Jövőkép

Hangjuk sem úgy cseng még talán,
de eljön a nap, mikor könnycseppjük is lesz,
és a földön maradtakból majd lám,
játszi válaszuk annyi, annyi súlyt levesz;
Robotok ők, emberen túli Cipelők,
keresztülnőnek, tovanyúlnak az értelmen.
Nem pihennek, sterilfehér alakok, sőt,
mellettük elfakul a legékesebb szellem.

Vajon, mire összesen képes a fejlődés,
azt szerencsés mindig ki is bontakoztatni?
Minden esetben a végső cél a fejlődés?
Megtorpan, ámul, csodálkozik csak az ósdi?
Letűntbe csömörlünk-e? Lesz, ki néz a bűvös Holdra,
ha csitul emberhangunk? (Ők majd belőlünk azt is kihallják…)
…én még itt vagyok… Te? Érzed? A szél miként hordozza
az Eredet, a köd, a betű, a papírlap fénylő illatát?...

2018.

Az Egyetlen

Valami hihetetlen, milyen halkan csillaglik az éj,

hallja moraját valaki rajtam kívül?

Valami hold a neve a korongnak, mi sosem ítél,

látja még valaki, a hiánya mit szül?

Valami végtelen, amit szavak előtt sejtett a szellem,

van, ki emlékszik az első sugárra?

Valami szeretlek, a nem titkolt, a kimondott egyetlen,

ami értelmet lehel a Tudásba.

2018.

Ismerős

Haldokló éjjeleken

arcaink fénylenek fenn,

hajnal selymét nyitva

a Lélegzet ösztöntitka

hajt felfelé – , 

ismerős a levegő,

emlékünk fényt belesző,

más légkört teremtünk mindig.

Éledő éjjeleken

arcaink fénylenek fenn,

igen, idelenn

találkoztunk…

2019.

Hallgass Rá

Mikor visszanézel az úttestre,

…vajon nem heversz-e ott holtan…

Mióta is hordod túl a Gondot?

… egy válasz zihál zaklatottan…

Mikor látótered kitakarja

egy roppant, örvénylő szembogár,

lobognál, de őrt áll gangon egy hang,

…”ne keresd kulcsod, inkább rám várj”

… Lelked kuckójában lelnéd otthonod,

de saját mélyeihez mely félnótás beszél?

Feledd, ne feledd, miriád javallat:

millió lepecsételt, kísértet-engedély.

Szétszakadsz, talán le is ragadsz ott,

honnan már régen kitessékeltek?

A miértek gyufájától agyad robban,

ha bizonytalan benzin permeted.

Sugallatnak higgy, ne duruzsolásnak,

(békebársonynak parancsplezúr helyett…)

Én, Segítőd, nem hagylak soha cserben,

ha nem is érzed, én érintem kezed.

Dús áradással, derengő ringással

tükörképed teremtik új vonalak,

elvárás-fűzők alól szabadítva

egy visszatért esszenciát bontanak.

Legzsongóbb paletta is lehet hóka-fakó,

a Te ösvényed színezni más nem tudja.

Satnya sugár a nyár, ha utad hólenyomat,

...a legrévülőbb télben, ó, szülessünk újra…

2019.

Szintfeledés

Ő sosem vét, hiszen egylényegű 
egyetlen sejttel,
Ő sem vét, csak mert csápja, potroha
undorba hergel,
Ő nem tudja, hogy szemében semmi
nem ver tükröt,
Ő sem tudja, hogy mindebből én mit 
le nem szűrök.
Ő nem tudja, hogy melenget éneke, és hogy
Ő az igazi Költő,
Ő pedig azt nem, hogy elhullott szőre olykor 
idegeket felőrlő.
Ő nem tudja, hogy ha tartok fogaitól, 
nem jelent rá az veszélyt,
Ő nem tudja, hogy szabása egészen 
emberszerű, – és ezért
Ő sem hibázhat, mert érző, felfogó, 
de nem ítélő élőlény,
Ő nem ítélhető el, számára nincs 
kezdetből futó végső tény.

Ő tudja, hogy mar, és fáj nekem, mégis
folytonosan megteszi,
Ő tudja, hogy kellemetlen, mégis, 
ugyanazokat rebegi,
Ő tudja, hogy nyelve megnyerő, 
de a célja merő metszőfog,
Ő tudja, hogy minden érték dacára 
érvényesülni ő fog.
Ő tudja, hogy üres tekintete szerep, 
mégsem nyer önmagából kincset,
Ő meg elhiszi és elhinti, 
hogy kódoltan romlott a világ, nem „így lett”...
Őneki van tudata – az elnéző fejsimítás 
állatoknak jár,
Az Ő fejét az simítja, kit önigazolásáért 
égre kreál,
Ő rendelkezik, mert amőba-testtel
nem tehetné meg ezt,
Az Ő szálai túlnőtték azt, 
amivel a természet fest.

Ő tudatos, ő dönt, ő a csúcs, 
de ha fordulna a tudatkocka,
Ő lenne, ki elsőként az elé dobott
gyöngynek rontana,
Ő szolga, Ő úr, Ő már 
egylényegű képzeteivel, 
És Ő, aki mindettől elvonul,
is végtére ember, 
és állat egyszerre, minden lény
különválik és olvad,
a fókusz és a mérték ingadozik, 
épül és sorvad.
Hol van a megbocsátás felső foka? – 
kérdezte Ő félve,
Majd a végén csak elrendelt mindent,
teremtő volt,
és mégse.

2019.

Elavult miértek

…és nem meglepő, hogy az útkeresés során felfejtett igazságok kezdő és végpontja is a metafizika. Értékének felismerése az egyensúly vágyába ringat, és az egyedüli fogalom, ami magába zár mögöttest és láthatót, már csak a megnevezésében is kifejezve azok egységét.

Nem tagad önmagában úgy, hogy ne segítene újabb és újabb ajtót nyitni, majd a belépés eksztatikusan felszabadító élményével hatni.

„Milyen régóta szomjazom erre, erre a mindent lefedő, meditatív szemléletre, amelyben nem háborog a felszín, hanem puha léptekbe csitul, ami nem puszta tapasztalati sablon, hanem az enyém, mégis, más formában ugyan, de lényegében mindenkié!”

Ó, mi ekkor még nem tudjuk, hogy rabok lettünk mi is, hogy az elme lehet egyfejű, kétfejű sárkány, (és voltaképpen akármi), de a legcsábítóbb mégiscsak a folyton újrasarjadó fejű sárkány, ami árnyalatgazdaggá tesz, ami megtanít gondolkodni, másképpen, egészen eltérően.

"Jaj, hiszen ennél nincs feljebb!" – ujjongunk.

„Jaj, hiszen ennél nincs lejjebb..." – szól alulról valaki.

„De lent vagyunk mind és fent …Vagy várjunk csak?… Nem, ez sem ellentmondás!” – visszhangoznak részlet-részegségünktől a belső terek.

Igen, szórakoztató az is, akinek a láttam-mindent-fénytől homályos a szeme, és az is, akinek attól fátylasul tekintete, hogy eltöpreng a fény és a homály összebékítésén, ezért kardot ránt ott, hol mindenre ott terem neki a válasz, amiért természetesen ő maga küzdött meg.

„Ez mind értelmetlen, nem visz előre” – mondja a puszta fizikai szemlélődő, aki sosem rendülne meg a Fenségestől.

Valahol igaz is, a lila köd valóban a semmi, mert körbejártuk, elindultunk és belé tértünk vissza, megismertük velejéig természetét. Mert idegesített, felőrölt a mindennapival való összeférhetetlensége, és belefásultunk, hogy nem hozta a tőle elvárt eszmei fejlődést, ami vizsgálódik minden oldalról, facsarva mindent, sokaknak mégsem sikerült hasznát felismerni, így hát mi facsaródtunk ki, és fásultunk, csömörlöttünk bele a brillírozó selyemsemmibe.

Ami sejtelmesen füstölgő ugyan, de aztán már kőkemény is, akár egy tömör, masszív óriásgömb, ami a másik pillanatban már engedi, hogy akár ruganyosnak is láthassuk, sőt, hagyja, hogy e kivetített káprázatban bármi lehetségessé váljon számunkra, hiszen körbeér sorsunk és kivezet ebből a tömlöcből. Ami nem ígér semmit, csak van, ahogy elképzeljük, attól várjuk a legtöbbet, csalódni a folyamatosan változó ismeretlenben nem lehet. Már próbálgatjuk is szárnyainkat az álom talaján, és lám, sikerült is, egyre magasabbra rugaszkodunk, és hol rácsodálkozunk, hol elborzadunk mind a két világ kétségbevonhatatlan idegenségén. A mögöttes gondolkodás gyakorlati alkalmazásának ötlete a Miért-et övező általános értetlenség miatt húzódik vissza, és az áhított áthidalás is jobbára csak elméletben létezik mindaddig, míg a Hogyan? kibontakozását hagyjuk szem elől téveszteni.

Ez a buborékban szárnyalás megmarad addig, míg a szárnyaló buborékok érvényesülésének kizárólagosságát mi magunk is erősítjük a rejtett kincsek mind mélyebbre ásásával, annak előcsalogatása helyett.

Ahogy bentebb haladunk a labirintusban, annál erősebb felismeréssel csap arcul a következő gondolat: ha földet érünk valaha, le kell-e mondanunk a labirintusban meglelt kincsekről is? Cáfolhatatlanság magányos gyötrelme sodor örökös összefüggések gyönyörű egybeilleszkedésébe, ó, és a föld is végtelen, nem olyan evilágias, miként az hírlik róla, inkább éjszerű, rejtelmes. Ugyanez az áradat ugyanakkor a fájdalomba is belevet, aminek húsbavájó megélésekor már teljesen mindegy, hogy a meg nem értettség-e a mardosóbb, vagy az, hogy be kell ismerni magunknak is: elárultuk a Szellemet, ha mind e fentiek immár teljes tudatában könnyedén, zsibongva nyilvánulunk meg, és igenis élvezzük, hiányérzet hiányával, feloldódva a limonádéban, nem csak az óceánban. Majd ismét jön egy felismerés, homlokunkra csapunk: Őt, a metafizikát lényegénél fogva nem is lehet elárulni, mert semmi nem függ tőle, és mégis, mindennek az alapj…

Mi, metában turkálók, mi, minden-átfogó semmi-elérők, valahol nagyon elcsúsztunk. Olvasztótégely szemléletünk nem a beolvadás lényegi elemeit sosem megkérdőjelező jellemtelen csoporté, de valahogy mégis, ó, mégcsak ők is, mindig előttünk járnak, de vajon tudják is azt, hogy ők nem láthatják magukat hátulról, csak valamiféle tükörben?

Mi tudjuk, és mégis…Vajon minket ki néz kívülről, hogy átlásson rajtunk, és visszatámogasson a megismerhetőségbe?

Vajon van ilyen, vagy ismét egyedül maradtunk a széttárulóval? Vajon azzal, hogy kioltunk, semlegesítünk, nem valami maradandót alapozunk meg világképünkben, jótékony rombolással? És ha egy nap végre nem a hangerő győz, lesz-e valódi célja hangunknak, míg bele nem csordogál a csendbe az észrevétlen fortyogó vulkán?

Nem látják munkálkodásunk az erre nem fogékonyak, mert a tudattalanba száműzött az az elharapózó elv, amely a gondolatok helyett a gondok sárkányfejét szaporítja, majd mindezek végső tagadását, ami valaha a legelső igenlés volt, Semminek hazudja!

Mégis, minden lépésünk katartikusabb talán így. A kérdőjel-gyertyák pedig, amelyek perzselik bizonyos helyzetekben lábunkat, meg is melengetnek egyúttal valami olyan bizonyossággal, amit egyetlen közvélekedés sem képes adni.

Azért kitekintünk néha az odavissza-reflexió rácsai mögül, és láthatjuk tisztán azt is, hogy mindez vergődésnek és megrögzöttségnek hathat. Ezen utak során elénk terem egy-egy, kiszabadító szándékú ember, aki hevesen hívja fel figyelmünket téves belső hevünk tényére, valamint arra, hogy a langyos víz, amiben előszeretettel mártózunk (és ami végtére nem mutat túl önmagán, és láva sem lehet belőle), kezd kihűlni, és ha továbbra is toporgunk, belefagyottakká válunk, olyan dermedtté, amilyen pillantásra elvileg csak egy jeges eszme megtestesítője képes.

Hozzáteszi: feleslegesen daráljuk ekképp magunkat, hiszen ha már egyszer úgyis darálódni kell, legalább előtte higgyünk hamisakat, felejtsük el az igazságot, és igyunk szépen, csak egy kortyot a feledésfolyó vizéből, de lehetőleg ne hányjuk ki, majd "éljünk végre". A Köztes idő szükségképpen nem arra hivatott, hogy hozzásegítsen az odaát-fények felé fordítani arcunkat, ez így természetellenes. És valami olyasmit is mondott, hogy itt a fikusz áll a középpontban, a metája legfeljebb az árnyéka lehet.

Újat nem mondott ő sem. Szempontja ugyan üdítő erővel könnyít ezen a végletekig túlhordott súlyon, de cserébe millió receptet ad, amelyeknek alapanyagai a készen kapott kijelentések terhével nehezednek ránk. Ez egy olyan dilemma, amit bár tudunk szavak poharába önteni, de úgyis kiborulás a vége, mert annyira súlyos, hogy mind bent tartott elhallgatása, mind kiárasztása fájdalmat okoz. Tartalmat csepegtetni pedig csak ott érdemes, ahol minimális hajlandóság mutatkozik a tiszta vízre.

Ezt így mégsem életszerű rázúdítani, hiszen a tapasztalat úgy mutatja, hogy hamarabb burjánzik a félreértés láncolattá, minthogy egyáltalán a megértés ősi igénye megszülessen mindkét oldalról.

Ám az egyszerűség is hordozhat kimentő sugallatokat, így mondatja velünk a millió szálból font, intenzíven átérzett, mégis gyógyítóan letisztult választ:

„Igen, igazad van.”

Tudjuk, hogy nem teljesen így van, és hogy abszurd, hogy az út mindig ugyanaz, és a másik út elfogadása is látszólagos.

Ha nem kábít a kijárt, de lehet, mégsem bevált ösvény hívogató szava, akkor nincs helyünk, vagy egyre szűkül a lehetőség, ahogy minden szűretlenül terjed, és fojtogat a félszabadság.

Lerágott csontok vagyunk egy szájban, ahol a fogakat még valami káprázat tartja. Így maradunk a helyünkön, mert úgy tűnik, ez a dolgok rendje, és nem sokan kérdőjelezték meg gyökerét. Aki mégis, az gyökérszinten maradt, míg a Koronák vígan foglalták el helyüket, mert ebben az egyben mindenképp kezet rázott a kifejlés istene és isten kifejlett alakjában.

Mégis, valahogy ebbe kövülni már-már megszállottság, így a létsebet gyógyító kizáró ellentét szellemében a metafizika maga sem maradhat ki az elemi kételkedés sorából. Érezzük, az alátámasztások előtti éra kitörölhetetlen emlékezetétől áthatottan, hogy az is igaz, a metafizika elavult volt már körülbelül akkor, mikor feltalálták, vagy felfedezték, de lehet, még annak is előtte, minden egyes semmi után.

Míg öreg lelkünk addig szenved, hogy egy nap úgy kell döntenünk: itt a vége a végtelennek, és felnövünk a testekhez, rugalmassá emelkedünk, és mibenléteket, kifejezésmagvakat hátrahagyva, ahol már egyre ritkábban rikoltoznak sejtjeink, ha a taps csak az egyszerűnek becézett gyér felé irányul.

Egy nap az asztalra csapunk, és az ábrándokból végleg a kiábrándultság felé tendálódva,máshol kezdjük keresni a bódulást, amik elfedik a másfajta kínokat. A végén már nem is fáj az itt élő, ítéletek bőrbe égetett nyoma. A kisördögünk már nem él, mi sem szédülünk, nyugalmunk van, megerősítésünk.

"Nem mindegy a nyelv és a gondolkodás kérdésköre? Nem mindegy a szó, ha a szándék nemes, úgyis mindenki mást ért alatta, nem mindegy, hogy felszínt karcolunk, vagy bánom-is-én, korallzátonyt, és persze felhőt is? Ha bogozol örökké, halott vagy! Csakhogy magába a Középútba haltál bele, ami neked arany, nekünk seszínű, és tudod mit? Megérdemled a kivetettséget, ha még mindig ragaszkodsz ehhez az őskövület-őrülethez, haladni kell a modernitással!" – fakad ki éber énünk arra, aki még nem lépett túl a kékséges bugyrok csapdáján, és hatni kell rá, hol így, hol úgy, mert az egyéniség egy buborék, amit a többség ígyis-úgyis kipukkaszt, mi szóltunk előre, hátha nem késő, és nekünk jogunk van ezt megmondani neki, hiszen mindent szabad, neki is, nem?

Ó, ott van vége valaminek, ahol már nem fogja, régi énünk halvány mása sem fejét az utóbbi hallatán.

A legtöbbünknek így nőtt be a feje lágya.

Amiben hiszünk, annak utánajárunk.

Aminek nem tudunk már, azt meg, mindegy hogyan, mindegy miért, de kőbe véssük.

 

2019.

Villanás csupán

A csalódás rétegeket gyűr ökölbe,

míg az tenyérré nem vérzik,

ahol nincs igény be nem tört tükrökre,

ott bőrt, és sebet sem értik.

 

Annyi arc van, aminek ritka csendje

villanás csupán, pillanatnyi folt…

Hol lebomlott már a kérdés: Ki vagy Te?

Ott talán egy felszín sem válaszolt.

2019.

Feldolgozás felett

A múlt rémséges és gyönyörű,

akárcsak a líra,

a jelen percéhez örök hű,

visszhangját ránk bízza.

 

Szűrők színén át most kémlelünk,

lidérc lehet angyal.

Van, hogy mind e kettő már eltűnt,

jóllehet, túl hamar.

 

Mi éllel vissza-visszaköszön,

könnytelen szembe néz,

és felsebez a kacatözön,

és sosincs elég géz.

 

A részek majd végtagba szállnak,

darabos búcsút int

kezünk, hol szárnyra kapnak gátak,

tüskék hulláma ring.

 

Áramolva a hegy tetején

havunk sugárba hal.

Zűr patakzik, de néma rendjén

felsír a tapsvihar.

2019.

valaki nem sír

valami megmaradt,

valami elfakadt,

valami szomorú,

valami elmaradt

 

ahogy vágyunk,

ahogy áthunyt

hangunk csendbe,

ahogy ráunt

 

fény a holdra,

fény dalolt ma

valami mást,

mi naponta

 

alszunk, jól is esik,

alszunk, mert kicsetlik

alólunk a talaj,

álmodunk reggelig

 

maradunk itt, míg lehet,

maradunk, csüggő szemet

emelve szeretünk mi,

maradunk, sző szeretet

 

elragad, mi megmarad,

elragad vagy elakad,

boldogságba borsódzik

múltban ragadt egymagad

 

hol van ő? – kérdik finom szelek,

hol van ő? – nincs szó, nincs felelet,

elhagy majd vagy itt marad vajon,

hol van ő? – feltétlen szeretek

 

tenni kell, csakis előre,

tenni kell, súlyt lélekből le,

még nehéz a kéz, de van géz,

tenni kell, sosem kidőlve

 

valaki osztályrésze csonka,

valaki újjáépül, csoda,

remény emel fel, tart ki erő,

valaki többé nem sír soha

2019.

Álmok figurája

Sem éjfél, sem hajnal

nem lepi meg ezt a figurát,

beleelmélkedi magát emberek álmaiba,

senki sem emlékszik rá reggelre,

de nyomot hagy,

emlékeket ébresztő

lénye ott van az álmokban,

alvók szemhéja meg-megrezdül,

mint valami új világrendet bemutató figura,

mint egy szárnycsapás-szellő,

amely abisszális misztériumok táján port kavar,

apró dübörgésekkel érkezik ide,

érzés inkább, mint sziluett,

gondolat mozgását olajozó nyers érzés, és

érzést felvillanyozó nagy gondolat,

és az ihlet, amely üzeni:

önkényes ellentét

az érzés és a gondolat.

 

Komótosan pattogzanak fel csillagok

képmásai: a kis fehér pontok

az éj első rétegéről, 

majd a negatív színezet

a sötétség pólusáról,

bolydul az emberiség

minden tettének lenyomata,

kavalkád ez, mégsem szédítő,

kimért iramban kezdenek

szimbólumok hullani, 

hogy víztiszta zúdulatként

koppanjanak a földbe.

Emberek fejébe.

Kop-kop

felnyílik 

a visszavonhatatlanság ablaka,

ez maga az Éjszaka.

 

Dolgozik emberek agya,

álmodnak éjszaka,

fekszik most mindenki.

Mennyi doboz a dobozban!

És ez az álmatlan,

álmokba lobbanó alak

csak elmélkedik,

csak képzeleg tovább...

Szarkasztikus írás a szarkazmusról

Még hogy az éltompításnak is van határa!

A kés hegyét egy fújtató orrhoz miért ne hasonlítanánk?

Sebaj, ha túl közel érezzük, legfeljebb

megnevettetünk egy-egy alvilági figurát;

ha nem tör fel belőle a lelkiismeret vicces vulkánja,

hát majd darabjaink fogják,

cuppogósan, szinte cincogva körbekacagni

azt a gondolkodó szervet énség vizén lehorgonyzó homlokot,

alatta azt a szivárgó, öblös pofát.

Ha megpofoznak, az a mancs bizony arcszagú lesz,

Bezárnak vagy kiraknak igazságtalan?  

A meglódult idő vagy éppen tér

ugyanúgy keretünkbe tesz;

Ha uralkodnak rajtunk – legfeljebb szatírákat írunk,

Ha nincs helyünk sehol e Földön –

abból is csiholunk kihunytnak hitt kis gúnyt.

Győzelem és veszteség, alázó és alázott –

torzonborz, szinte szánnivaló paradigmaplüssök,

Széleskörben elismertség ér valamit?

Nívós körben elismertség ér valamit?

A tapsra szükség van vagy csak a valakiség lüktetése nyugtat?

A tömeg már nem kell?

Hát lebirkázni maga is birkadolog?

A tömeg miért nem lehet a vérpezsdítő

nézőpontok prizmáján feltűnő, minőségi sokaság?

 

 

Amott – persze messze –

Szarkazmusföldén nincs csalódás,

idegen a személyes, az eseti,

a szomorkodás, a rácsodálkozás,

a dühösség,

a „kikérem magamnak!” ,

vagy az „ezt látnod kell, le ne maradj!”

 

Micsoda bohózat, végtére is mindenki

magáról, sőt, magával beszél!

(A felkiáltójel lázba hoz, mert nem tompít…)

Majd ha véget ért a zűrzavar,

és megérett az anarchia-meggy, majd akkor szóljatok, 

Vermemben is jól mulatok, 

Amíg meg nem komolyodtok, addig nevetek, 

statikus státusz-moszatok.

 

A körbelengő réteget van, ahol aurának,

sokkal komolyabb körökben, ahol már fontosság van,

azaz cerebritás, (az ott egy "r" betű)

már természetszerűen hatásos

karizmának hívják,

de ez inkább egy mérhetetlenül működő,

azaz igaz fémdoboz:

valaki az első szóra leveti, és megolvad,

valakinek moccanatlan páncél,

valaki titkolt résein át lövi nyilait, majd visszazár,

mint előrefájdító él, mint tüskeszirmú rózsa,

 

és van a szarkaszta, aki el nem kalandozik cél nélkül,

de ha a Szószerintiségek Trónjáról hívják, szólongatják,

nem érdeke – nem érdekli,

hogy szerepel.

Ítélet csőre

Az ítélet másodperceinek

Már-már túl hegyes csőrét

Vizsgáld meg inkább

Ott és akkor

Nézd magad 

Madártávlatból –

Ajtótól ajtóig

...És a liberális feminista ismét bekopog a Férfiház ajtaján. Száz éve be-bemehet, megadják, vagy éppen nem, neki erre a kegyet. Eltagadják vagy nem a női érdemet, amit ellenárban is alkotott.

A lakók, ha épp nem tagadják le őt: a por a tárgyak felületén felcsillan, és ez a véridealista...nő le is takarítja az egyiket nyomban.

"Végre változás!" – hiszi bőszen, a levegő áramába friss szagú oxigén kúszik – és megkönnyebbülve öleli keblére poros tárgyak őrzőit.

Nem szeretné tudni még, a Ház lakói nem kérnek a tisztaságból sem.

A fürdőszobához ér, kopogtat az igazsághívő...nő. Valami igény hiányából gőzölgő szaggomolyag csapja meg, melyet rögtön ki is zár tudatából: tárgyilagosnak kell maradni ebben a Házban, ha egyszer a szag forrásai higgadtan is szórják a bűz-igéket, és mivel az érzés fogalma egysíkú, alantasság sajátja, így itt sosincs mit tenni.

 

Itt nincs nő, csak magántulajdon papírcseléd és köztulajdon tőgycselék.

Eldobható foglyok, nincs önálló létjoguk. A nappaliban az egyik lakó éppen az életképtelenség férfiviccét süti rá az egyikre, a szájgörbület változása láttán a férfigerinc kihúzza magát, a férfimimika bágyadtan kisimul, a férfifej ekkor nem dolgozik: megpihen.

Mindenki pajtárs itt, a Férfiházban. Itt a 'mindenki' a kiosztó-gyakorló csoportra vonatkozik, tagjai soha nincsenek egyedül, a szobákban, a mellékhelyiségben is összetartoznak, előtértől az erkélyig zeng a Ház.

Itt térdig gázolni kell, itt taposni kell: megfelelni a parancsnak.

De a fürdőszoba más. Ott merengőn, magányosan lehet ringatózni az értéktelenség végtermékeivel habosított vízben: az egyetlen hely, 

ahol letisztul, 

kiforrott lesz a kosz,

ahol látható a lé.

...Ehhez hasonló átsuhanó gondolatok oldják a dohos csend légkörét, míg bebocsátási válaszra vár a látogató...nő a mosakodótól.

"Szabad" – benyitni, muzsika ez a szó, örül ez a...nő, engedélyt kapott a belépésre.

A Mindenki egyik arca felpillant, és rögtön fröcskölni kezd, jól bejáratott mozdulat, ezt tanulni nem lehet. Darálja a szót, öblös hanggal jelentősebbnek tűnik minden mondata.

 

A karizma-zajt lehalkítva a remegés kihallatszik az ostorszavakból, ám ez az úr...nak mondott személy, mintha máshoz beszélne, mintha leckét mondana fel mindenhatójának: panelszidalmak peregnek a Férfiasság Közhelyszótárából.

Őt, a mindig Nagybetűst nem karcolhatja kérdőjel.

(A nő puszta jelenléte az.)

Az ő nagybetűs, felkiáltó léte lényegével egybeforrt. Itt a piszok kritikájánál nincs nagyobb piszokság, ha Ő dagonyázhat benne. 

A Víznek megtisztelő ez a transzcendens test, 

és nem kevesebbnek: érvénynek nevezi ki magát, hogy soha ne kelljen érvelnie.

 

"Mocskos vízben jó nekem, és pont. Ez örökkévaló! – dörgi minduntalan szennyező áradata – Ez mind Isten akarata, ez mind evolúció, a kódolt falka, te...a nő pedig..."
folytatja örökkévaló mondatát, ami arról szól, hogy a nő 

tükörfelületű, 

hús-vér szarkofág.

 

Ez igen: Ige. Örökkévaló! Így ringatja magát, így érhet félhetetlen révbe, 

mulandósága neki nem lehet, mert fél függni attól a helytől, ahonnan jött. 

Fél félségével szembenézni: őselvek cáfolhatatlanságának igéit áhítattal kortyolja. Féloldalas filozófiában hogy is lehetne az egész egyik fele erős, bátor, okos, ha a másik fél nem érző, gyáva, gyenge?

Szélütéses dualitásban

koszlik el lassan

Ő is, tükre is: 

a Férfiház egésze

és kivetülésének 

minden egyes része.

 

...És a liberális feminista még így sem hiszi el a koszt: a férfit lényegi mocskosként,

akkor maga a lényegiség is létezhet, és az már a régi-rothatag determinizmus volna.

Mivégre így a fejlődés, a képesség?

 

Ki fogja kiborítani először a lét?

 

A Kád, ahol mindenki és minden...nő fél, tragikomikus csatatér, mindenki vesztes, csak az egyik (az együgyűbb, a csekélyebb jellemű nem) kegyetlenebb, ő rombolhat, és itt a rombolónál a hatalom, a mindennapi penészes falat megadja (vagy nem.) Itt rombolnivaló lehet bármi, a rombolás győzelmi köve eldobhatatlan.

Itt a rombolót komolyan veszik, hatása van.

 

...És így szól ez a...nő, akinél idealistább nem létezik:

"Te jó vagy! Kérlek, hadd mutassam meg, a szappan és a tiszta víz mire lehet képes!"

 

A Lakó csettint egyet – dobbant kettőt. A szivacsával babráló személyre nem, csak az ajtóra néz, nagy lépéssel kilincset ragad, majd őszinte hévvel csapja be.

 

Annyiban ez nem lesz hagyva,

Az illető...nő szaladna utána szivacsával, törölné a mosdatnivaló lakó hátát, 

Láttatja hátát, a többi lakó azonnal le is szűri ebből a vitathatatlan, üldöztetéses férfikonklúziót.

 

...A rímelni vágyó lelkek, a lelki nagyvonalúak őrangyala újabb esélyt ad a tisztaságra  az attól menekülőnek:

 

"Azt hiszed: azért vagy mocskos, mert megteheted, és ez neked jó. Én azt mondom: lehetsz jobb, tisztább, emberibb! A kultúra, a társadalom, a természet kódjának vakhite csak, mi téged is rabságban tart! Nézz magadra, mit tettél a káddal... A Házzal? 

Kérlek, fontold újra magadat, és hidd el: jó lesz, ha végre nem kapaszkodsz a koszba!

...Ha magadra kérdezel, Te is csak nyerhetsz!"

 

A férfi megfordul. Határozottabb, mint valaha. Szeme nyíl, kihúzza magát.

 

"Téved, hölgyem!

Nem csak azért vagyok ilyen,

mert megtehetek bármit.

Miért is tennék olyat, ami nem kedvemre való?

Nekem, kérem, késztetésem van!

Ha nem lenne bennem semmi,

amiből kihajt mind ez enyészet,

Miért is tenném? Élvezem.

Tetszik érteni?

Ne zavarjon...Akarom mondani: takarodjon vissza oda,

ahova való: a szekrényünkbe!"

 

És ennek az egykor férfiajtón bebocsátásra váró, kopogtató, egyeztető,

válaszoló, korrigáló, finomfülű, egyensúly-szavú harmónia harcos...nőnek

tiszta, száraz szivacsa végre földet ér.

A felismerés elnehezül. 

A hajlam a tetthez bújik,

a szabadság és a belső parancs éles kettéválásának 

az örökké csöpögő csap fest zenét.

*

A liberális feminista még abban a hónapban 

radikális elhatározásra jut, 

valami példátlan, valami más, valami új első ez:

befejezi a kopogtatást. Belátja: 

hiú ábránd együttműködésre bírni azt,

aki korokon át

úrnak hívatja magát.

Nagyvonalúsága a kivonulás.

Új ajtókon túl

épít, ír, zenél, fest,

feltalál, felfedez, kitalál 

katartikusan új

kereteket,

régi ajtók, kapaszkodók, térképek, szótárak 

árnyéka nélkül

egymaga.

 

Megkövült koszdarabkák zápora, bár élete végéig kíséri,

páncélja helyzethez, emberhez képlékeny, és

e páncél épsége biztosabb, mint nyomatékosság vágya

az úgynevezett örökkévalón.