Valami beugrott?

2026. május 10., vasárnap

A Zsarnokiság monológja

Fejemben két gondolat van:
Követnek engem, és követek én.
Félelmem megfoghatatlan,
Kiordítom hát, förgetegén
A zsigereknek: a csúcson Én ücsörgök,
Hatásomból lakmározva teljes vagyok.
Mikor már jóllaktam, unalomgörcsöt
Saját köröm remegtetésével oldok.

Uralomból is megárt a sok. Ál-agy.
Két gondolat lakik fejemben.
Hogy, hogy nem: még azok is hadban állnak.
Egyiknek sem sajátja jellem,
De csak a győztes hódolhat a Sárnak.

Ha trónusba mállik a ’Ki vagyok’:
E névmaszkba pállott, bálványadék gondolat,
Megtelepedhetnek imitt-amott
A klónozandó, a parazita-fogalmak.
Szószólói a nullát rosszként, hiányként értve
A semlegesség jellegét-létét tagadják,
Hogy az érdekmentes, elemi kérdezésre
A kínos, a képtelen köpenyét aggassák.

Végül versenyt lelketlenkednek (Ki érti?)
A mínuszmezőkön gázoló gondolatkák,
Jaj, minden megtestesítőm fakón végzi…
Jaj, a gonoszságnál nincs semmi ostobább.

2026. május 9., szombat

Rothatag illúzió

Minden egyes könnycsepp
hidratálja a szörnyeket,
minden döbbent arcra írt ív
vakarja a szeretetlen dögök
csillapíthatatlan bőrét;
Minden felcsattanó düh-jajszó
visszapattan az érdesképűségről,
és földdé válik, többé
az igazságtalanságot felfedő 'Miért?'
nem tér magához, 
halódó sors itt az övé.
Míg a kínlódás: a hangzatos 
hatáskiváltások
ritmusára kisimuló élőlény 
ereje kél.
A hatásosság tudatától,
és csak attól kél.

Jellemmulasztó emberek 
belső terében megtelepedve
ennek
szárnybontása a szenvedtetés,
talaja a letaszítás,
célja torz kiteljesedés.
Tapadókorongjai alatt
minden csontszerűvé válik,
selymes, álmodó lelkek
kiszipolyozandó,
lédús bábuvá csoffadnak
mancsa alatt.
Ez az élősködő tanyázik
a félelem alatt indulattal meghajló
emberek
belső terében.

A semlegesség itt nem létezik,
előjelek versenyt süllyednek
verembe verve az emberség
mind újabb koporsószögét.
Szörnyetegek égisze alatt
mindenki a külső megfelelés lécéhez hajlítható,
és csoportokba egy az egyben terelhető.
Mivel elhitette hatalmát, nem nevetik le
szövetét,
szövegét.

A terefere itt
nem visz semerre,
lábgyökérzeteket locsolnak köpködések.
A nagyokat a nagyságtudat teszi naggyá,
és idomul az, akit megtisztel,
hogy hozzájuk fölérhet.
Cukrozott címkék löttyével éppen 
oltható a tudásszomj, 
a kíváncsiság nem lüktet
itt, a szörnyvilág telepein.
Nincs több kérdés,
ahol a válasz mindig többet ér, 
mint a kérdés.

Egy idő után
a beletörődések hátíve
görönggyé válik
a becsületes önérvényesítés útján.
A számok magukért beszélnek. 
Van még kérdés?

Az húzza ki magát csak,
aki könnyedén fullaszt,
akinek belső szobáiban
sosem jár levegő.
Akinek mindez idegen:
annak itt nincs helye.
Aki tagadja idegenségét, annak 
szenvedés osztályrésze:
megalázhatóság tudatában 
ugyanazon körökbe szédül.
Van, aki cinikus: a jó hiányába 
hasonlott keserűn,
rossz szájízzel állapotokon dohog,
és van, aki minden irányba érzéketlen.

Az irányadó, a kegyosztó itt az,
akiben
megtörtség sosem kél,
aki örömmel gázol,
kedvtelésből árt,
kegyetlenség-olimpián örökérmes,
akinek legjobban
mindig is önmaga
árnyéka fájt.
Világa nem ismer magányt,
csak külső tudatot;
a falka irányítója 
hatalmas, félnivaló.
Merő tükörkép mindenütt;
játszmák itt,
véres felszínharcok ott.
Mindenütt, a Zajban.

Nem látja senki:
a vezér
a legelveszettebb falkalény.

Hangja oszlopegyenes, akár a halál,
a benne élősködő fél-lény rángatásának
ellensúlyozása szól belőle mindig.
Steril, jeges ablakába pillantva
nem látni senkit és semmit,
csupán az öndeterminációt, a nagy döntést, 
ami kinyilatkoztatja:

Aki ott van épp, ahol ő, és útban van: úgy járt.
Aki hisz neki: jóhiszemű, azaz bárgyú, balga.
Aki nem hisz benne egyáltalán:
csillám-vidám, szánni való alattvaló.
Szegényke.
Az ő olvasatában minden
őseredeti tájékról szóló hang 
"szegény" és "ke".
Kicsinyítőképző ketrecében
közszemlézhető rabok.
Az igazi kedvességet
a nyájasság tüskeleplébe csavarja,
az idealizmus vérzik, ahol ellensége
a tisztaságba könnyedén harap.

A romlottság szentségének telepein
jaj, mennyi
vérszegény neve van a romlottnak!
Gazember? Mocskos? Szemét? 
…Ezektől éppen hogy
kihúzza magát a gerincpórázán
emberek sokaságát elvezető
Homo Crocodilus:
"Bizony, az vagyok!"
Néha a dühroham álnyelvén
mondja ezt,
játék neki, ha dühös lehet,
vakargatja állát a dühösségnek.

És ha a szálegyenesség szellemében
valaki mégis kiállna ebből a végtelennek 
tűnő sorból,
egy álerkölcs szövegkönyvéből olvasó
a lázadóra ekképp rivall:
"Mindegy a késztetés oka, 
célja, és mindegy, kitől származik. 
Ha csak egy cseppet is kóstoltatsz vele 
abból a léből, amit főzött,
mi is akkor a különbség dolgaitok között?

Behúzott nyakak fölött
eszme-molyok által írt szövegkönyv
ezt hintette el.

Csökkentve hathatós késztetéseket
a zsarnokiság megtörésére, elhitetve
úgysincs igazság, mi sem természetesebb.
Mit is képzel az magáról, aki felesel
a minden percben zajló világtörténelemmel?

A Homo Crocodilusok
tudatlanságát így sosem éri szó.
Büszkén bűzölöghetnek,
legfeljebb szívtelenek lesz szemekben,
de nem agyatlanok.

Tekintetük cseppekre allergiás ablakából
vetíthetik közbeszédek vásznára
az egyre gyorsabban süppedő
"Félnek tőlem, valaki vagyok”-színekkel
telefröcskölt, ki-kifakadó
csupamocsár víziót.
Szemükből a csend,
és maga a tekintet is hiányzik,
de őket veszik igazán komolyan,
saját képükre formálhatják
emberek tudatát.

Kemény-
nek tűnő robotgyurmák.

x

Ó, nem. Végül
nem ússza meg. Egyetlen
Homo Crocodilus sem.
Ha ugyan nem önlevük 
emészti el őket,
előbb-utóbb
találkoznak majd
legalább
egyvalakivel,
aki nem kegyetlen,
de játszmafüttyre nem táncol,
és nem is fogja vissza
a pusztítás átkát
millió darabra törő fantáziáját.

Ők, a megalázókat megalázók
talán a Holdról jöttek, talán csak
a káröröm erejében sosem hittek
ezen a Földön,
és
az újdonság erejével
nevetnek körbe minden szadistácskát.
Hatni fognak. Hatnak is
saját fejlesztésű immunfelhő-eregetéssel.
Nem várni kell,
inkább teremteni
a gonoszság alkonyát.
Álmélkodó és elmélkedő 
lesz a reggel, és lesz az éjjel.

Egyszer csak megjelennek,
és kérlelhetetlen szemekbe 
nem pusztán belenéznek.
Egyetlen roppant
pillantásukkal 
bemutatnak valakit:

"Üdv, a nevem: lelkiismeret.
Hogy vagy?
Nélkülem rácsok mögött
élnél vagy ülnél,
így ideköltözöm, homlokod mögé.
Nem hagylak el. 
Mostantól 
maradok, 
amíg csak tárulhat
benned is az örök, 
a végtelen új horizontját
nyújtó magány."

Ki tudja, mennyi időbe telik,
mire mindezt megemésztik
a Homo Crocodilusok?
De egyszer csak ledermednek.
Még nem érthetik, miért és hogyan.
De valahol szorul, valahol kienged
ugyanaz a hurok.
Illúziók, rémképek, szennyfellegek
talaja megindul alattuk. 

Onnantól a komolyság és a könnyűség,
és minden ismert fogalom
friss levegőhöz jut.
Repedezik minden
örökkő-látszatú jégtábla
szavak és tettek felett. 
Erekbe új erő fut,
bár misztikumköd nem 
kúszik oda,
de szinte csoda, 
amilyen gördülékenyen
előtárul a tiszta lélegzet.
Akár a beáramló az oxigén,
akár a kifújt. 

Sosemigaz, rothatag rémeszmék 
rangja végre maga helyére kerül:
a rohadásba. Fejezetekké válnak csak,
olvasásra.
Sosem volt igaz, 
hogy csak a jeges iszonyatnak
nem lehet fagypontja.

Ez a lelkiismerettelenség halála.

Íme, olvad minden,
és kezdődik. 
Láthatja most mindenki,
hogy ez jó.

2026. április 15., szerda

Kőforgás

Köveket forgatok. Nézem őket.
A kövek az ő szemükben
minősíthetőek.
Az eredendő és a változhatatlan
– "ugye látjátok?" 
egyek lettek, összenőttek,
íriszek földjében szembogarak
mozognak, nem élnek.

Ó, kő és szemek összenőttek,
ez így született, úgy is marad, 
"hát nem érted?"
Nézem őket,
ész nevében gőzölgőket,
értelem nevében felszínkaparászó
hangyasav-lelkülettel felbuzgókat.
Nincsenek új példái, 
sem szinonimái az okosnak,
holott szerintük ők élesek, sőt, kések.
Azok hát. Soha nem veszik elő őket.

Indulat, durvaság 
félelemteremtő ereje alatt 
reszket 
agyi barázda-zsebben
a szellemi garázdaság,
a gagyi, a szégyen, a buta, és 
minden hasonszőrű, tabu szó
homlok mögött zizeg:
 "most már megint kire kennek?"

És a jelentés jelentőségétől rettegők
áldoznak a kínosnak: a rossz csendnek.
Aki először felaprítja,
azé a jog, hogy a kőre
vesse véseteg, szagos szemét,
megbabonázva a légkört, ezt a mindenhatót.
A válasz mégsem méltó, nyers,
hanem egy fájón finom, szorongatóan kedves:
"jaj, te szemét!"
Legszebb öröm: a káröröm. Közhely.
Közhelyek rímelnek, koponyák már rég nem 
korognak. Megteltek.
Nevetek?  Vagy éppen nem?
Ezeket a köveket szemlélem.
Örülök, hogy időben kiléptem.
Ez már röghely.

x

Hogy vagyunk-e még egy páran, 
más-kőképpen? Mindegy.
Egymás mellett ülünk. 
Néha csapzottan, 
néha ősvagányan.
Minden egyes kövünk legalább
egyszer egymás veséjébe látott,
majd tovagördült. 
Lényegében semmit sem láttak,
és én sem.

A kő, ha nincs a helyén: kezekben van.
Ellenben, ha elpattan:
mindegy, ha eldobható,
mindegy, ha eldobhatatlan.
A kő önmagáért van,
beteg keretek köreiben kemény, szilárd.
Önmagában elsimult, öncsiszoló.
Kőnek született. Nem is lehetne más.
Mint gyémánt, amely
felismeri a szenet,
alkotja a kő is létét.

Minden köszönésbe belekoppan
a viszontlátás.

2026. április 14., kedd

Dialógus a jövőből, tisztelettel

— Hogy tessék? Istenfélők? Mi az az...Istenfélelem?
— Igen, itt Istenné lett a félelem. A Félelem volt az isten.
— Mi minden egyes isten...esszenciája?
— Az Abszolút Elv. Ami áthatja és szervezi őket, és ami adja a tisztelet minimumát.
— Mi a tisztelet jelentése istenfélő szótárakban?
— Ami alatt meghajolhatnak.
— Mi az ellenpontja a tiszteletnek ebben a félelmes kettőségben?
— A becsmérlés.
— Mi alapján becsmérelhettek?
— Amitől nem félhettek. Ahol megpihenhettek. Ahol kiereszthették fölös füstjüket. Amit stabil pontnak nevezhettek ki, hogy kényük-kedvük szerint rugdoshassák. És ha ez a statikus ellenpont öntudatra ébred, és félhetővé válik – gondolták  –  annak a félelemnek a tudata a legfélelmetesebb tudatok egyike. Több, mint megsemmisülés! Mínusz-sors. Mert ha félhetnek a nemtiszteletreméltótól, akkor a tengely másik végén potenciálisan meg is hajolhatnak előtte. És ha nemfélelmetes, azaz nemtiszteletreméltó ellenpontjuk előtt meghajolhatnak, mit ér a létezésük? 
Egész létezésük a félelemben teljesedett ki, és félelmük elve istenítette meg bennük létük értékét, sőt, értelmét. Ezért a semleges, humán minimumra építő tiszteletre vakok voltak. Bekötötték szemeiket, mégsem tanultak meg befelé tekinteni. Sőt... 
És ez még csak az elméleti rész. Folytassam a gyakorlatival?
— Isten őrizz... Vagy mi. Elég is volt ebből az oktalan meséből. Ki hiszi ezt el?
— Pedig mindezek lenyomata már történelem. 
— Ha te mondod...  Ám úgy hangzik, mintha valami földönkívüli összeesküvéselmélet- hívő találta volna ki, hogy rossz színben tüntesse fel a földieket.
— Ki tudja. Mindenesetre minden jel arra mutat, hogy megtörténtek ezek az emberek, krónikáikat hosszú ideig a  vesztességre épülő világ leharcolt győztesei írták.  Minden régi történet ebből  a szemléletből fakad.  Kisebb-nagyobb mértékben minden régi földi rege... ragacsos. 
A kegyetlenség iránti elfogódottságtól ragacsos. 
Mossuk kezeinket hát! És most menjünk innen.

2026. április 11., szombat

Olyan más ma

Olyan más ma – oly' más a világ,
olyan súlyosak a játszi fák,
olyan reszketeg a levegő,
olyan kocsonyás a szemerdő,
melyen át e mindent kémlelve,
az ember szépet is nézhetne – 
s mégis halott, üveges szemekből
fürkész ki, s az éjhorzsolt sebektől,
csak azoktól tűnnek élőnek,
de rég kiirtották érzőket
saját idegeikből, így járnak-kelnek,
akárcsak, mint világvesztett kísértetek,
s így, e szemüvegen keresztül
a szél is másképpen hegedül
e bús, e nehéz terhekkel tarkított
világra, melybe sok árnyékíj szított
tüzeket – ó, e súlyos világba,
oly más, olyan szomorkás, de hátha
lehet még e bús-különös szebb is,
ha csipet szóval, s tetején egy kis
tettel fűszerezzük, s így elevenebb,
sokkal húsabb, s igen, valósabb lehet,
nem lesz oly más, semmikor e világ,
melyből huncut féreg lelket kirág,
nem járnak emberként kísértetek –
s nem járnak kísértetként az emberek.

2016.

Elvont vers

Mit zenghet időtlen a csend,
már a való sem lehet illúzió.
Porhadó héjból nyíló Bent,
látót lehunytból szító.

Idősíkok pályáját, ahol
képzeletvíz síkosítja,
 születve rian fagyásából
időhatár: Most, Lesz, s Vissza.

Fénytelenbe burkolódzott,
éjgalacsinba gyűrt félelem,
csillagokba ír egy mosolyt,
miben felrémlik a végtelen.

Illeg a halál-pillangó.
Higgy a létben - úgy szeret!
Bár nyers szívószállal a szó
szipkázza, mi túlmeleg.

Lélekvelőt ráz meg legmélyig
a szó - veszély zsarátnokforrása.
Forró a bátor szó, s ráfénylik
isteneknek izzó homlokára.

Arasd le sejtjeidből sarjadó
betűk aranyló kalászmezejét.
Ha mindeneddel érzed, hogy a jó
koszorúzza meg a csalóka fényt.

Burkold be a fénytelenséget
szavaid leopárd-leplével.
Gyönyörű légy s vad, mint az élet,
és akár a leopárd éjjel.

Érzelmek buggyanó nedvei
égből buzgó porba hullajtják
világlókat, ahol felsebzi
az árny éjnek feslett csillagát.

A Képzelet a hűs agy robogó,
mennysejtető motorolaja.
Tüskés héjból nyílik a mogyoró,
zsong a boldog való halraja.

Valahol vak szikrákkal szító
az idő csillagtalan szipkája.
Vadszép verssorok szava kígyó,
tekergő port ragyogtat a Fára. 

2016.

(Sz)Űrreális

Ködlötty csöppen a borzas tájra -
hopp, meghalt? - meg hát a Nap!
Holnappal versenyzik a máma:
melyik lesz múlt hamarabb.

Fehér borsószem a hold,
gurul habvirág felhők közt.
Rőt alkonyatbort habzsolt
egykor az éj, most hótejfölt.

Körözött kenyér az égbolt -
lángszínű krémje volt a Nap.
Mi purcanva magától tolt
életnyaláb-sugarakat.

Káosz tobzódik Nap nélkül,
a bolygók szűrruhát öltenek.
A virágzás szó elévül,
az utolsó szirom őgyeleg

valami űröntúli bús tájra,
egy kissé magányos szegény.
Garatra is öntött, így ájulva
nem is tudja, holt a remény,

hogy valaha is társra lelhet,
de lelkedzik még benne a sav,
mely megsúgja, merre öklendhet,
ahol nem büntet zord bajuszhad.

Pödört dohányok füstje kavarog
bele a csillagtalan sötétbe.
S én utolsó sziromként andalgok,
az átalakulás ösvényére.

Hiszen minden alakul, ez a szűrreális
ruhák legékesebb és legbölcsebb gombja,
ez az értelme, annak, mi egyben halál is,
de néha élet, mi napként tekint holdba -

meg ne vakuljon és fakuljon
ebben a túlingerelt világban,
hangolok valami kis sanzon-
húrt, míg nem jön vágtatón egy árnykan,

mi rabul ejtve sebzett szívem, tőrt
ajándékoz nekem, vágjam csak le,
vacsorára egyem csak őt, s a bőrt
szőröstül halámoljam csak bele

a bendőmbe, ami szörphöz szokott,
de valahol az igazi, az egyetlen
cinegét majszoló kalap kokott
keringőbe kezd a serkenő sebemen.

Vért kortyog immáron a kedves éj,
én mégis magányos maradok.
Recsegnek a képzettársításmély,
a távoli idegnyúlványok.

Mik agyakból szívószállal hörpölik 
ki mohón a maradék kis értelmet,
majd egy röpke mozdulattal ellökik
a fülem helyén tüsszentő térdemet.

2016.

2026. április 4., szombat

Újvarázsige

Mennyi

kínpontját vetíti szélesvászonra

a jelen...

Égszemekbe már csak

egy-egy szem néz.

A főbábok azt rántják magukkal,

akit földbe gyökereztetni

egyébként sem nehéz;

Pislákolnak még

álcsillagok az áléjszakában,

Közelgő

kollapszusok előtt még

mindenki teszi dolgát, néha lázban,

néha még el is hiszik,

úgy kell érezni, ahogy kijelölték;

Az összeomlás késik, talán

el se kell hogy jöjjön,

Mégis

felhevül

az egyéniség repedéseiből

felszökő víz.

 

Üvölt ez a víz, 

Jöjjön hát, jöjjön?

 

Prehistorikus szellők,

inkább Ti jöjjetek, bújjatok elő!

Eredendő bűnhitből sarjadó

pusztítók paradicsoma 

ez a zűrzavar: ez a rend.

Elég az ikonokból!

Az újkáosz fogalma: rendező erő, 

belső tartás, jóságoszlop.

 

Prehistorikus szellők, gyertek,

fújjátok ki magatok,

Lélegezzétek be a teret!

Lélegezzétek ki az elmúlt,

bomlatag bálványok alatt 

meghajló ezredéveket!

Erekbe repüljetek,

legyen hatásotok azokra, akik 

csak szenvedtetés által éreznek

többet, mint egy fabot;

Ne osszatok,

Ne szorozzatok,

Inkább döntsétek le azt,

ami korhatag csökönyösséggel

még áll,

A győztes, a sikeres ezentúl 

ne 

a kegyetlenségi viadal

nyertese legyen.

Önnön határait győzze le mindenki.

 

És minden életoltó

agyi és kézi mozdulat előtt

zuhanj a pusztítani vágyók vállára,

mint behemót bűntudat-kő,

Csiholj lelkiismeretet ott, 

ahol olyat nem fejlesztettek ki,

parazsa borítsa

a lesújtani készülők mellkasát.

Köhögjenek fel hamut a botelmék,

és ízleljék meg kipárolgásuk.

Ha változásuk csodája létezhet...

Szándék-árnyékuk egykönnyen

nem ereszti őket,

múltjuk vésője minden

jótettük falán átjut.

 

Mutasd meg a szemeknek

a tekintély füstje mögött

kuporgó kis lényt,

sőt,

ne a kicsi: 

a Nagy legyen

a Lekacagnivaló!

Az ormótlan,

imázs vaktudatában megrekedt,

önelégültségben visszamaradott,

sekélyes, szipolyozásban fuvalkodó

Nagyságok kora

alkonyulófélben,

Míg az igazi nagyság 

színre lép lassan.

Az igazi nagyság belülről kihajtó.

 

A 'miért' kérdése legyen végre alaphangzó,

a tartalom mindenekelőtt;

És hallják meg odabentről:

Magát emelheti csak a bukott,

mint mindenki:

mint bárki, aki felnő;

És adj szavakat,

szavakhoz ihletet

egy születő szótár hasábtörésein ,

 

Épp történsz,

vénséges vagy: Te, ím'

most kélsz,

tántorgó

lőréseken túl.

 

Prehistorikus tiszta lap.

Varázslatos eljövő! 

Megmutatod magad

zajló, csendelőtti pillanatokban.

 

Hát itt is vagy.

2026. március 29., vasárnap

Ikonok tava

Az emberek szobrocskákat nyelnek,
imádatban a gyomorsav megfagy.
Jégpályáján minden más megcsúszik,
elhasal,
elbomlik.
Csak egy szobrocska áll, 
tündököl, marad.
Hús-vér képmása szájából
bármit megesznek.
Madarat mozgásban nem látnak,
a madár szemükben lebeghet.
A Kritika holttestét
magába zárja az agy.

Az emberek szobrocskákat nyelnek.
Gyűlöletben a gyomorsav fortyog,
lávaként kavarog, nem emészt.
Felmar minden mást a tudat:
szobrocska makacsul marad, 
hasfalat sért.
Gyomorsav bugyborékolásának
ritmusára reszketnek 
emberek –,
Hús-vér képmása szájából
semmit sem látnak, 
mindent kivesznek.
Madarat mozgásban nem látnak,
a madár szemükben lebeghet.
A Kritika holttestét
kiokádja az agy.

2026. március 15., vasárnap

A csevegés védőbeszéde

I. Idegen hangom

Hangom május: önfeledt, csengedező, mit sem sejtő.

Ki ez már? Ki ez már? – kérdezgetik sejtvarjak.

Mert idebent más: nosztalgikus november él, ébredező,

zsenge köd, ihlettakarót visszaverő lila ég, 

örvénylő nehézfátyol, réteges gondolat;

és minden egyes nap 

a nyelvem, minden kiejtettem

rögtön megharap, lilát vérzik ajkam, 

már nem is fáj. 

Talán egy nap megbékélek

hangzatommal, még ha rendre el is halad

belső és külső,

az úgynevezett jelenlét.

Úgy tűnik:

megint elsétált a Pillanat, és az, ami most van

egymástól.


Ki szól? Ki szól? – nem csak a sejtek kérdezhetik ezt.

Habár komikus e kontraszt, és a komédia maga is 

amolyan késő őszi módon jó,

minél elborultabb, annál több a felhő, az arc, 

a kibogoznivaló.

Minden a hang, 

minden a szó. 

Figyelek.  Csevegnek és csevegek. 

Mindegy a hang. Mindegy a szó.



II. Idegen hangok


Gödörben ücsörög a hangulat. A madárcsőr hegye, 

a hidegség hegye: a létezés tart életben. 

A létezés hegye. Elemi szégyenérzetre

rímel a Gúny, és a félpillantások 

szemembe verselnek, szófoszlányok 

visszhangoznak bele 

a drasztikus dermedtségbe, ahol a szilánkok

kinevetik a talpakat,

itt a kín egyszerre tompa és éles. Már-már könnyedén 

süvölt el fülem mellett ez az ismerős élet,

és a benne idegenülő emberek.


Valaki lenéz. Rögtön felnézek. 

Észre sem vesz.

Beszél hozzám, minden hangsúlya,

minden nekem szegezett kérdése

hétköznapi. Olyan különös, hogy az…

Apró füstkarikákat ereget az új hír, 

a sopánkodás, a panaszkodás 

életteli szája, 

varázslatosan természetes, lüktető semlegesség, 

magából mindenki úgyis mindent elfed;

és amikor kifújt a mondanivalóból a feszültség,

kerekedik a történet. 

A levegő máris könnyebb.

Nem mindig híg a csevegés: 

olykor nagybetűs, olykor ismeret.

Nem mindig húz le: föld-szintre emel, életbe ráz.

Noha kint termett, néha úgy dönt, 

hogy kínt temet.