Álmok figurája

Sem éjfél, sem hajnal

nem lepi meg ezt a figurát,

beleelmélkedi magát emberek álmaiba,

senki sem emlékszik rá reggelre,

de nyomot hagy,

emlékeket ébresztő

lénye ott van az álmokban,

alvók szemhéja meg-megrezdül,

mint valami új világrendet bemutató figura,

mint egy szárnycsapás-szellő,

amely abisszális misztériumok táján port kavar,

apró dübörgésekkel érkezik ide,

érzés inkább, mint sziluett,

gondolat mozgását olajozó nyers érzés, és

érzést felvillanyozó nagy gondolat,

és az ihlet, amely üzeni:

önkényes kettősség 

az érzés és a gondolat.

 

Komótosan pattogzanak fel csillagok

képmásai: a kis fehér pontok

az éj első rétegéről, 

majd a negatív színezet

a sötétség pólusáról,

bolydul az emberiség

minden tettének lenyomata,

kavalkád ez, mégsem szédítő,

kimért iramban kezdenek

szimbólumok hullani, 

hogy víztiszta zúdulatként

koppanjanak a földbe.

Emberek fejébe.

Kop-kop

felnyílik 

a visszavonhatatlanság ablaka,

ez maga az Éjszaka.

 

Dolgozik emberek agya,

álmodnak éjszaka,

fekszik most mindenki.

Mennyi doboz a dobozban!

És ez az álmatlan,

álmokba lobbanó alak

csak elmélkedik,

csak képzeleg tovább...

Szarkasztikus írás a szarkazmusról

Még hogy az éltompításnak is van határa!

A kés hegyét egy fújtató orrhoz miért ne hasonlítanánk?

Sebaj, ha túl közel érezzük, legfeljebb

megnevettetünk egy-egy alvilági figurát;

ha nem tör fel belőle a lelkiismeret vicces vulkánja,

hát majd darabjaink fogják,

cuppogósan, szinte cincogva körbekacagni

azt a gondolkodó szervet énség vizén lehorgonyzó homlokot,

alatta azt a szivárgó, öblös pofát.

Ha megpofoznak, az a mancs bizony arcszagú lesz,

Bezárnak vagy kiraknak igazságtalan?  

A meglódult idő vagy éppen tér

ugyanúgy keretünkbe tesz;

Ha uralkodnak rajtunk – legfeljebb szatírákat írunk,

Ha nincs helyünk sehol e Földön –

abból is csiholunk kihunytnak hitt kis gúnyt.

Győzelem és veszteség, alázó és alázott –

torzonborz, szinte szánnivaló paradigmaplüssök,

Széleskörben elismertség ér valamit?

Nívós körben elismertség ér valamit?

A tapsra szükség van vagy csak a valakiség lüktetése nyugtat?

A tömeg már nem kell?

Hát lebirkázni maga is birkadolog?

A tömeg miért nem lehet a vérpezsdítő

nézőpontok prizmáján feltűnő, minőségi sokaság?

 

 

Amott – persze messze –

Szarkazmusföldén nincs csalódás,

idegen a személyes, az eseti,

a szomorkodás, a rácsodálkozás,

a dühösség,

a „kikérem magamnak!” ,

vagy az „ezt látnod kell, le ne maradj!”

 

Micsoda bohózat, végtére is mindenki

magáról, sőt, magával beszél!

(A felkiáltójel lázba hoz, mert nem tompít…)

Majd ha véget ért a zűrzavar,

és megérett az anarchia-meggy, majd akkor szóljatok, 

Vermemben is jól mulatok, 

Amíg meg nem komolyodtok, addig nevetek, 

statikus státusz-moszatok.

 

A körbelengő réteget van, ahol aurának,

sokkal komolyabb körökben, ahol már fontosság van,

azaz cerebritás, (az ott egy "r" betű)

már természetszerűen hatásos

karizmának hívják,

de ez inkább egy mérhetetlenül működő,

azaz igaz fémdoboz:

valaki az első szóra leveti, és megolvad,

valakinek moccanatlan páncél,

valaki titkolt résein át lövi nyilait, majd visszazár,

mint előrefájdító él, mint tüskeszirmú rózsa,

 

és van a szarkaszta, aki el nem kalandozik cél nélkül,

de ha a Szószerintiségek Trónjáról hívják, szólongatják,

nem érdeke – nem érdekli,

hogy szerepel.

Ítélet csőre

Az ítélet másodperceinek

Már-már túl hegyes csőrét

Vizsgáld meg inkább

Ott és akkor

Nézd magad 

Madártávlatból –

Ajtótól ajtóig

...És a liberális feminista ismét bekopog a Férfiház ajtaján. Száz éve be-bemehet, megadják, vagy éppen nem, neki erre a kegyet. Eltagadják vagy nem a női érdemet, amit ellenárban is alkotott.

A lakók, ha épp nem tagadják le őt: a por a tárgyak felületén felcsillan, és ez a véridealista...nő le is takarítja az egyiket nyomban.

"Végre változás!" – hiszi bőszen, a levegő áramába friss szagú oxigén kúszik – és megkönnyebbülve öleli keblére poros tárgyak őrzőit.

Nem szeretné tudni még, a Ház lakói nem kérnek a tisztaságból sem.

A fürdőszobához ér, kopogtat az igazsághívő...nő. Valami igény hiányából gőzölgő szaggomolyag csapja meg, melyet rögtön ki is zár tudatából: tárgyilagosnak kell maradni ebben a Házban, ha egyszer a szag forrásai higgadtan is szórják a bűz-igéket, és mivel az érzés fogalma egysíkú, alantasság sajátja, így itt sosincs mit tenni.

 

Itt nincs nő, csak magántulajdon papírcseléd és köztulajdon tőgycselék.

Eldobható foglyok, nincs önálló létjoguk. A nappaliban az egyik lakó éppen az életképtelenség férfiviccét süti rá az egyikre, a szájgörbület változása láttán a férfigerinc kihúzza magát, a férfimimika bágyadtan kisimul, a férfifej ekkor nem dolgozik: megpihen.

Mindenki pajtárs itt, a Férfiházban. Itt a 'mindenki' a kiosztó-gyakorló csoportra vonatkozik, tagjai soha nincsenek egyedül, a szobákban, a mellékhelyiségben is összetartoznak, előtértől az erkélyig zeng a Ház.

Itt térdig gázolni kell, itt taposni kell: megfelelni a parancsnak.

De a fürdőszoba más. Ott merengőn, magányosan lehet ringatózni az értéktelenség végtermékeivel habosított vízben: az egyetlen hely, 

ahol letisztul, 

kiforrott lesz a kosz,

ahol látható a lé.

...Ehhez hasonló átsuhanó gondolatok oldják a dohos csend légkörét, míg bebocsátási válaszra vár a látogató...nő a mosakodótól.

"Szabad" – benyitni, muzsika ez a szó, örül ez a...nő, engedélyt kapott a belépésre.

A Mindenki egyik arca felpillant, és rögtön fröcskölni kezd, jól bejáratott mozdulat, ezt tanulni nem lehet. Darálja a szót, öblös hanggal jelentősebbnek tűnik minden mondata.

 

A karizma-zajt lehalkítva a remegés kihallatszik az ostorszavakból, ám ez az úr...nak mondott személy, mintha máshoz beszélne, mintha leckét mondana fel mindenhatójának: panelszidalmak peregnek a Férfiasság Közhelyszótárából.

Őt, a mindig Nagybetűst nem karcolhatja kérdőjel.

(A nő puszta jelenléte az.)

Az ő nagybetűs, felkiáltó léte lényegével egybeforrt. Itt a piszok kritikájánál nincs nagyobb piszokság, ha Ő dagonyázhat benne. 

A Víznek megtisztelő ez a transzcendens test, 

és nem kevesebbnek: érvénynek nevezi ki magát, hogy soha ne kelljen érvelnie.

 

"Mocskos vízben jó nekem, és pont. Ez örökkévaló! – dörgi minduntalan szennyező áradata – Ez mind Isten akarata, ez mind evolúció, a kódolt falka, te...a nő pedig..."
folytatja örökkévaló mondatát, arról szól, hogy a nő 

tükörfelületű, 

hús-vér szarkofág.

 

Ez igen: Ige. Örökkévaló! Így ringatja magát, így érhet félhetetlen révbe, 

mulandósága neki nem lehet, mert fél függni attól a helytől, ahonnan jött. 

Fél félségével szembenézni: őselvek cáfolhatatlanságának igéit áhítattal kortyolja. Féloldalas filozófiában hogy is lehetne az egész egyik fele erős, bátor, okos, ha a másik fél nem érző, gyáva, gyenge?

Szélütéses dualitásban

koszlik el lassan

Ő is, tükre is: 

a Férfiház egésze

és kivetülésének 

minden egyes része.

 

...És a liberális feminista még így sem hiszi el a koszt: a férfit lényegi mocskosként,

akkor maga a lényegiség is létezhet, és az már a régi-rothatag determinizmus volna.

Mivégre így a fejlődés, a képesség?

 

Ki fogja kiborítani először a lét?

 

A Kád, ahol mindenki és minden...nő fél, tragikomikus csatatér, mindenki vesztes, csak az egyik (az együgyűbb, a csekélyebb jellemű nem) kegyetlenebb, ő rombolhat, és itt a rombolónál a hatalom, a mindennapi penészes falat megadja (vagy nem.) Itt rombolnivaló lehet bármi, a rombolás győzelmi köve eldobhatatlan.

Itt a rombolót komolyan veszik, hatása van.

 

...És így szól ez a...nő, akinél idealistább nem létezik:

"Te jó vagy! Kérlek, hadd mutassam meg, a szappan és a tiszta víz mire lehet képes!"

 

A Lakó csettint egyet – dobbant kettőt. A szivacsával babráló személyre nem, csak az ajtóra néz, nagy lépéssel kilincset ragad, majd őszinte hévvel csapja be.

 

Annyiban ez nem lesz hagyva,

Az illető...nő szaladna utána szivacsával, törölné a mosdatnivaló lakó hátát, 

Láttatja hátát, a többi lakó azonnal le is szűri ebből a vitathatatlan, üldöztetéses férfikonklúziót.

 

...A rímelni vágyó lelkek, a lelki nagyvonalúak őrangyala újabb esélyt ad a tisztaságra  az attól menekülőnek:

 

"Azt hiszed: azért vagy mocskos, mert megteheted, és ez neked jó. Én azt mondom: lehetsz jobb, tisztább, emberibb! A kultúra, a társadalom, a természet kódjának vakhite csak, mi téged is rabságban tart! Nézz magadra, mit tettél a káddal... A Házzal? 

Kérlek, fontold újra magadat, és hidd el: jó lesz, ha végre nem kapaszkodsz a koszba!

...Ha magadra kérdezel, Te is csak nyerhetsz!"

 

A férfi megfordul. Határozottabb, mint valaha. Szeme nyíl, kihúzza magát.

 

"Téved, hölgyem!

Nem csak azért vagyok ilyen,

mert megtehetem, késztetésem van rá.

Ha nem lenne bennem semmi,

amiből kihajt mind ez enyészet,

Miért is tenném? Élvezem.

Tetszik érteni?

Ne zavarjon...Akarom mondani: takarodjon vissza oda,

ahova való: a szekrényünkbe!"

 

És ennek az egykor férfiajtón bebocsátásra váró, kopogtató, egyeztető,

válaszoló, korrigáló, finomfülű, egyensúly-szavú harmónia harcos...nőnek

tiszta, száraz szivacsa végre földet ér.

A felismerés elnehezül. 

A hajlam a tetthez bújik,

a szabadság és a belső parancs éles kettéválásának 

az örökké csöpögő csap fest zenét.

*

A liberális feminista még abban a hónapban 

radikális elhatározásra jut, 

valami példátlan, valami más, valami új első ez:

befejezi a kopogtatást. Belátja: 

hiú ábránd együttműködésre bírni azt,

aki korokon át

úrnak hívatja magát.

Nagyvonalúsága a kivonulás.

Új ajtókon túl

épít, ír, zenél, fest,

feltalál, felfedez, kitalál 

katartikusan új

kereteket,

régi ajtók, kapaszkodók, térképek, szótárak 

árnyéka nélkül

egymaga.

 

Megkövült koszdarabkák zápora, bár élete végéig kíséri,

páncélja helyzethez, emberhez képlékeny, és

e páncél épsége biztosabb, mint nyomatékosság vágya

az úgynevezett örökkévalón.

Kukaság

Összetörnek,

és te újfent csörömpölsz.

Összesepernek,

hangod puhább, görcsöd bősz.

Elegáns vagy,

kitipeghetsz onnan, a szemetesből.

Visszalöknek,

méltóságod kukaleve feltör.

Bugyborékolsz,

könnyed kemény, igazság hív: elhivatott vagy.

Összerendeződsz,

ez a koponyatér hátha végre befogad.

Helyed lesz ott, 

megtisztel, hogy megadták,

Helyed mégsincs ott,

kezdődik újra a mulatság.

 

Láncszemeket festegetsz csak, 

ha ott maradsz, ahol 

létezhet kukaság.

Élőhalandzsa

Kting vin annomero alnan,

Zendobhonde vidha sylnam.

Tzelbo kentre vendie fjaldram,

Kloppore vesshade doptran?

 

Annyi zene, annyi eszme

kábíthatna nap mint nap.

A rend jótékonyan szorít,

minden napot lenyugtat.

 

Hová lettek a jelöletek,

Hová a szavak idegvégződése?

Végül minden pont kész hazatérni

legelső kérdőjelébe.

 

Tzelbo kentre vendie fjaldram

Kloppore vesshade doptran?

Manapság születik vadiúj - bármi?

Mit jelent az elmondhatatlan?

A Lépcső monológja

Lépcső vagyok.
Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és
mégis. Taposnak engem, mégsem azért, hogy elnyomjanak és
azáltal jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél
érdekében.
Eljutni a következő fejlődésfokozatra.
Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik fokaimat a nálam puhább
anyagból szőtt létezők fel – és lefelé; én is
észrevétlen töltöm be funkciómat. Ha valamilyen bántalomban
szenvednek, vagy például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha
pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában,
legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá:
mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó
tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak
mosolygok.

Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam,
útra kelek, és befészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas
szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert
a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam,
vagy lebotlanak anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor
végre én is élhetek.
És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege
található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni
kivetülését az álmok terében, és a pizsama hónaljrészén.
Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.
Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a
halandókat. Sok rossznak az okozói, de mégis, lelkük hamvas
legmélyén fejlődni vágynak, jobbá válni, önmagukat keresve, vagy épp önmaguk meghaladásának arctalan kudarcát zsarnoki vonásokkal elfedve.
Talán ezért sem adtam fel ezt az „éjjeli hobbim”.

Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az
egyikkel. Csak még nem tudom, melyikkel.
Egy biztos: szeretek lépcső lenni.
Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-
palántákba új reményt ültetni.
De most be is fejezem.

Még meghall valaki.

Kék magvak /A ketreces madár monológja/

Már a magokban is csak az égboltot látom. Mi’ kék!

Dehogy vagyok szabad! Még nem.
Még.
Hallhatatlan sírásom, gondolatom az Örökbe néz.
Mi’ kék!
Egy nap kitörök… Addig csőrözök a lehatároltság rácsaival, míg
leomlanak, fel nem adom.
Mígnem az „igen vagy nem”, a „jó vagy rossz”, és egyéb
végletek nem határozzák meg az embereket.
Én hosszú válaszokat érzek a nagy kérdésekre!
Ők eldöntötték: bezárnak engem egy életre.
Felhők könnyének koppanását hiszem a gyarló léptekre…
Lépni kell, és húz bár valamerre mindig az az apró zakatoló, és
nem szerencsés mindig torpanni, eltévedni a lehetőségek
erdejében. Igaz. (Mit közvetítesz az arcoddal? Bal-jobb-bal…
Menj már!)
Ugyanoda tér az A és a Z is, ha kizárják a közöttük lüktető,
megannyi élő betűt.
Pusztulásba.
Körben forog csak az irányult.
Minden letaposott út körben forog.
Így vagy úgy, de minden út árva.
És még én vagyok bezárva…
Kék minden mag már, mit kapok. Csipegetem, és azt képzelem:
fellegdarabkákat veszek magamhoz.
Már nem emlékszem, milyen is a friss levegő.

Van itt valaki, aki tudja?
Ingatok kicsit fejemen.
Hurrogva röhögnek gyarlók.
Azt hiszik, őket én szeretem.
Pedig csak döntöttek. Kibomlott elméjükből az „igen,
megveszem” szál.
A „neki milyen lehet szál” bent ragadt, és elnémult.
Nem haragszom rájuk. Csipegetek tovább…
Ők börtönbe zártak, hogy ne unatkozzanak.
Én nem unom meg a legszebb kék magot:
a szabadságot.
Mi’ kék!

Kísérteties állítások

A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az ő akarata lenne minden ott látott és hallott töredék, elégedetten tovább suhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe.  

Bár jobban belegondolva, azok sosem tekeregtek igazán.

A Kísértet egy síkon létezett.
Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán, pontosabban minden Általa uralt kései órán és nappalon.
Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.

Nem volt átmenet téltől nyárig; nem volt híd, mi összekötötte volna a minden pillanatban frissülésre rendeltetett lelkeket.

Nem volt zene, csak zajongás, zörgés, neszek és rettegés.

Recsegtek az illeszkedés helyéről elcsúszott lemezek. Többezer éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen sem új lemezek. Az pedig, hogy ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az átlátszó szájába rágottat köpje vissza észrevétlenül a testtel
élőkbe, még csak át se villant rajta.

 

A Kísértet csőbe nézett, és megpillantotta saját látásmódját. Ezen előbb elcsodálkozott, majd felháborodott, végül fújtatni kezdett ősellenségére: a Szellemre.

A Szellem ezen csak nevetett. Ez felettébb bosszantotta a Kísértetet.

Hiszen ő akart mindenekfelett trónolva kacagni, lekacagni a szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak tisztelve, és nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt;  ő akart mindent, és egyáltalán, ő akart: akarni.

A Szellem beérte azzal is, ami néha (vagy mindig) több. Önmaga fejlesztésével.

Ő nem akart rombolni, így sokszor volt talán túlságosan is halk. Nagyobb volt kis-létében, mint a Kísértet, aki viszont kicsinyességében volt hatalmas.

A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító fénykévével. A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált ki, ahogy az éjszakai égbolt fenséges és a sikátor szennyezett sötétje sem.

A Kísértet követői zsibongtak, így hallgatott el bennük minden muzsika.

A Kísértet ezen felbátorodva bőszen jegyzetelni kezdte a gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta, majd egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét: térítő igéjét.

Ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, ott az lesz az egyetlen, a legfinomabb illat.

A tervek megvalósultak – csak a vesztességben megbúvó Szellem volt egy kissé szomorú, ám tudta, nem tarthat örökké semmi, így az emberiség alaptermészetének kihuhogtatott Rossz sem.

Végül, hosszú léleköltők után rájöttek a halandók: ez így nem mehet tovább. Igaz, része volt a Kísértet a folyamatnak: meg kellett tapasztalni őt is, hogy ne tekintsék a Szellemet olyasvalaminek, ami akkor is rendelkezésre áll, ha már milliószor is letagadták.

A még továbbra is élő Kísértet egy napon nagyon elfáradt, és nem volt kapacitása már a nyílt pusztításhoz, ezért régi trükkjét, a manipulációt vetette be. Békepipával kínálta meg a Szellemet, aki viszont ezt elutasította, és inkább vitára invitálta. Ő elfogadta és nevetett jólismert markába: elég lesz a bevált szólamokat hajtani, és végre végleg legyőzheti őt. De arra nem számított, hogy létezése során először látni és hallani is fogja, sőt mi több: érezni a Szellemet, így egyetlen gondolat sem született benne. Ekkor beléhasított a felismerés: soha nem volt egy önálló gondolata sem, így egy építő érvet sem volt képes megszellőztetni.  Akkor először benne is, mint  addig megannyi emberben, valami evilágian intenzív, jeges csönd szele kavarodott fel, ám e szél ezúttal nem fújta – kegyetlenül szembesítéssel sodorta színe elé önnön lélektelenségét ellensúlyozó rémképek sorát.

A természetfeletti rendje szerint a Kísértet minden ártó, azaz kapálózó szándéka ellenére halványodni kezdett a térből, nem sok mindenki hallotta meg ezek után szavát. A Szellem onnantól kezdve nem szívott többet.

Pár alakjában a Kísértet ugyan még emberek homloklebenyébe fúródott volna, de ez már nem hatott rájuk. Az emberek homloklebenye, amygdalája, és egyéb része is erősebbnek bizonyult.
A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte teljesen – az Egyéniség testet öltött.

 

A Szellem újult kedvvel vetette bele magát a munkába. Alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza táján söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte: maguk az emberek is, akikből kivetült és szintetizálódott.

Változtatott: Ő maga változott.  Minden ház megtisztult, minden szoba kísértetmaradvány-mentes lett. Végre kiderült a hosszantartó elborultság oka: a Félelem.

Mitől félt a Kísértet a legjobban?

Önmaga árnyképétől, és attól, hogy világossá válhat: van élet a rögeszméken túl is. Minden tulajdonság és érték illúzió addig, amíg készen kapjuk, és amíg meg nem dolgozunk azokért. Van álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi
is az a minden, és mivel egy. Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre egybeérnek, de többet nem keverednek a még zilált fázisban tengődő rétegekkel.  Hol van szeretet, éppen ezért körvonalazódhatnak az Egy-én-is-ég határai.

Hol van rossz is az életben, de nem fakad rossz szándék a belső világból, és annak leszármazottjából: a gyakorlatból; hol nincs többé ok a befolyásolásra: ott ér véget a Kísértet, aki fél Szellemmé válni, mert neki pedig az tűnt mindig is megsemmisítőnek.

 

A Kísértet sírja előtt megállva rájön a Szellem: őt is, szegény kullogó nagyravágyót is csak a testtel élők teremtették.
A Szellem tudja: ő egy letagadott, de viruló örökség: és ennek teljes átélésében behunyja szemeit, hogy egy új világhajtást teremtsen. Ez a dolga, végre helye is van itt, a Földön. Ennek a hajtásnak frissen illatozik lénye, zenél beszéde, és szárba szökken igazsága.

Nem semmisít meg semmit, inkább átalakít. Meglepő, de néha ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a tiszta Szellem-létre nemesebb, mint a legharsányabb, kísértetiesen veszélyes részigazság.
*

Felébredtem, így valószínű, pislogni is fogok jó néhányszor.  Ha lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha kinyitom: Kísértet.
De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva is lehet.

Elűztem belsőm szobájából minden oda nem illő neszezést. 
Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért semmiféle Kísértet.

Páncélom percről-percre erősebb, ahogy múlnak sebeim.
De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem magamnak páncélt.

Éppen, hogy könnyek szemüvegét levéve, és tisztábban látva, érzékeny látásom és láttatásom az, ami kivéd azoktól a kísértetektől, akiket valaha követtem.

Erősebb vagyok, mint valaha.

Nyitott szemmel jár az, aki néha mer tapogatózni a sötétben.

Csak le ne verjen valami értékeset.

Még a végén a Kísértetre kenné az egészet.

 

Ellentmondásos töredékek a művészet nagy kérdéseiről

A szellemi egyetértés lehetetlensége a létezés lüktetését

komponálja. Az elsimultság árnyoldala egy olyan iszapmasszát

tükröz vissza, ahol egy a sár és a gyöngy, halászni pedig nem

érdemes, hiszen úgyis áthalunk oda, ahol az örök harmónia

lakik.

A Minden egy „mindegybe” torkollik, az a sóvárgott óceán

egyszerre végtelen és semmi. Van egy örvény, ahol végül

minden eggyé válik, a szépséges gesztusok éppen úgy, mint a

félelmetes indulatok. A leheletnyi vagy éppen üvöltő

különbségek elvesznek. Az életben viszont egyik a másikból

kisétál, és azért teszi ezt, hogy újabb békevágyat érleljen.

A nihilnémaság lírai kedélyállapotát, az áramlást nem élhetjük

meg minden percben: minden nagy elfogadás egyúttal kis

bólintás a halálra is.

*

Mindenesetre most élünk, és itt élünk.

Körvonalak ostorával csapkodjuk az elménk szamarát előre, és

saját valóságunk fáklyásai vagyunk.

A Művészet számunkra lehet egy csipet szikrából kilobbanó

ősérzés a jelenben, de éppen úgy egy tiszta igazságként átélt,

egyszerű kifejezésforma; lehet bravúros formajáték, lehet a

misztérium kortalan brillírozása.

A buktató egyik oldalon összemosása gyöngynek és sárnak,

(„Mindenki azt fogyaszt, amit szeretne, nem vagyunk

egyformák”) másik oldalon pedig az egyén belső véleményének

megfellebbezhetetlen igazsága („Csak ez lehet művészet, mert a

másik elavultan szépelgő/bántóan földhözragadt”)

*

Én-ek táncolnak az esőben, de melyik az esőcsepp, és melyik az

én?

*

Nyilatkozhatok arról, hogy a többrétegűséget kedvelem a

művészetben, és nem áll hozzám közel az agyonkonkretizált,

valóságot felszínesen tükröző, ezáltal a felszínes

valóságértelmezést igenlő alkotások sorozata.

Nem mondok újat: versben az éterit, a jelenen átsuhanó

ősérzést, festészetben, ebben az érzékekre inkább ható képi

világban az érzékfeletti kibontakozást, zenében a bizsergetően

ismerős, és egyúttal mélységekbe rántó ambivalenciát,

szobrászatban az élettelenben megelevenedő rezdülést

kedvelem.

Ki kedveli? Én: én, a szimbolista, neoromantikus alkat. Egy

vagyok a sok közül? Valahonnan nézve mindenképp. Meglehet,

minden szemszögből.

*

Bárkinek alkatába tiporni, más szóval ízlését kritizálni egyet

jelent a lelke megsértésével. (Az már még messzebbre vezető

téma, hogy van egy réteg, amit úgysem ér el senki, még ha ki is

gúnyol. Megalázni csak azt lehet, aki hisz abban, hogy létezik

megaláztatás.)

*

Áhítattal csak a tisztes távolságból hozzá nem értő beszél

bármiről. Nem kedvelheti mindenki a legnagyobbnak tartott

művészeket. De nem is lehet valakit nem-kedvelni azért, mert

éppenséggel belső indíttatású az a népszerűért való rajongás.

És van divat, van külső nyomás, ami idővel nemesül, beépül.

Egyszerű játéknak indul, kikapcsolódó farigcsálásnak, és

életfilozófia lesz belőle.

*

A silány, és a szembeötlően egyedi alkotások minősítésében

valamiért mégis nagyobb az egyetértés.

A rétegművészeti körökben elismert alkotó, kikukkantva a „föld

alól”, értékelésben is kevésbé osztja meg a mindennapok

sztereotip emberét. Nem lehet vele vitatkozni – érzi mindenki,

rajongója, semleges szemlélője egyaránt, hogy mélységeket

hordoz, és őszintén lubickol a maga teremtette világban.

Kevés nagyobb egyetértés van abban az esetben, ha fricskázni

kell valakire vagy valamire.

A bóvli és a kincs mindenkinek más, valakinek a Nagybetű, van,

akinek a köznapi, azonban némi érzékeny szűrővel mindenki

rendelkezik.

Minden oldal a maskarákat veti meg.

Minden oldal az őszintét értékeli.

Mert minőséget, értéket alkotni és befogadni viszonylagos, de az

ösztönszerűen megérzett őszinteség vagy hiányának egyöntetű

ítélete kimondhatatlanul emberi dolog.

Rémcsengettyű

Bár a gimnáziumban reálszakot végeztem, mindig is érdekelt a
bölcsészet: ez az ezer-ágazatú, tudás mélyére hatoló, de
önmagára is reflektáló, komoly, mégis nehezen megválaszolható
kérdésekkel átszőtt terület, mely az embert és annak elméjét
másképp állítja a középpontba, mint az objektivitást mutató
természettudományok. A szellem szóra mindig is felcsillant a
szemem, és nem azért, mert kristálygömböket bámultam volna,
miközben kísértetek vertek tükröt tekintetemben. Nem-nem,
nagyon is érdeklődő és nyitott voltam – de csak bizonyos
határokon belül, a földi világ keretein túlra azelőtt nem
merészkedtem. Három évvel ezelőtt éppen ezért vezetett utam a
humán karnak arra a szakára, ami a múlt még tiszta formában
megőrzött tradícióit vizsgálja.
A néprajz szak utolsó évében záródolgozatom végső
fejezetéhez, azaz az interjú részhez érkeztem.
Jól haladtam, miként annak a rendje, a szokások őrzői, és
elregélői készségesen válaszoltak kérdéseimre. A betűk
gyűltek, csak gyűltek a fehérséges lapra. Hatékonynak és
felszabadultnak éreztem magam: kis csúszással ugyan, de
hamarosan záróvizsga, és én hittem: gördülékeny siklással jutok
előre a siker korcsolyapályáján.
Amit viszont a legutolsó interjúalanyom házikójában
megtapasztaltam, az a valami végleg elbizonytalanított abban,
van-e értelme bármit rendíthetetlen bizonyossággal kijelenteni
erről a megismert világról.
Szakdolgozatom a Heves megyei hiedelmek, legendák, népi
hagyományok témakörében írtam, és bevallom, alig vártam a
nénivel való találkozásom, aki megígérte: felejthetetlen
élményben lesz részem. Betudtam ezt az általam olyan nagyon
csodált, időskorban is megmaradó lelkességnek, amit többek
között a mesélés vált ki.
Nem volt rossz előérzetem: bizakodva vágtam neki az útnak a
kis faluba. Még a busz kanyargása, időjáráshoz képest őrült
irama sem törte szilánkossá közérzetem nyíló-csukódó ablakát.
Vendéglátóm nagyon kedves öreg hölgynek tűnt. Olyan igazi,
kendős, derék idős asszonynak, aki még tudja, mi a tisztelet és
az időtálló emberi értékek.
Eltelt egy óra, kicsit lassabban, de biztosan kettő is.
Már éppen mentem volna, hiszen kérdéseimre mind választ
kaptam, még a kelleténél bőségesebben is. Hirtelen zsibbasztó
fáradtság lett rajtam úrrá: gondoltam, biztos a hosszú nap, az
utazás, és a már így is kimerítő beszélgetés az oka, majd
kinézve az ablakon nem nyugtatott meg a látvány: kisebb
hóvihar kerekedett.
„Hogy fogok hazajutni?” – töprengtem már a harmadik óránál, de
udvariasan végighallgattam a szegény pásztor esetét a
„rézfánfütyölgő”, ördögi rigóval. Félreértés ne essék: nagyon
érdekelt, de volt a helyben valami…
 
Nem tudnám pontosan leírni, mindenesetre nagyon leszívó,
nyomasztó hangulat ülte meg a szobát, még ha egy jó darabig
szemet is hunytam felette.
Visszagondolva a néni hangja egyszerre volt élettel teli és síron
túli, bármilyen botorul hangzik is ez. Lelkesen mesélt, nem
elhalón, de jellegzetes, reszelős hangjától időnként önkéntelenül
is összerezzentem. Mégis, amit a legkülönösebbnek találtam, az
az a hang volt… Olykor, mintha apró csengettyűk szóltak volna
meghatározhatatlan irányokból. Megérezhette aggodalmam,
legyintett, és mindentudó kacsintás kíséretében azt mondta:
„Ugyan, leánykám, csak nem gondolod, hogy sípol a tüdőm? Ne
aggódj, ez csak a rémcsengettyű!” Ettől a mondattól minden
lettem, csak nyugodt nem. Gyomrom remegését palástoltam
félszeg mosolyommal, hátha ez a kényszeredett derű
hamarosan elér középpontomhoz, és elhiteti belső világommal,
hogy minden rendben van.
Kint süvöltött a szél. A néni pedig műfogsorát éppen úgy
megragyogtatta, mint a megbújó hó fehérséges takaróját a
csillagtalan ég alatt.
– Későre jár – azzal az órámra pillantottam. Akkor vettem észre,
hogy a ketyegő megállt, pedig négy napja cseréltettem elemet
benne. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a néni eszelősen bámul
és vigyorog rám.
– Csak nem megállt az idő? Az órád is, és a külső idő is, ne
ámulj. Hidd el, gyöngyvirágom, itt minden megtörténhet! – erre a
megállapításra széttárta karját, és fojtottan nevetni kezdett.
Kezdtem félni. Külön-külön nem volt semmi nyugtalanító a
helyzetben, de ahogy ott voltam, és megéltem az egészet, már
akkor kirázott a hideg, mikor még voltaképpen semmi sem
történt.
– Mennem kell. – mondtam szűkszavúan, de az idős asszony
megragadta karomat. Majd engedett a szorításból, és lágyan
simogatni kezdte. Motyogott valami érthetetlent, mintha sírt és
imádkozott volna, lehajtotta fejét, majd felnézett rám.
– Nem mehetsz. Még nem meséltem el a Rémcsengettyű
legendáját! Hát nem is vagy kíváncsi rá? – szemöldökét
felemelte, és hirtelen megsajnáltam őt.
– De… De igen. – dadogtam alig hallhatóan, mire kénytelen
voltam visszahuppanni a dohos szagot árasztó karosszékbe.
A néni erre felpattant, és átült a hintaszékébe. Ringatózott, mint
egy félnótás, majd a mellkasára kulcsolta kezét, és végre
beszélni kezdett. Megnyugodtam – ez az utolsó történet, és
őszintén kezdett érdekelni.
– Kisleány, drága bogárkám. Ha ide vendég teszi be lábát, és
mesélni kezdek a régiekről, egy idő után… megáll az idő. Ne
nézz rám komótosan, ez így van. Na de térjünk rá a lehető
legkísértetiesebb történetre, ami éppen azért hátborzongató,
mert… igaz!
Hajdanán, egyszáz évvel ezelőtt– belevágok akkor a közepébe –
csontvázak látogatták meg olykor az élőket, nem csak éjszaka,
akár még a földeken is a szívbajt hozták rájuk, és lidérces
hangon muzsikáló csengettyű kísérte léptüket. Ne rémülj meg,
ez igaz történet. A jó hír, hogy most már csak kísértetek vannak,
de azok nagyon. A legelfogadottabb változat szerint száztíz éve
kegyetlenül meggyilkoltak egy családot kicsiny falunkban. Aztán
azok felébredtek, jóval azután, hogy lebomlottak, és járták a
környéket, hogy terjesszék a gyilkosaik nevét, mivelhogy a rend
becsületes urai túl hamar lezárták az ügyet, és nem bukkantak
semmire és senkire. Azóta nem szokás itt csengettyűzni, érthető
okokból. Az embernek borzasztó rossz érzelmei támadnak, mert
azóta is előfordulnak itt – igaz, most már csak évente nyolcszor
kélnek vándorútra a holtak – és csengettyű kíséri szinte katonás
menetelésük. Annak idején szenteste történt a rémtett, onnan a
rémcsengettyű elnevezés. Azóta – ki tudja miért, erre is vannak
elméletek – de a sír mélye csöndes, nem járkálnak ki belőle,
ellenben suhannak néha. Most is itt vannak egyébként, nem kell
hozzá sok sütnivaló, hogy kitaláljuk.
Azonban van egy tényleges jó hír: ha csak arra a pár napra
megszűnik minden gyűlölet ezen a kis világon, ha az emberek
csupán három, érted, lyányom, mindösszesen három napig nem
marakodnak, féltékenykednek, nincs uralkodási vágyuk, és nem
él rosszmájúság bennük, csak béke a szívükben és jóság,
akkor… Ők is békében nyugodhatnak végre. És az igazat
szólva, én sem bánnám, ha vehetnék végre igazi
fémcsengettyűket, és kicserélődne az a rettentő „r” a fenséges
„f”-re. Méghozzá a félelemnek még az emlékét is elfeledve –
kacagta a néni erőtlenül. – Ha érted, min eszmélkedek.
Szerinted eljöhet az a kor?
– Én… Nem is tudom… Igen, talán lehetséges. A kérdés az,
hogy hogyan.
– Okos rátapintás a lényegre, leány. Én tudom is a választ.
Szemem hatalmasra nyílt. Hang már így is csoda, ha jött ki
torkomon, még ha egy fátyolos halkan elrebegett, közhelyes
mondatra tellett is.

– Nos, ama kioltott életű család tagjai fiatalok voltak. És ritkán jár
erre vendég, pláne nem ilyen ifjú… Csak nagyon ritkán. És a
kísértethorda nem érti meg, hogy a gyilkosaik is már rég
elhunytak, és nincs mindig igazság a Földön, így talán… Sőt,
biztos, hogy sorsszerű, hogy itt vagy most te, drágám. Nem
habogok tovább: neked kell beszélned velük.
Nem meglepő, hogy elragadtatásom már a néni első mondatánál
kútba esett. Hát még ennél!
Aztán élesen vágott nyakam fölé a gondolat: miért is ne? Bár ez
már úgysem a szakdolgozatom anyagát képezné, de ki
mondhatja el magáról, hogy szellemeket térített, hogy ne
csengettyűzzenek, és szálljanak vissza a koporsóba, vagy a
fénybe, vagy mindkettőbe, tudjam is én! Bólintottam hát. Nem is
igazán éreztem másra akkor erőt magamban, de azért bennem
volt a bágyadt tenni akarás is.
Ekkor azonban a csillár vadul rázkódni kezdett, és még a sokat
látott és hallott néni arcán is a rémület első jeleit kezdtem el
tapasztalni.
– A fenébe! Ilyen dühösek még nem voltak!
És akkor meghallottam. Borzalmas zene és csengettyű volt a
javából – egyenesen a halál ködéből.
– Menekülj, lány! Ezek gyilkolni akarnak! Hallom a hangjukat,
még ha te nem is! Neked még nem késő.

–Nem tetszik jönni? Vagy beszéljek velük? – idegesen
szorongattam a lapokat. Az interjúkérdések és válaszok némán
meredtek vissza rám.
– Hagyjad, kicsim. Már hiába. Tudod, nem mondtam, de a
tizenhét esztendős unokám… Ritkán látogat, de akkor nagyon…
Hogy úgy mondjam. Már mindent megpróbált a kincsem. Azt
mondták az alaktalanok: legközelebb gyilkolni jönnek. Nem
hittem nekik, de minden jel arra mutat, hogy ezúttal nem
tréfálnak. Nem lehet már rájuk hatni. Most is hallom, milyen
borzadályokat susognak. Valószínű, kopogóvá, vagy démonná
változtak. Ne haragudj. Nem akartalak megrémíteni – azzal
leszegte a fejét, egyetlen könnye súlyos koppanásként
hallatszott a sivár, téli éjszakában.
A rémcsengettyűzést, és a tárgyak nyers mozgását persze nem
csobogta túl az a könnycsepp, ami egy meggyötört, idős hölgy
utolsó élő nedve volt.
– Ne makacskodj, az idő újra jár, és a buszod is. Nem biztos
különben, hogy meghalok – hangja hullámzó volt, elcsukló. A
mondat folytatása helyett azonban sóhajtott és rám mosolygott.
Ez a mosoly kellett a nyugalmamhoz akkor, mint valami
fénysugár, ami a nyomasztó feketeséget követi…
Mennyit képes töpörödni és nőni egy szempárban pár óra
leforgása alatt egyetlen ember?
A csillár már darabokban hevert a földön. Ellentmondást nem
tűrő módon vettem elő a partvist és hetyke párját, a lapátot, majd
eltakarítottam a darabokat.
Ezután fellélegzett a szoba is.

– Elmentek – suttogta a néni, vagy inkább tátogta alig-hangjával.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy átöleljem. Szorított
szinte a néni, nem mondanám, hogy le volt gyengülve.
Elbúcsúztam, és más emberként léptem ki a nyikorgó ajtón.
A buszom tizenkét perc múlva indult.
*
A szakdolgozatom megírtam, négyes eredménnyel.
Három nap múlva olvastam a hírt az interneten, hogy özvegy
Harmatos Gyuláné, született Ugrai Juliánna életének 78. évében
tragikus hirtelenséggel elhunyt. Valami erő aznap a kezemet a
gyászjelentésekhez vezette. Tragikus véletlenséggel a
látogatásom utáni napon halt meg. Megdöbbentem, és tudtam, a
falubelieken kívül senki sem hisz majd nekem. A lakosokat pedig
hidegen hagyta mindez: ők már megszokták és beletörődtek a
Gonosz jelenlétébe. Mit is tudna tenni hatszáz öreg lélek ellene?
Nem tudtam megállni: visszamentem, hogy érdeklődjek. De
minden válasz titokzatos volt, olyannyira titokzatos, hogy
kiviláglott az ordító igazság: a kísértetek végeztek vele.
Hivatalosan baleset volt – de nem hiszem, hogy puszta
figyelmetlenségből fúródott volna bele egy üvegszilánk a
fejébe…
Ők tették. Ők, az alaktalanok. Az igazságtalanság ellen
kísértetiesen tüntető, igazságtalanná vált kísértetek.
Ezen a történeten marcangolom magam már jó ideje, nincs
éjem, nincs nappalom.
Olykor azt álmodom, hogy rémes lények csengettyűznek, de pár
nap, és itt a karácsony, és én mindent megteszek, hogy jobb
hellyé tegyem legalább a közvetlen környezetem világát.
Igyekszem a többi napon is így cselekedni.
Már abban sem vagyok biztos, hogy nem egy korábbi
rémcsengettyűs család ölte meg, jó pár emberöltőre
visszanyúlón ezt a szörnyű csapatot.
Már abban sem vagyok biztos, hogy csak álmodom azt, hogy
rázkódik alattam a talaj.
Olykor még abban sem vagyok biztos, hogy élek. Néha
csontvázként kelek ki az ágyból, néha kedves társalgásban
oldódok fel barátaim körében.
Semmiben sem vagyok biztos.
De befejezem az írást.
Valami zajt hallok a távolból, és hiszem: itt az idő.
Nem evilági zene, és nem lejátszóból szól.
Nem is élőzene.
Holtak játsszák.