Koncentrikus papírtekercsek

Az elbeszélők kora kőtáblákba véste a boldogságot. 

A kőmerevséget követő lélek megpihenhet a vallásban, ám kereteken belül hagyja, így a vallásos ember sosem érheti el a transzcendenciát, ami nem lehatárolt igazságok világi formáinak egymásba alakulásának örökkévalóságának érzését, hanem az univerzális képzeleti tér és a megismételhetlen emberség találkozásának pillanatait adja.

x

Ha a kíváncsiság bűn, akkor a kereszténység a tudásszomj igába hajtásának vallása. Mindent csakis egyféle módon lehet megítélni: rosszként, és csak rosszként, vagy jóként és csak jóként. A szem, ami mindenhol ott van, és láthat vagy hallhat mindent, a gondolatokat is: ez a kereszténység esszenciája.  A kételkedésmentes gyanakvás szeme.

x

Mi a téboly? A téboly a hierarchikus gondolatkörökben a vásári mulatság, a rendszert felforgató események, és művészi összeomlások képét idézi.

Ebben a világban viszont a téboly: rideg egyformaságban egyszerre kántáló emberek meggyőződése: az erkölcs belső megismerése nem lehetséges, hanem előírás szerint kell hogy történjen. Ez azt is jelenti, hogy a gonoszság, kegyetlenség, a barbaritás is elfogadott, ha azt lejegyezte valaki, ha szokások, szimbólumok, és múlt pecsételte le a kultúra fogalmába illeszthetőségét.

Az egalitárius felfogásban viszont a kultúra mércéjéhez a belépő a civilizációs minimum megütése, így kizárható az, amelyik ezt nem teljesíti. Ha a tartalom, az erkölcs, az eszme fontosabb, mint a séma, azaz a humán minimum a mérce, ez nem tűnik ellentmondásosnak.

x

A keresztény eszményi nő a való életben az a nő, aki a kisebbrendűség magába ringatott hitében az önálló gondolkodás csíráit fojtotta bele a maszkba. Mosolyog akkor is, amikor az elhangzott szó majd' felmarja, és akkor a legszomorúbb, ha valaki látja őt, és ennek zavarában inkább még felszínibb szintre emeli a beszélgetést.

Ez a szegénytudatból öntudatosságot építő, eredendő bűnt védő asszony, aki minden rendszert eltűr, kiszolgál, ő az, akire köpni lehet: tátongó sebnek neveztetik, és ő szó nélkül meghajlik a szavak alatt... Egyre lejjebb, a földig is, ha azt mondják neki.

Mint tetszhalott, aki kész végigvinni egy életet öröm és új gondolat nélkül, és ha mégis nyílna lehetőség az új megélésére, azonnal kinyílik szeméből az önérzet szikrája, ami viszont kék szikra, és élesebbnek és ömlőbbnek tűnik, mint a világfájdalom átlagos átvillanásai.

A keresztény isten a szolgaság imádatának istene.

x

A feleség szerepe a vallási hagyományban az a halk, nyugtató jelenlét, ami a klasszikus nézetek szerint az erőszakra, háborúra, agresszióra termett férfi elkötelezettségét nem fogja megtörni, kivéve őt így a gépezetből.

x

 A nyugati hagyományban a logosz jelent igét is, de szót is.

De mi is még a logosz? Előírás, törvény, kinyilatkoztatás, és név.

Tehát minden abból következik, amiket a dogma és a tekintélyek elbeszéltek. Nincs többféle logika, nincs más megismerési út, mint a logosz szerint élni.

Ezek szerint az egyes embernek bűn a fantázia, a formabontás, voltaképpen a lelki élet terében a saját belső világ "csak" egy tér, amit a logosz tölt meg.

Az asszociációk egyértelműek: senkinek nem lehetséges - valójában:"engedélyezett"- ezt a dogmát felülvizsgálni, azaz gondolkodni, saját főből érezni csak bajt okoz, nem üdvözítő.

Annak meggyőződését, hogy a próféta látomásai, a parancsolatok, dogmák nem alkothatók újra, a név hatalma biztosítja.

Így a dogmatikában a nevek uralma is a tartalom szellemi értéke felett.

Ez azt is jelenti, hogy nincs új a Nap alatt - az örökkévalóságban a kozmosz végtelen égboltja alatt csak egyféleképpen nyílhat ki az éjfélvirág.

x

Honnan a nőkre testált örökös vádbeszéd, kinyilatkoztatás, azonnali ideologizálási kényszer? Miért? 

Radikálisan réginek tűnik, de a férfi belsejét jobban megtöri a rendszer, sőt, jóval hamarabb, nyomatékosabban, láthatatlanul.

A szabad gondolkodás megtörése után a férfi a cselekedetsorainak minősítésébe,  a nő a létének minősítésébe lesz vetve.

Ezek az előítéletek alapjai is.

x

Tertullianus nők elleni vádbeszéde, azaz a női nem valóban ható ezredéves elátkozása az az átok, ami valójában inkább a férfiakat átkozta el.

A felsőbbrendűség mítosza mézesmadzag a vezetői székekbe, a megszólalás előjogába, és a hadifrontra. A felsőbbrendűségi tudat a kritikai gondolkodás halála, ahol a jó és rossz nem megismerhető, és ahol a homályos érzés fogalma mindaz, ami e látókörön kívüli.

A tekintélykövető férfi nem tudhatja, mi a jó vagy és mi a rossz, mivel annak érzéke mély, komplex megismerési folyamat eredménye, ebben a fogalomrendszerben az ebben a fogalomrendszerben érzésnek nevezett valami. 

A nő érző lényként felfogott entitás-képzete abból a mechanikus nézetből fakad, miszerint az ember test és lélek, ahogy a férfi a nőben, úgy lélek a testben van, a nő lelkisége is a testének lenyomata, ennek megfelelően a férfinak nincs saját megfontolásból, indíttatásokból építkező erkölcse.

A tekintélykövető férfi ennek értelmében - mivel éppen erkölcsi szemléletében nem rendelkezik a humánumot teljes komplexitásában felfogó képességgel - önmagában erkölcsnélküli lény, annak hiányosságait a nőn kéri számon.

x

A patriarchális emberfelfogás szerint az ember: érző gép.

 A nő az "érzés" hordozója, lénye a visszamaradottnak tekintett természetet tükrözi; a férfi pedig utasítások, előírások, eszmék, szokások és felhalmozott tapasztalatok birtokában tudja magát az úgynevezett Szellem birtokosaként tekinteni, az alapfogalmak megkérdőjelezése nélkül. Minden hasonló kérdés a nőibe való zuhanás, ekképp kívánatos könnyed kis zenének tekinteni így a nő szavát, kérdéseit, ellenkezését.

A nő mint rendszerfelforgató gondolatok forrása inkább nevetséges, mint elgondolkodtató, minthogy a nők intellektusa kapcsán a modern időkben enlegetett árnyalt gondolkodás a klasszikus felfogású férfi számára valahogy úgy sejlik fel, mint festőecsettel babrálgatás egy kedves, színes, virágos impresszionista festmény előtt.

Hogy nehogy a tabunak számító "nőibe" zuhanjon, így a férfi maga sem kérdezi fel, mi is az az árnyaltság, és milyen elmebeli részeket érint - hiszen ezek magától a nőképzettől igen távol eső fogalmi körök, így lehet a közfelfogásban " részletekre kevésbé érzékeny, fogékony", így bírja el a férfiszellem jókora zsákja az "egyszerű férfi" képzetét. 

Így marad a férfi fejében a nő kisszerű, lágy, gyermeki lény, ezen képének okvetlen megőrzése - akár szorongatott plüss egy puskaporos éjszakán - kiemelt érdeke ennek a rendszernek.

Ezek berögződések, amelyek kételyét a férfi élből el kell utasítson, hogy működjön a gépezet, és ennek mélységes, szinte szatirikus gúnya a mindennapokban egy komplexitását megélő elmében szinte egyszerre tragikomikus, fájdalmas beletörődésbe hajtó, és megszokott, szellőszerű.

x

A patriarchális rendszer pszichológiailag olyan mértékű torzulást okoz a férfi személyiségében, aminek összes árnya, sara, hosszútávú következménye rá vetül végül vissza.

A férfi nem született gonosznak eredendő létében.

A fogalmak szintézisének tudásának zsinórjától a hierarchia szelleme, (a "Szellem") vágta el, a férfi egyedi humánuma és az embertelen férfi ideája közötti feszültséget egy helyen: a meg nem ismerhetőségbe, és megkérdőjelezhető embervoltúságba nyomott nőn vezetve le.

A férfi nem gonosz, csupán gyűlöli magát szeretetképtelensége miatt, de fogalmilag ezt nem éri el, ezért mivel megfogni nem tudja, a szeretetet is gyűlöli. Atyái a homályos érzések fogalmába redukálták a tekintélyszemélyeken túl eső szellemi terméseket, és nem az ismeretlen semleges címkéivel, hanem kétes, kínos, nyálkás légkörrel vonta be azt.

A férfi nem gonosznak született, hanem gyűlölöletessé vált, a szeretetlenség hitének öngyűlöletét hordta ki a történelem folyamán, ezt a szeretetlenséget, és annak a maga által nem felismert, de éhezett igényét másokra vetítve csomagolta mindennapi gonoszkodásokba.

A férfi nem született gonosznak, hanem ugyanazt a gonoszságot kérdezi fel, neveti le, amit használ léte igazolásának nyomatékaként. 

Őrjöng ma a férfi a szeretethiánytól, aminek fő hordozója végül mégis ő lett. 

A szexualitás az ő keresztje, nem a nőé, ezért őrjöng az ölelés és lélek teljességének hiányától, amihez viszont csak ér: szexuálissá válik, ezt ő kiterjesztett öngyűlölete által bűzössé tette, ezért bűzlenek a nő szinomái az ő fejében, ahol minden egyszerre válik vágyottá és töredezetté, a férfi legbelül szégyenli magát, és bolyong  a megértések és a megérzés rengetegében, ebben ahol az éjszakai utak, de azok pokla is az övé,  az eleve elvetett remény szempárjának ad egy esélyt, hogy aztán azt újra és újra összezúzza.

Őrjöng a férfi, mert akiket mélyen tisztelt, csodált, akikre egyedül hallgatott, azok ugyanazon férfiak voltak, akik a belsővé tételét mindennek a kiterjesztett önpusztításnak előkészítették, és akik maguk is szenvedéstörténetekben voltak.

Az elbeszélők kora valójában sosem volt-kőtábláktól vette el a tiszta rácsodálkozás lehetőségét. 

ki a lomboknak énekelt

ki a lomboknak énekelt
a legelső hajnal előtt
ő ki a legszebb éjre lelt
világa azóta felnőtt

volt remény hulló levelek
nem féltek tűnni egészbe
mára zsibbasztó zörej lett
lehet ez végek zenéje

ki a lomboknak énekelt
hadd legyen dús élet fája
itt van vagy égi útra kelt
hogy a menny kulcsát elássa

képmásait bolyongásba
sújtva vagy ösvényt mutatva
él ő holott a hit árva
körbeölel majd a haza

ki a lomboknak énekelt
úgyis megtalálod dalod
ágak között itt most érzed
mert örökre elhallgatott

/Kányádi Sándor emlékére/

2018.

A 'nem úgy volt' dala

Az, mi volt, mi mart, mi fájt,
mi rögökbe torkollt, mi volt,
mi port kevert, mi rombolt,
mi lehetett volna,
mintha mégsem szólna,
nem egészen úgy volt...

Távoli légvár csak, mi világ,
mi lett, mi messzi sziluett,
mi zúz, mi nyúz, mi húz lefelé,
mi a sajduló Sohasem,
mi a hol volt, mi a hol nem,
mi lelken folt, mi meghurcolt:

nem úgy van, ó, tudom már, nem!

Mert kocsonyaként reszket,
mi élet, mi képzet, mi szép,
vagy széttépett lett, reszket,
ázva hiába kergeted
az illanót, a pirkadót;
ne hidd bánatodnak a valót,
mert a valós úgyis a Lehet.

2015.

Héliumhalmazok

Éjszaka kékesbársony füvén
harmatpettyek ők, a csillagok.
"Miről képzelegsz, azok csupán
hidrogén s héliumhalmazok."

Univerzum tágas tükrében
pillanthatod önmagad.
"Habár szépen hangzó idea,
attól kettő más marad."

Tünékenység lila pelyhű árnyain
elreppen a Pillangó-köd.
"Miről hablatyolsz, az vörös porfelhő,
mely csillagfényt alkot és föd."

Ikerfények képmása vetül
a kettébontott, sóvár világra.
" Ez csak két egymást vonzó csillag,
nem holmi lelkek energiája."

Éjjelek szőlőcukra élénkíti
azt, mi ihletből fölbolygó.
" Nem igaz, hiszen a Hold igazából
hideg, lelketlen kőgolyó!"

Művészet roppant zongoráján
felcsendül a tudomány dallama.
"Higgy, amit akarsz, hinni neked
úgyis száz év múlva fognak, s nem ma."

2014.

Visszabontás

Megütközött tekintetek

szememet ismerik régen.

Mindenki falban lakik.

Nem baj, hogy ember vagyok:

legyen hát a fal kedvenc öltözékem.

 

Egykor még hontalanság lakott ott,

ahol ma jelzőeső köpönyege van.

Helyet tört ököl, tenyérré feszült.

Csak a saját kéz, csak a saját merész:

a félelem számára simogathatatlan.

 

Ki csak kifelé zsong, volna csak

az igazi személyiség?

Hogyhogy nem személytelen

hullámtalannak hagyni

az egyéniség tömény vizét?

 

Annyi kezdőpont vár itt, bent,

tenni tudás, megújulás eredője.

A "miért ne" a "miértek" kezét fogja.

Túl sok hatalmas apróság vesz körbe…

 

Falak ütköznek szokásosan,

kopog a fontosság éhsége.

Fal mögött jóllakott mindenki.

Fal mögül kilépek, mint mindenki,

akit zavar penészes énképe.

Önirodalom

Ledobom a kollektivitás ismert láncát.

Fel-fel szirének! Még újabb mítoszok kellenek. Mert ööö...

Minden történet forrása általánosság.

Hogy is lehetne élő, ha régiben elhelyezhető? 

 

Őrzöm magam égve, hamvas képzelettel.

Őrzöm helyzetek nyers, kedves nyilallását.

Eldobok, levágok, felfejtek. "Ébredj fel!"

Meg is lepem az Egyén kitakart álmát.

 

Mindegy, ki mondja, ha van lényeg: ihlető tartalom.

A kárörömöt lenevetem, eldobható: holmi.

A Megaláz Hatóság nem létezik. Csak laphalom,

melynek leírhatóságát hiszik a félők. Hogy mi?

 

Írom magam. Épp öndeterminálok:

csodálat, szánalom, közöny nem kísért.

Maradok maszületett sokatlátott.

Tükröm ép akkor is, ha senki sem ért.

Monológversek

A Kultúra monológja

Ember szellemének tükrében

megpillantom ősi magam,

Lélek szövetébe fűz régen,

mitől lettem halhatatlan;

olykor a megfogható részem

ledobja az idő-szurdok,

ám letűnten morajló népem

emléke csak engem suttog.

Ellenpárom az őstermészet,

de sohasem ellenségem,

ami Forráscseppet felém vet,

az az örök békességem.

Fénylő értelem-szőtte ruhám

sohasem elavult gúnya,

s légi pillérem döntése után

is csak maradok: kultúra.

xxx

Szeléné monológja

Violaszín, csillagpelyhes éjszakán

megpillantottam egy álmodó ifjút.

A vágyam, hogy nappal zendülő hangján

lobogjon lényem, egyszerre csak kifújt.

Kristályszelek csöndbe ható visszhangja

egy ismerős nevet hűlt szívembe font,

azóta égek, hol lágyan takarja

miriád szálló szikra Endümiónt.

Meglátva sugaram, körbetekintett,

majd ismét rám szegezte szép pilláit.

Pásztorbotja sziporkája keringett,

s ő szebb volt, mint bármely istent világ hitt.

Órák teltek, meneteltek, beszédek

tartalommal telített mosolyával,

világunk kitárt kamráján temérdek

kíváncsi kulcs dobogott boldog vággyal.

Kérdés nem volt sosem, nem is lehetett

a pont, mely zuhogó idők folyamán

ezer izzó felkiáltójellé lett

azon az ezer gyermeki éjszakán.

Ezer és egy gyermeki álmú éjből

ötven aranyfürtű csoda lett testté,

s mi csak szálltunk a napba zárt mélységből

az örök hold gyöngyének fénye felé.

Tudta, hogy telehold alakját öltöm

éj meghatározhatatlan részein,

tudtam: vele a tisztaságot szövöm,

s élénkebb volt, mint lángolni képes szín.

Tudtuk, szépségfakító valóságunk

csak az éjarc hamvas pírján létezhet,

de szegényes napon túl habzó árnyunk

fel nem foghatta a sivár képzelet.

Ám az éjszép ifjúság végül hamar

füstöknek karmai közé vetődik,

Nélküle létem csak zűrbe zárt zavar,

légi udvarom zord göröngyök őrlik.

Örök álmában leszünk ketten immár

hol volt, hol nem volt, mindig lesz egységgé.

Álmaiban égek, hol a hajnal már

többé nem súgja fülébe: Szeléné.

xxx

Tükörmonológok

I.

pupilládról

lepergő

énképed

kanyargó útján

a tört fényévek

elbírják a súlyt,

s azt, mi sújt – 

tükörtől tükörig

ez az út

II.

tükörmély-éjjeleken

arcaink fénylenek fenn

idelenn

találkoztunk…

III.

kútsötétségből

felragyogó

homályos

derengés:

belenézve

megpillantod

képmását arcodnak,

eredetijét

csak a benned élő másik

érezheti

teljes-ében

IV.

látsz magadban

társam vagy,

látlak magamban

– az az Arc szabad – 

xxx

Igazság – hol?

A Megbántás monológja

„Kesernyés félmosolyotokból száll

millió bánatbarna porszemcse,

e finom árnyalakban a bús báj

öléből felnyílik a fekete epe  –

melankólia malmában a düh búzáját

őrlitek ki tünékeny, kísértetfehér lisztté,

így szitáltok, holott csakis a hiúság fájt,

hangulati mélyrepülésben vagytok a „mi-ré”…

„Dó” fekvésig is értek akár, ha énetek túlvalóság,

és a főhajtó önösség maszkjába fulladtok,

ahelyett, hogy haladva a továbbfejlődés lépcső-súlyát

boldog hordozva bírná –  és büszkén! –  bús arcotok.

Mert megbántódni kár, minden átokáldott szó: homály.

Csak, ki eleve hajlott hátú, esdekli az egyenest.

Követelőzve kapaszkodik, míg gerincébe váj

az őt körülölelő, mégiscsak goromba ívű test;

tartóoszlopát, mi figyelmezteti bőszen:

ideje bölcsebbnek, és érleltebbnek lenni – 

és akkor, ott, abban a feleszmélő csöndben

sértődni semmin nem kell, titok csupán ennyi”

A Megbántódás monológja

„Amint kifurulyázod szavakat a szádból

a bágyadt gőg átszolmizál rajtuk mind végül,

én én vagyok, és aki mimózának vádol:

joga senkinek sincs, hisz a seb el nem évül.

Nem tudok oly dörzsölt-fennkölt szavakkal

kijátszani, akár te, hegek oka és forrása,

de ne bántsanak, kérlek, mert lényem angyal,

céltudó források törékeny-gyönyörű holtága.

Ha megsebeztek, bizony annak a lisztnek sorsa

penész-szín mállás, takargatott oszlottság lesz majd csak,

kenyérpilléren nyugszik mindenek táplálója,

így hát gyönge hangom nyöszörgik el ezek az ajkak.

Halld csak! Lehetne kedvesebb is ez a világ,

nem ilyennek szánta Földnek anyja, amikor

megannyi pompát belsejéből ide kitárt,

ez, és a régebbi is csak egy-egy talmi kor!

Már eleget szóltam, itt didergek ebben

a fázós, rideg rejtelmekkel terhes éjszakában,

védjen, ó, védjen meg valaki, különben

összeroppan mindenkori világ súlyától vállam!”

Az Erős és a Bölcs monológja

„Hallom hát, kis mimózám, a valós élet viszont

közel sem ilyen, ily… alamuszi parány-puhány,

a lépcsők nem véletlen kemények, hiába iszonyt

érzel e nem szivacs-ruganyos felett, te hullt árny!

Szememben nem lehetsz sem szálló, sem pedig fény:

mert a megbocsátás az erő örök erénye,

nem kell ide ima, sem doromboló remény,

kezdjünk már el élni, úgy igazán, kérlek, végre!”

„Én azonban sosem kizárólag magamban motyogok:

hozzátok beszélek mind – nem magány- elszigetelve,

akárcsak lélektelen korokból itt ragadt robotok,

nem, én mindannyiótokat elfogadlak, ki fenje

az ítélet kését? Senki. A bolond-szertelen

csak olykor szeret, én feltétel nélkül, mindig. Ti pedig?

Tegyetek, miként szív sugallja. Evezhetetlen

a betonkemény tó – ne fajuljatok haragcementig.

Kövesedett a tett, illó a szó – ám mind a kettő

tud örök nyomot hagyni. Ne bántsatok soha senkit,

még kevésbé bántódjatok, a legborzongóbb erdő

is tündérlakta, ha belőletek az öröm cseppzik!

Utóhang:

A megrészegült Holdkóros  monológja

„Mi is volt fonala a föntieknek? Nem emlék rég.

Bölcs vagyok, ha feledek bántást és szomorú érzést?...

Egyébiránt kezd kimenni álomszesztől hatottság hatása,

 –  fejemen hamarosan kopogtat a világ összes harkálya –  

De mondjátok csak, kit érdekelnek nyilak,

melyből hiú zsebkendőnk lélekvért itat?

Ha csak egyszer vagyunk egy életben teljességben azok, akik,

sértettségben letölteni e Varázst –  nem életfogytiglanig?...

Erősebb és bölcsebb saját kezünk pár felénk iramlótól,

nem szebb a páros rím a kereszttől, nem jobb-e jó a rossztól?...”

xxx

Monológ a mélyből –

Amikor a Romlott lelkiismerete megszólal

Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.

A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket

a fehér ég földhözragadtsága.

S az az árva, éj emlékére visszapillantó,

reszketeg tekintet.

Mindig van egy szempár odafönt,

hogyha csönd többé nem sebzi

hallgatásod héjhántott belsejét,

s meglátod a világlélek tükrét.

A félelem – miért velem? – 

zenéli el

horgas kezekkel

esszenciája dallamát?

Érzem, ahogy a révben,

tudod, ahol az odaát

véget ér, s felnyílik

a végtelen

otthonának lótuszkelyhe,

ott, a révben – 

ebben az észrevétlen

pillanattöredékben – 

átfordul a jóság hópelyhe

valami piszkosul iszkoló

keservbe,

s utolér...

Arca gyönyörű,

teste örök mű,

bent dögkeselyű,

és falja,

akarja,

tiporja

a jóérzést.

Így születik 

a Félelem,

minden romlottság

 salakpillére.

Ez már a többi sárnyúlványt is magával

vonzza, idegköteleken egyensúlyozik

a lomha

öntudat.

Gyenge voltál, gyengék voltunk

a rosszat nem kivédeni,

hanem az eredendő jót

őrizni.

Őrködni saját lényegünk

beomolhatatlanra tervezett,

szeretetfiókák dalától dúsult

fészke felett.

Vagy szembenézek,

– szublimálok– 

hogy elpárologjon valami

nemesebbé

az a kérlelhetetlen keménységű

lélektárgy,

s hősként

érzéseim himnuszát

hallgatom,

majd

fájdalomnak

beintek;

vagy úgy döntök mégis,

elsodor a régi-rossz félelem,

és vetítek.

Így döntöttem,

a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,

volt-nincs, de még lehet szeretet,

hol már meghallasz engem,

s nem válok eggyé veled.

Eleinte

üde voltam, és lázadó,

ma már behódolok,

mert rossz vagyok,

nem kisarkítottan,

ténylegesen

élvezem,

ha bántásba barníthatom

mosolyok kiszolgáltatott,

friss gyümölcsét,

szavakkal bántok ugyan csak,

de azt nagyon.

És azt süvöltöm másikra,

minek néma magvát,

ki tudja, mióta s meddig,

lehajtott fejjel

hordozom.

xxx

A fedéltelen monológja 

/Álmok peremén/

Remeg rejtett ízeiben is pernye-kezem,

mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.

Valahol látom fiatal énem - megfagyok,

de ebből nem téli dermedés lesz.

Kinőtt rajtam minden, mi tán nem is lehet.

Védangyalok szárnyai puhán őrzenek.

Tojásfehér-égitestet ízlelem csak,

s éjjelente fehér álmú port könnyezek.

Könnyeim iszom - hűtve, kiszűrve

só-hintette fájdalmukat fénypohárból.

A legtisztább, szégyenmentes víz ez - 

s esők belőle hullnak, mit elmém rászór.

Gondolataim a lét tompulásával

egyre élesednek: ködbe metsző élet.

Köröttem kerengnek csak károgó órák:

titkos tiktakok, elemi közelgések.

Engem csillagok húsa tanított meg

ütött-kopott padlóságban is álmodni.

Lélegzetem is szedett-vedett, s undort

keltek, ezt az egyet nem tudom megszokni.

Engem a sors kovácsolt - kitörni 

viszont csakis én tudok.

A túlszelídség átka énbennem

a verébbé vált túzok.

Hisz én számotokra nem létezem - 

hogy is éreznék? Se félelem, se dühösség,

se mosolyt inspiráló végtelen

nincs bennem, csak a Semmi padja, min ülök rég.

Peremén az álmoknak létezem.

Ha nem szeretnéd, ne is nézz szemembe!

Csak egyetlent kérek tőled, társam - 

sajnálatod rögével ne temess be!

Tán a fent ücsörgő gőgök s a magamfajták

egy napra helyet cserélnek - odaát.

Hogy egy üres lét mennyire szétágazón

tartalmasítható, majd azt meglátják.

Addig se sajnálj engem: arra való

csak az, ki mást nyomorulttá tett.

Lelkiekben vagy éppen létszerűben?

Lényegében kettő egyremegy...

... tán egy nap álomfehér paplan alatt

ébredve friss reménység vár.

De hamarabb lesz égfelhő takaróm,

ne sajnálj engem, már nem fáj.

xxx

Maszkmonológ

Remeg – nem remeg

éppen most verdesett át szárnyam a holtponton,

Remeg – nem remeg

a dobogóban rejlő mélység az én trónom,

Remeg – nem remeg

törékeny önképem darabjait bőrömbe húzom,

Remeg – nem remeg

vastag réteg arcomon, múltamtól már undorodom,

Remeg – nem remeg

szemem sugara kurta, áthat a hatalom,

Remeg – nem remeg

tömjén-önkényre minden pillanat alkalom;

Remeg – nem remeg

rejtjelekbe vésem szépen felfedettségem, 

Remeg – nem remeg

félelmemtől hangos a nappal minden éjen,

Remeg – nem remeg

maszkom mocorog, de attól még Én: Én vagyok,

Remeg – nem remeg

testemben élek, lelkembe lassan halok.

xxx

A Május monológja

Rejtelmek rügyeit ragyogja az éjszaka,

vándorló deja vu, szépen kérlek, térj haza!...

Éljem újra azt, mit csak illat idéz fel,

dúsuljak megannyi új színű emlékkel…

Télszülte köd köldökzsinórját elvágta már a tavasz,

hol már homály? Immár harmadik hava zsong sugár –dagassz!

Lakjak jól a zsigeri zsibbadás Napot borsódzó hangyáival,

majd, mikor belőlem az utolsó, futkosó ihletmag is kihal,

akkor csapjon fel újra virágélénkségnek lángja!

Szédítő szakadéknak szféra-szoprán visszhangzása.

…Igen, elszállok éjfélkor, s orgonavérrel locsolom

a szellemem kulcslyukán túl fellélegző birodalom

legrezdülőbb s távolibb zugát –

kiegyenesítettségre van még idő…

Maradok Május, mígnem a Nyár rakétájával

múlt egére kilő.

xxx

Élő világ

/Zöld monológok/

Akár sebesen vágtató látomás,

suhan messze mellőlünk ez az élet,

ha nem jövünk rá, hogy ez az álom más,

mint azok a légváras csenevészek;

mert biztosan tudni: Ő megvalósult –

nem csügg porba kudarcnak büszke fője,

ez az álom más, mint ami kondult

éjharangként, hogy dobbanjon a földre…

Ez az álom se nem szállt, de soha nem is zuhant,

nincsen kezdete: végtelen köröket ír s írt mindig.

Ez az az Álom, melyben élünk, bölcsősúlyú hant:

egyre megy neki minden – tapodó nyelvtől az ízig

elér a tapasztalat, Ő ellenben állandó.

Maga az élet. Álomigaz, elaltat, hogy ébredjünk.

Nincs kapu, mit ne tárhatna ki a világló szó,

de Tőle eláll lélegzet, mi Belőle előtűnt…

… hogy adjon valamit magából. Ő maga a levegő,

és nem neveti le fuldokló gyermekeit.

A Természet olyan, akár egyetlen Kedves. Neve: Ő.

Nem csak tüzetes ismerői szerethetik…

Kornyadoznak emberárnyak e légtelen létben,

a harapott levegő sokszorozza a hálát,

újra s újra leheletét bocsátja Ránk régen,

rémérzésekből, akár Költő, sző szép szonátát.

… Valami zsenge fényáramlat simít ma reggel.

Madárpályák útján látásommal megpihenek.

Behintve a kékséget játszi felhősereggel,

hol a Természet él, ott a halál lényegvesztett.

Sikításba rogy le a külsőbe süketedett Ténykedés.

Áramló frissesség, mi simítja szemem tükrét halkan.

A mindig nyíló táj suttogása továbbél az égen és

e lombsmaragd rezdüléssel szórt, örökké-pillanatban.

xxx

A Földönkívüli monológja

Egy névtelen, messzi bolygó fürtjéről

szakajtottak valaha ide engem,

minden mondat egy bús, fényévnyi félkör,

mit eszem víg egészébe kell csennem.

Érlelem, képzelem, majd dúlva fékezem

magam, ha túlcsordulna bennem egy-egy szó,

és máris tovarobog életérzésem,

a minden földi pillanatot elhagyó.

Nem hatnak úgy rám soha történetek,

miként azt pompás hangzavarba fonhatnám,

idegen vagyok, de egy ölelés lett

az, mitől örök verssorokba fordul szám.

Így bolyongok hát vérző határokon:

néhol talpam sebzik a metsző különbségek,

s bár túljutottam halálos árkokon,

nem nekem zeng kürt, sem különb élet.

Csak én tudom, ki valójában vagyok,

arcom legtöbbek tükrében más vagy törött.

Nem úgy létezem, mint élő, mint halott,

de meglátok minden szépséget hant fölött;

Nem hiszem, hogy csak nekem muzsikálna

a horizont utolsó lélegzete,

de meghallom, ahogy a föld sikálja

a bukó eget csillagnyival szebbre.

…én hallom, és látom, és érzem hajnalokon

érzékek s értékek fel-felhabzó békéjét,

bár nem látszik, lényem az élettel rokon,

minden sejtpillanatban dobogom élményét.

Kevesekkel találunk egymásban otthonra,

ha mégis, ők többek nekem távolodó isteneknél,

miket alkotott a szeretetlenség foltja,

míg az igaz kötelék gyümölcs is, és egyúttal szent héj.

Egy Földön élünk, mi, a Nagytekintetűk,

azokkal, kik szinte észre sem veszik,

mily idegen tájakról szólnak a betűk,

ha két földönkívüli beszélget itt;

Minden félreértés emlékeztet:

nem egészen idevaló „az, ott”,

de valami mégis idereptet…

Valamiért mégis ember vagyok.

xxx

Az Öntömjénező monológja

Olyan szerencsés nem lehet mindenki,

mint az isten: Énmagam – 

hogy egyetlen rétegű aggyal kelt ki

a mennyből: halhatatlan!

Ne légy értetlen, minden csak egy színű,

noha jellemem épp duplája,

minden lehatárolt, nagy fa és kis fű,

egyszerű a viszonylat tánca!

Mi szép is az Istenlét – ám nehéz egyúttal,

nem mindenki érhet fel hozzám,

úr vagyok, és emlékezetem is csak úgy hal,

ha nem lesz gyertya világtortán…

Karámom körül sok rajongó

próbál engem sóvár’ érinteni,

csodaszépen béget a kongó

koponya, táplálékom a semmi!

Elmém rácsain keresztül látok,

nem érdekel okozat és ok,

szeretnek engem a megszokások,

s Én is beléjük kapaszkodok.

Ősfélelmem, hogy legyűrhetnek alantra,

így nem is lehet mást tenni:

maradok felsőnek: ékes csinnadattra,

csak, mi léptem kísérheti.

Kissé különös érzés: mindezeket

tudom Én nagyon is, – hogyne! – magamról,

de még különösebb, hogy kik reszketnek,

nem haltak még e kolosszus-szavaktól.

Hisz falkatörvény a legerősebb

kötőanyag ezen a földön,

az a legértékesebb, ki törtet,

ezt most világgá is bömbölöm.

Így születtem: felsőbbnek, majd így is halok,

a többi nem is létezik,

a tehetség szavára vállat rándítok,

vagyok Én naptól éjjelig.

Egyet nem értek: hogyan lehet az:

álomszép életem éj folyamán

rémálmok poklába belesavaz,

pedig makulátlan belsőm, az ám!

Nem is lényeg ez: folytatom tovább 

dicső, igézve igázó körutamat,

s betöltöm a ritka csend odvát,

ha a tapshozó tömeg úgy magamra hagy.

Kirekesztem alsóbbakat, így már nagy lehetek:

fantáziám határtalan,

isteni végzetem egyedül öregedni meg,

erőm a nagy szárnyamban van!

Közel az igaz Naphoz átlagfals barát sem kell,

bár néha el-elmorzsolom

a kérdést azzal a nyüvek által vájó sebbel:

hová lett a lélekrokon?

El is hessegetem, mert fontos vagyok, persze,

ne is várj tőlem mosolyszemetet,

tükörképem röppen a szeretetlen szemre,

az utókor majd könnytelen temet.

Magányom, ó, páratlan, akárcsak Én:

nem is ismételném már Önmagam – 

és most te jössz, ki is vagy? Mellettem fény?

Nálam úgysem lehetsz több – aranyban…

xxx

Az Önsorsrontó monológja

Lábujjhegyen jár a ködös félelem,

nehogy felébressze a bizalmam.

Lábujjhegyen járom én is életem,

a föld nehogy berogyjon alattam...

Minek éljek, ha egyszer halkan

ó, ígyis-úgyis meghalok?

Boldoggá minek tegyem magam,

s másokat, ha bölcs nem vagyok?

Minek lépjek ki barlangom

rácsokkal dúsított börtönéből,

ha egy nap úgysem hallhatom,

micsoda csillag hull rám az éjről?

Minek a nap, minek az éjfél,

ha tartalma sincsen?

Nem... A semmiség értelménél

nincs már nagyobb kincsem...

Tudom jól, még véletlen sem én töltöm 

üres életemet tartalommal.

Sodródom, mégis dacolok, s a ködön

túl nem vár élet, csak hulló sóhaj...

Utolsó sóhaj élet vége,

így hát azt én - én már sohasem élvezem!

Hagyjatok csak társaim, élve

halni - nekem a szenvedés a lényegem!

Hagyjátok nekem, hadd vergődjek -

elvégre állat vagyok a sok közül...

Nem igéznek éteri csöndek,

létemen csak lélektelen rög ül.

Sodródom - mert így kell lenni -

ez az egyetlen kőbe tört végzetem!

És sosem hagyom, hogy szeretni

lehessen engem– ez az én döntésem!

Nem is az, hogy ami még nekem hátra van,

–  akár több, akár kevesebb, mint neked–

édesebbé téve, keserű-árnytalan

éljem csodáktól elvarázsolva meg...

Nem! Ez ítéletem! Csak azért se leszek boldog...

Ez rácsszéndioxiddal dúsult elmevizem...

Makacsság és sodródás ugyan ellentmondások,

de életem hősies magányban tengetem!

Ne szánjatok, ne is sajnáljatok soha,

csak ezt kérem! Védelempáncélom

túl kemény és tudom, túlontúl ostoba,

de úgyis elérem egy nap célom...

Hogy senki ne értsen, bár gyötrelem,

a belső gyermek bennem hunyhat csak el!...

Bár zokog lelkemben a Győzelem,

vesztes leszek, igen, - őszinte szívvel!

Végül egyedül leszek. Egy kietlen

szigetnek utolsó lakójaként.

Én választásom volt, és egy idegen

érzés által látom majd meg a fényt.

Azt a fényt, amely kiáltó, gigászi hibázásom

által még utoljára kacéran mutatja magát.

De rájövök, csak a temetett szép jövőt látom,

s ki tisztán, s ki szívből, az már réges-régen tovaszállt...

xxx

A Szorongó monológja

Hallgatom karomon

emlék-nehezék

lánc-kattogását,

elsuhan életem

mellettem,

mardosom, morzsolom,

elkenem

a gondom…

Vajon látják?

Egy reggel sebemmel

szemeztem

volna,

de féltem, mi régen

pír arcomon,

megsokszorozódna;

Zenebona

csendje csonka,

csattanás

holt hangja

szorongatja

mellkasom,

a döntés

árnya vájja

börtönöm,

döbbenten dobban

fájdalmam,

hallom…

öntözöm...

Irdatlan,

bírhatatlan

korgok

bizalomra,

de félek: tépnek,

bántanak, ártanak,

marnak újra,

eltaposva,

sárba sújtva,

mint sokszor

a múltban,

a remény hangszerén

egy húr van.

Levetni

páncélom

nem merem,

remegem

ajkammal

beszédem,

elvétem

a szót, a tettet,

a szeretetet...

Sebtengerem

áramlóbb,

fájlalóbb,

mint valaha,

a Lehetőség

ködkép-

gyökere

tekereg

lábamon:

kacagva.

Egy biztos,

egy nem titkos

napon,

hogyha belül

érett csendül 

Alkalom,

hős leszek,

ok leszek,

okozattá levésem

többé nem vésem

falamba,

ledöntöm,

hátrahagyom,

látom: röpkén porhad, 

majd átadom

bánatom,

és félénk fényem

okát, okait,

fintorait

könnyedén

a sorsnak.

xxx

A Körforgás monológja

Éreztem, hogy esni fog az eső,

álmodón dalolt ott a télelő,

hol már nincs megtörtség, sem félelem,

hajnalt láttam, szebbet, mint képzeltem.

Lágy pezsgés illatát kergette a felnőtt nappal,

pocsolyába bár már nem vágyott – érdes, ősz hanggal

hagyott nyomot a ráncos szürkület fáklya-földjén,

mi végül is magába zárta őt: tűnő-nyíló ösvény.

Éreztem, hogy esni fog a hó,

leple alatt majd kihallható

életek érlelődnek, mint gubója a merész éjnek,

éreztem: ez a kezdete az igazi fehérségnek,

hogy visszatérnek, ennyivel tartoznak a világnak

az életek, hogy burokfátylukból egyszer kiszállnak.

Éreztem, hogy a belső tűzropogás hírnöke valami újnak,

ami jelenmelegségbe éleszti majd az átfesthető múltat.

Tudtam mélyen, melyik lesz a legbátrabb madár,

minek éneke üdítőbb lesz egy kedves arcnál,

zöldek és más vibráló színek lám, felém nyújtózkodtak,

volt ekkor is, kinek virult, volt, kinek hervadt a holnap.

És tudtam, hogy sugarak tombolása is eljön hamar,

lesz természeti s emberi, de végül oldható zavar;

hogy a tudás perzselő vérnarancs,

és hogy az érzelem hűs áfonya.

Halálom előtt kijelölök valakit,

ki helyettem is álmodna…

xxx

Az örök kisgyermek monológja

Becsengettek, elengedtek, várom: ne fájjon,

…háromnegyed órányi nyugalom, hurrá…

De hamar jön a szünet, a csendembe üget,

már nem tudok a testemen

lenni úrrá.

Savgalacsinnal dobálnak, ők fölöttem állnak, 

Te, a tükörben, kérdezem: ez igaz csupán csak álom?

…Nem hiszem el, idegen hely, rideg pad, hang apad…

ugye tartozom majd valahova, ha most 

nem is játszom?

Remegek, igaz? Elreppent vigasz, ferdén néznek,

marva beszélnek,

de én érzek, szólok a szélnek, hátha segít

hordani vágyam!

…hogy lehessek én is valaki majd mások szemében,

nem ily ében,

ha az enyém vértől mállik is most,

örök gyermeki vakságban!

Remélem, egyszer elérem, emberszámba vesznek, szeretnek,

…nem szégyellem magam a rám hulló jelzőeső alatt mindig…

Majd örülök már a morzsának is, egyszer úgyis jóllakok, hisz

lehajtott szívem már kis széptől is telik:

egészen a sírig…

Utóvers:

Felnőve én nem ülök már a felhőkre,

képlékeny korszakom, túlsebzett alakom is lecsengett régen.

Én választásom volt, hogy maradtam ember,

de az a tükör néha elnémul 

egy-egy visszatekintésben…

xxx

Az Örök Csalogány monológja

Nem vér az, ugye tudjátok?

Csak a létet túléneklő,

dicsőn csepergő tűz.

Nem tövis az, csak valami,

ami belemetsz az éjbe:

rózsák színébe űz.

Egy törékeny álomba,

ami mégis olyan erős,

akárcsak a hajnal.

És én minden küzdelmes

repedésén átfénylek,

hulló trilla-hanggal.

Osztályrészem hasítja

az éles virradat, nincs holnap – nem, nem!

De győz, és örök igenbe szór, felöklel.

Nem tetem az, mi marad,

csak valami, ami még épp ideköt,

míg eggyé nem válok az Elterülővel.

xxx

Előre- és hátraarcok

A Nosztalgikus monológja:

„Ez az egész nem velem történik,

én csupán idecsöppentem,

hogy tevékeny s tétlen nézzem végig,

mit szánt nekem az Ősegyem;

szemüveglencse testem, közvetítő,

fokoz, és végtére mégis elfed.

Éles' lát a lélek, ám didereg ő,

nem talál sehol fészekmeleget.

Én nem is itt élek, vagyok idegen,

ez nem éntagadás, nem mondanám,

meglepő, mégis inkább egy nagy Igen,

amit kozmosznak mondok, nem talán...

Feloldódok a nagy lepergés előttiben,

erővel hat minden egyes homokszemcse.

Néhol fáj az emberi visszásság, de így sem

rogyok rá az örökös cipelt keresztre.

Törékeny a mag, és szenvedek még néha,

hogy nekem nem terem egy virág sem,

de e szín-fonák mindenség ajándéka,

hogy nem befestem: gyógyítom sebem”

Az Itt Élő monológja:

„A véletlen egy holt szó, nincsen üresség,

cél és ok hat, fon, sző át mindent és pont.

Én az vagyok, ki mások és magam tükrét

fényesítette, teng-leng csak a bolond.

Ki egyetlen életben hisz, annak tán nem nagyobb

élete gyönyörűsége, mi munkál benne?

Hiszen az Érték csakis úgy lehet megragadott,

ha múlt-mása nem klónozódott már ezerre.

Sutba a nosztalgiával, jelenszerepem szép,

mert én döntöttem így, el nem rendelt semmi.

Nem is csépelném a szót, letisztultan, zárásképp

annyit mondok: Ennyi”

xxx

A Csodalátó monológja

Ha egyszer pernye pilinkél majd hó helyett,

a rezdülő eszmény koromtalan marad,

ha az utolsó Ember szerint sincs szeretet,

leszek én az utolsó utáni,

vérző univerzum alatt, –

Az isteni húrú mindenség, ha bosszút áll,

– jogosan csapva vissza hálátlan gyermekének – 

megfognám én a kozmosz kezét, hiába fáj,

szemébe néznék, könnycseppünkből

apró, titkos világok születnének.

Új képeket vetítenénk, élénk arcokat,

ahol él együttérzés még, és képzelet, szenvedély!

Csillaggá csiszolnánk a dobott darabokat,

előcsalogatnánk a mégis-csak-reményt,

léptünk nyomán fakadna hófehér.

És fekete, és száz, s ezer szín, és kipótolnánk

minden valaha szenvedett veszteséget,

nem a hajtásokat: gyökérig gyógyítanánk,

majd elengednénk egymást, és én 

elkiáltanám, mi az élet.

Talán még nem sokan vannak, kik hallanak,

cipekvés van még, visszaút nincs már.

Tovább andalgok…

Sétám során majd páran velem tartanak,

a romokból ragyogó, majd alábukó valami

lesz még szép valahogy.