

bele a csillagtalan sötétbe.

S én utolsó sziromként andalgok,

az átalakulás ösvényére.

Hiszen minden alakul, ez a szűrreális

ruhák legékesebb és legbölcsebb gombja,

ez az értelme, annak, mi egyben halál is,

de néha élet, mi napként tekint holdba -

meg ne vakuljon és fakuljon

ebben a túlingerelt világban,

hangolok valami kis sanzon-

húrt, míg nem jön vágtatón egy árnykan,

mi rabul ejtve sebzett szívem, tőrt

ajándékoz nekem, vágjam csak le,

vacsorára egyem csak őt, s a bőrt

szőröstül halámoljam csak bele

a bendőmbe, ami szörphöz szokott,

de valahol az igazi, az egyetlen

cinegét majszoló kalap kokott

keringőbe kezd a serkenő sebemen.

Vért kortyog immáron a kedves éj,

én mégis magányos maradok.

Recsegnek a képzettársításmély,

a távoli idegnyúlványok.

Mik agyakból szívószállal hörpölik 

ki mohón a maradék kis értelmet,

majd egy röpke mozdulattal ellökik

a fülem helyén tüsszentő térdemet.

2016.

Újvarázsige

Mennyi

kínpontját vetíti szélesvászonra

a jelen...

Égszemekbe már csak

egy-egy szem néz.

A főbábok azt rántják magukkal,

akit földbe gyökereztetni

egyébként sem nehéz;

Pislákolnak még

álcsillagok az áléjszakában,

Közelgő

kollapszusok előtt még

mindenki teszi dolgát, néha lázban,

néha még el is hiszik,

úgy kell érezni, ahogy kijelölték;

Az összeomlás késik, talán

el se kell hogy jöjjön,

Mégis

felhevül

az egyéniség repedéseiből

felszökő víz.

 

Üvölt ez a víz, 

Jöjjön hát, jöjjön?

 

Prehistorikus szellők,

inkább Ti jöjjetek, bújjatok elő!

Eredendő bűnhitből sarjadó

pusztítók paradicsoma 

ez a zűrzavar: ez a rend.

Elég az ikonokból!

Az újkáosz fogalma: rendező erő, 

belső tartás, jóságoszlop.

 

Prehistorikus szellők, gyertek,

fújjátok ki magatok,

Lélegezzétek be a teret!

Lélegezzétek ki az elmúlt,

bomlatag bálványok alatt 

meghajló ezredéveket!

Erekbe repüljetek,

legyen hatásotok azokra, akik 

csak szenvedtetés által éreznek

többet, mint egy fabot;

Ne osszatok,

Ne szorozzatok,

Inkább döntsétek le azt,

ami korhatag csökönyösséggel

még áll,

A győztes, a sikeres ezentúl 

ne 

a kegyetlenségi viadal

nyertese legyen.

Önnön határait győzze le mindenki.

 

És minden életoltó

agyi és kézi mozdulat előtt

zuhanj a pusztítani vágyók vállára,

mint behemót bűntudat-kő,

Csiholj lelkiismeretet ott, 

ahol olyat nem fejlesztettek ki,

parazsa borítsa

a lesújtani készülők mellkasát.

Köhögjenek fel hamut a botelmék,

és ízleljék meg kipárolgásuk.

Ha változásuk csodája létezhet...

Szándék-árnyékuk egykönnyen

nem ereszti őket,

múltjuk vésője minden

jótettük falán átjut.

 

Mutasd meg a szemeknek

a tekintély füstje mögött

kuporgó kis lényt,

sőt,

ne a kicsi: 

a Nagy legyen

a Lekacagnivaló!

Az ormótlan,

imázs vaktudatában megrekedt,

önelégültségben visszamaradott,

sekélyes, szipolyozásban fuvalkodó

Nagyságok kora

alkonyulófélben,

Míg az igazi nagyság 

színre lép lassan.

Az igazi nagyság belülről kihajtó.

 

A 'miért' kérdése legyen végre alaphangzó,

a tartalom mindenekelőtt;

És hallják meg odabentről:

Magát emelheti csak a bukott,

mint mindenki:

mint bárki, aki felnő;

És adj szavakat,

szavakhoz ihletet

egy születő szótár hasábtörésein –,

 

Épp történsz,

vénséges vagy: Te, ím'

most kélsz,

tántorgó

lőréseken túl.

 

Prehistorikus tiszta lap.

Varázslatos eljövő! 

Megmutatod magad

zajló, csendelőtti pillanatokban.

 

Hát itt is vagy.