Szkolopendra vagyok

Régivágású szkolopendra vagyok,

hűsölök ott, ahol ki se hűlhetett lábnyom,

Tiszteletteli szkolopendra vagyok:

nem csíplek addig, amíg határaimat látom.

Velejéig romantikus szkolopendra vagyok.

Kiszűröm emberi tekintetek sallangját.

Nonhumán szkolopendra vagyok,

hidd csak el a képet, ami úgyis visszavetül rád.

Forradalmi szkolopendra vagyok:

időszámításod előtt is antitéziseken túli.

Új életfák alatt töprengő szkolopendra vagyok,

nem muszáj nekünk egymást örökké szúrni.

Nem lennék más: mindig szkolopendra vagyok, 

a Régi bűze most is sokkol: világrendbe őszült

voltam és vagyok, most új tézissé teszem magam;

maradok avaron túl is átlagbizarr, csupaszív őrült. 

Egy újhozó naplójából

Tudom, miért születtem ide.
Tudom, mivel járhat az, aminek bevégeztetésére termettem… Hozzá fogok járulni, hogy ezen a Földön a tudat jelenlegi állapota megváltozzon.
Írhatnék tudatszint-emelést átlagprófétai fennhéjázással, és talán úgy sem járnának a szavak vészesen messze attól, amit kifejezni készülök.
Mégis… Most valami más következik, így a szavak sem a megszokott mederben kell hogy csordogáljanak.
Ami most zajlik itt, az a biztos pusztulásba vezet.
Új igék kellenek!  Meglehet, megszállott vagyok. Egy optimista, jószívű őrült.
Kinek a kedvéért tagadnám?

Minden percben fogalmazom, érzem, és újragondolom: a pöffeszkedők kora lejárófélben.
Az emelkedési vágyból önemelési képesség lesz. A magány remegéséből csillagok társasága integet majd. A mennyiség szellemébe minőség vegyül. Az elcsépeltnek hitt fogalmakat nem várt életérzések itatják át.
Új fogalmakra való fogékonyság berreg fel emberek tudatában. 
A kézzelfogható javak cseréje a mindennapi kenyér-persely mellé kerül, a mindennapi kenyérség alapja a kultúra vérkeringésébe csordogál barbáreszközök vérgyára helyett.
A gyártószellem mellé alkotószellem lebeg fel. Minden mohóságot felvált a jóllakottság.

De mindenekelőtt: a szadizmus húslegyének szelleme szépen-lassan elveszti táplálékforrásait. Nem vicsorog többé az a félelmétől rettegő, kifelé áradó szempárok tájára, és nem rángat többé végtagokat sem. Mindenki ráébred: csak elhitette, hogy tud vicsorogni, a húslegyek ilyesmire egyébként sem képesek, szellemük is aligha van.
Az ember viszont képes elvonatkoztatni, ha szellemét élőnek hagyja… Vagy ha kell, feltámasztja.

A humor újjászületik. Iránya a tartalom áramlása és nem a személy lezártsága felé mutat. Egyebekben pedig iránytalan, élethelyzeteket átszövő, nyúlékony fonál lesz.
Mindennapi nehézségeket old fel a humorsav, konfliktusok amorf alakjai komikus alakot kapnak. Nem harapódzik el, ami épphogy vakkantásra méltó. Ami vakkantásra méltó, lényege szilárd, így lényegében megugathatatlan.  
Nem félik emberek az ártó szándékúakat többé. Meg volt kötve eddig kezük: íme az olló, vágom is már!
A dominanciának befellegzik.
Ugye milyen más így a levegő?

Az öndetermináció fogalma vaskos könyvként zuhan a tudat talajára.
Alig várják majd kezek felett a fejek, hogy fel lehessen lapozni!
A külső muszájból belső késztetés 'kell'-je lesz. Íme, egy új szó, dobom is, halló, csak tessék: kelljesség.
A minden és a minden egyes megkülönböztetésre méltóvá válik.  
Minden görcsöt kisimít valami. Talán még nem hallani, de már halkan zördögél. Zördögél... Ebből szóvicc is lehetne, de inkább nem írom le. Leírták már épp elegen előttem.

Minden pillanatban élem és látom előre: új világ jön.
„Milyen megmosolyogtató!” – mondják egyre többen a gyarlóságnaivokra.
Ha kell, a világ legveszélyesebbnek mondott zsarnoka elé állok. Ha úgy hozza a sors, vakmerő leszek. Nem kultuszért születtem e világra, hanem örökségért.
A szellemi iszonyatok minden bugyrát végigjártam már. Ők is, akik szenvedéssel sújtanak másokat, meg fogják látni, mire is képes egy szempillantás ereje. Alaptézisem itt: minden egyes élőlénynek van némi pszichéje. Nincs az a két lábon járó, hús-vér zsigerszobor, akinek tudatán ne lenne ott egy akár halovány repedés is. Repedés, ami több, mint remény, kevesebb, mint kegyetlenség. Valamikor képes lesz minden kegyetlen felülemelkedni. Van igazság, lesz igazság. Ha másért nem, a változatosság kedvéért.

Ha kell, szenvedek, kínlódok, küszködök. Ha mégsem kell, az már kétségkívül hírnöke lesz a közelgő újnak.
Félelmemen túlnő ez az elhívás, ez a Feladat: hogy megtörhessem azt, ami megtörésben törhetetlen, és valamiféle újtörhetetlenséget mutassak be.

Hogyan fog ez történni? Megtörténik-e egyáltalán? Nem kísértem, nem sürgetem. Ha marad folyamat, annak kísérője is lehetek, nem baj, ha nem zengik nevemet felszabadult ünnepélyeken, sőt.
A senkiség tudata nem nyomaszt: onnan már csak növekedni lehet…

Amíg élek, (addig biztosan) ott lesz minden figyelmem, kiáradóm, levegőm, hogy ez a hely érettebb és varázslatosabb legyen. Mindez nem elvesz belőlem. Sőt.  Inspirál és bőségesebbé tesz a tudat, hogy ez az én életvállalásom.

Hatása lesz annak, amit örökül hagyok ezen a bolygón. Félelmemen túlnő a tudat: azért születtem ide, hogy tegyek valamit a lehető legjobbért. Belátásból cselekszem, kockázatokra felkészülten.  

Nem tudok lenézni senkit. Nem tudok felnézni senkire sem.
Ha kell, a leggonoszabb emberrel nézek szembe, én, a csillagrajongó. Ha kell, csak művészeti alkotások gubóját bontom ki a térbe. Ha fülekbe talál, szemek mögé pattan szikrája, az úgy lesz rendjén. Ha nem így lesz, nem tekintem sikertelenségnek.

Tudom, miért nem születtem máshova, másik korba… Másik nyak fölé. 
Akárhogy is: emelt fő árnyéka kísér mindvégig.

Tudom, miért születtem meg.

Elmélkedés a metálról

A metál a különcök zenéje. 

Azon különcöké, akiken nem feltétlenül látszik, hogy különcök lennének. Vadsága a szív vadsága, nem a nyers ösztönöké. Kibújni ruhájából tetszőleges, kinőni belsejét lehetetlen: fel kell nőni hozzá.

A metál a forróság, ami felhevíti a mélybe hűlt álmokat.

A metál a jég birodalma, a fantáziáé, a misztikumé. Ágbogas igazságokra való rádöbbenés első mozgatója. A szorongást oldja, a feszültséget teremti: ellentéteket old fel.

Úgy is mondhatni: a bölcsészet ikertestvére. Sok-sok ágazata van, és a társadalom „fekete báránya”.

Először tökéletesen elkülönít. Ez még az éretlenség szintje.

Aztán kifordít. Ez az ellensúlyozás szintje, úton a fejlődés felé.

Végül a középponthoz segít.

Ekkor vagyunk valóban érettek befogadására.

Ha címkézzük magunkat, ha nem; és bár talán lanyhul valamennyit az életérzés első felzubogása, de sosem leszünk többé olyanok, mint ha egyszer sem éreztük volna át.

Nem feltétlen köt össze mentalitásban embereket, még akár egy alműfajon belül sem.

Mélyebb kapcsolódások viszont létrejönnek. Talán nem olyan „napvilági”, de őszinte, tiszta, és kivételes kötődés azon kevesekhez, akikkel a feloldódás létrejön.

Nem feltétlen csak lázadásban határozza meg magát: önálló utakon jár. Saját kifürkészhetetlen ösvényünk fáklyája. Szögletes világban a kerekség-keresés. Kreatív átformálása a mindennapi elárasztásnak.

Nem pusztán gondolkodni tanít: a legbelső követ segít csiholni, az már a mi döntésünk, élünk-e a tűz lehetőségével. Ő nem siettet, nem ítél. Nem kicsinyes, de nem is kerget idegenszerű ideákat céltalan. Kiapadhatatlan kút, energiát és erőt adó szárnyalás.

Tüskéket tép ki, hogy a fájdalmas gyönyörűségből megszülethessen az Egyéniség.

2018.

Lemez-telenítés – mindig felülírva

Különc: 

Előre leszögezem: Sztereotipisztán több lakossal bír,

mint az én országom. Rögtön leállítanám viszont azt, 

aki elkezdené sorolni az ottani embertípusokat: 

egyetlen van nekik

abból is. De még csak a településneveik is

egy felé mutatnak – számot biggyesztenek Egyenség

után, onnan a megkülönböztetés. 

Csak egy kicsit hazudtam: Van ugyanis 

Északegyenség, Középegyenség, és… 

Folytatni kár, letekintek hát, hogy

fejbúbomra szálljanak a seszínű galambok.

Még Különcebb Hang: 

Milyen lenne a középszerű tiri-tarkavilág? Létezhet-e olyan és milyen lenne a zajlása annak? Vajon virulna-e a seszín akkor, forradalmi felemelkedése lenne az a letagadott jellegtelenségnek? Lázadásból popzene szólna földalatti körökben, és íze lenne a közhelyeknek? A csak-azért- is-magaskultúra világában mikortól nem külsőség a Nagysághoz foggal-körömmel ragaszkodni? Vagy nem lenne irány, mert a káosz biztos, hogy jó?

Különc: 

Nem csupán idecsöppentem: 

meg akartam ismerni ezt a félelmetes, ismeretlen vidéket. 

Tudvalévő: világnézetem nem tűri a tekintélyt, 

a fejlesztésen és fejlődésen alapuló tehetség kincseinek 

kibontakozását és térnyerését annál inkább. 

Nem esem hasra trükkjeiktől, mert az olyan, 

mintha ugyanazt a sütit enném, 

és úgy kellene tennem, mintha az újdonság

 erejével hatna rám egy más-más formában

megjelenő, de azonos recepten alapuló

klisé-költemény.

Még Különcebb Hang: 

Mer-e bárki igazságot hirdetni, aki nem azt mondja a hallgatóságának: menjetek haza, gondolkodjatok, szelektáljatok, szűrjetek, tapasztaljatok, és induljatok ki abból, vagy logikázzatok, és azt vetítsétek a tapasztalatra; cáfoljatok, vagy sem, csak egyet kérek: Ha nem fejeztem be a mondandóm, még ne bólogassatok! Honnan tudjátok, mit akarok mondani?! Lehet, jobban ellenkezik egy-egy nézetem a bennetek lévő nézettel, mint egy emberével, aki egyébként ízig-vérig ellenszenves számotokra! Ti mondtátok: én vagyok a szemetekben az ember. Lehet, hogy én is csak egy ember vagyok?

Különc: 

Egyenség uraitól, azaz a Névtől

sem ájulok el

(legfeljebb akkor, ha a szájukból, mellkasukból, és

szempárjukból áradó tartalmaknak megérzem a szagát). 

Egy feleannyi idős testben lakozó nem fejezhet ki

Sztereotipisztánban ellenvéleményt. 

Ilyenkor az Imádott és az

imádók sokasága jobb esetben

is áporodott jelzőkkel

kicsinyítené az embert.

Ha kövekkel dobálnak, 

hangod sem lágy párna-hangon csendül

fel. Mégsem vérezhet el idealizmusom!

Különvidék nevében hordozza önmaga

lényegét, gyönyörűségét,

és kivetettségét.

Itt lepörkölik a másságot–

nálunk ünneplik és fejlesztik.

Itt végtagokat, testrészeket,

hajszíneket, és leginkább

sztereotípiákat látnak – 

mi odamegyünk, és megismerjük Őt, a

Történetet, az indíttatást, a hátteret,

mely ott ragyog a puszta

tárgyak mögött, csak

nem olyan kézenfekvő.

Még Különcebb Hang: 

A hátrányos helyzetűek, a megkülönböztetettek, a lebecsültek, ha hangot kapnak, elvárható tőlük, hogy sebeiket szép pirosnak és ne várlázítóan fájónak lássák – hogy ne legyenek olyankor túlzók? Vajon ha bekötik egy, csak egyetlen éjre a szánkat, nem szabadul fel szűretlen energia, az elnyugvás előtt? De jóval-jóval előtte?

Valóban érett az egész földkerekség egy ekkora szintugrásra?

Vagy ismét csak az elhallgatottakon a sor, hogy bölcsebbek– és minden egyes visszacsengésnél, a múltat is hordozó pillanatban elnézők legyenek?

Szintek vannak valóban? Vagy csak egy hol nyugtalanító, hol bódító, körkörös utazás, ahol középpontra vágyunk, de a valódi szabadulás a kitörés belőle?

És ha már itt járunk: a fészekmeleg, valahova tartozás a fontosabb, vagy hogy magunkba pillantva tüzet lássunk?

Különc:

Itt esszenciálisnak hirdetett az agresszió … És valami olyasmit is

hallottam, hogy aki hibázik, halált érdemel. Itt

nehezen eltávolítható ítélet-tetoválásokat

vésnek a másikba – nálunk, ha már muszáj gyorsan címkézni, 

hát címkézünk, de ha az az üzenetértékű valami

vagy valami megtestesítője ismét

felbukkan és bizonyít, levesszük azt a címkét. Nem fájdalmas

egyikünknek sem.

Még Különcebb Hang: 

Minden. Egyes. Pillanatban. Megy ez Nektek?

Különc:

Itt buta mindenki, ki mást gondol,

mint ők, az okozatok

felszíni víztükrét látók az okosak, 

aki mélybe pillant, minimum

eltájolt bolond – mi sosem félünk 

újat tanulni a másiktól, legyen

az csörgősipkás professzor vagy 

még egyelőre csak az okozatok

felszíni víztükrét látó oktalan - 

lehet belőle is bármi, a Változás

vonuló fellegei alatt.

Itt elérhetetlen Isten van, és elérhető,

leigázott táj – nálunk a táj

megbecsülést érdemel, isten 

pedig megér egy misét.

Itt sodródnak – nálunk áramlás van.

Ők hagyományhájakat látnak 

ahelyett, hogy becsuknák

szemüket, és sejtszférák zenéjét – 

saját muzsikájukat

hallgatnák.

Még Különcebb Hang:

Az igazságot nem lehet leegyszerűsíteni, de nem minden ékes szó-szövés rejt igazat. Rendben, ez nem volt olyan rossz.

Különc:

Ők elkönyvelnek, és négyszögletű 

sarkok élét mártják a

formálódóba – mi megvitatjuk évente, 

saját meglátásunk egy

adott témáról miben változott, vagy 

éppen miben és miért nem,

és ezzel hogyan járultunk hozzá

a sokféleség – sokféle érték –

együttéléséhez.

Ők rögeszméket mondanak vissza, 

rég recsegő lemezek szólnak

hangszálaikból, lelkesen 

beszélnek a gyűlölet nyájnyelvén, és

bárgyú mosolyt képzelnek 

ahhoz az archoz, ami a lehető

legnagyobb formabontás.

Mi nem ilyenek vagyunk.

Még Különcebb Hang:

Na, ne bántsd már a rögeszméseket, és a nyájszelleműeket sem! Azt rebesgetik, már ők is hallják, hogy valami nem stimmel azzal a lemezzel, ami képes csoportokat, témákat ugyanazon sémák mentén megítélni, de megrekedt agysejtekkel nekik sem könnyű – hagyjunk szegényeknek időt a felismerésre!

Különc:

Itt, aki bízik a jóságban, kinevetik – 

mi azt nevetjük ki,

aki visszaél ezzel. 

Itt Egyenség van – nálunk egyéniség.

Még Különcebb Hang:

De akkor tényleg nem élnek vissza ezekkel, Különcországban? Valóban? Csak kérdezem. Ott nincs tettlegesség, csak baleset és betegség? Vagy még az sincs? Örök élet van és különlegesség? Mit is jelent különbnek lenni?

Különc: 

Néha azt kívánom: bárcsak olyan

langyosan banális lenne az élet, 

ahogyan ők gondolkodnak! Majd megtorpantom

 magam. „Hív a cél, nincs időm

 a romboló szemléletet építeni

magamban!”

Rájöttem, mert rá kellett jönnöm: 

nem születtem, nem

születhettem rossz helyre.

Az ő megváltoztatásukra tett 

kísérlet inspiratív és vérpezsdítő –

ugyanakkor kivitelezhetetlen. 

Nem a szenny ténye a

kulcstényező – az nálunk is van – 

hanem a mértéke. Az a

mérték, amely által a nagyon felülkerekedő

azt válthatja ki az

elszenvedőből, ami ellen az küzd.

Így sosem lesz érett a világszellem.

…Utoljára leszögezem: Sztereotipisztán

több lakossal bír, mint

az én országom.

De amíg úgy gondoljuk, mi, Különcök, 

hogy csak a mélyben

lehet értékre lelni és maradjon is így,

és amíg a többségi

gondolkodás egyet jelent a felszínessel – 

úgy is marad, és csak

a felismerés és viszonylagos

cizelláltság fél fokával leszünk

másabbak. Különbek. De jobb emberek is?

Még Különcebb Hang:

Ezt már szeretem!

De akkor mi lesz az én szerepem, ha mindezeket felismerted?

2018.

Szemezis

Lét sivatagtudatába zárult fiú,

menekülnie muszáj

önmaga elől,

a Tan: minden érték rajta kívüle

van, megszerzendő, 

önállóan ő maga nincs,

a magány is

ősök hangját fuvallja vissza.

Ki ő? Ki ő?

Ott kezdődik, ahol már e kérdés halott.

El kell hinnie, hogy feladhatja önmaga

kozmikus megismételhetetlenségét,

nincs tétje, nincs súlya tettének,

földi létének,  

a köldökzsinór messzebb kell nyúljon,

mint az oxitocin.

Hason fekszik, mégis felfelé vágyik,

és be kell zárja magát önképe

Thanatosz templomába.

Kísértő alakot kell öltsön az életjel hullámzása,

megdermesztőn kell fiúra nézzen

csupafog Amygdala, 

hogy belefagyjon ősfélelmei tudatába.

Így dönti Neurogenezist az Egyetlen Gondolat Táblája,

a kézbe illő kő ötlete megkövül,

És ekképp válik vérszomjjá a víz szomjúsága, 

Ezt kell hogy örökül hagyja.

 

Védenie kell, ha kell, teljes testével, ősi

amorf fél-elme alakját,

Amygdalát, a megtörése pillanata volt

képlékenysége halálának lepketánca,

hamutömb lett szemlélete.

Félelme létét magán kívülre helyezte, elhatárolta,

és mint ősit, imádni kezdte.

Valami erő a fiú szemére dobta a leplet,

Onnantól van fehér léthályog a szemén a fiú

világának,

Azt a szűrt képet kell hogy világnak higgye.

Ezt az erőt vélheti csak létező legjobbnak,

nevezve Mindenhatónak.

Ami tudati rabságba vonta, 

azt imádja, hogy elnyerje

majd a látás kegyét odaát.

Zenéje

a reménytelen szeretetlenség

vakhitének dallama,

ez lelkisége alapja, ezt hallgatja,

hallatja,

forgatja,

forralja.

 

Halottnak nevelt lelke nyöszörög a térbe.

Nem veszi fel. Otthagyja.

Évszázadok vérkeringésének

útját

sok rög állta,

a Rög, a Kötöttség igazulása mára

odáig jutott,

hogy vannak helyek: földi fejek, ahol nincs földi tétje

a földig rombolásnak.

 

Ez az eszme, akár zárt barlangos testben

fel-alá járkáló, megszomorodott,

hiábavaló cseppek vesszőfutása,

megszállott, robotikus prejakulátumtánc,

Amelynek örömrésze bent ragad,

és csak rettegő része szabadul világra,

nem áradhat ki szépen,

odaadón, kettő-igenlőn,

többé nem képes érezni jót, 

csak ideget, csak füstölgést,

a Negatív lesz az érzés sajátja,

rossz lesz az alapérzés, 

a földi alaphang,

levezetésképpen, 

hagyomány szentsége alatt 

a fiú

szorongat

külsőt, megszerzendőt, értéket,

levegőt maga körül.

És az önteremtő, gondolkodó magányt.

 

Mikor fog élni?

 

Abból a monoton folyosókon

oda-visszakerengő,

maga bánatával mindent betemető,

vérzivataros látomásból 

kimérten zokog fel egyetlen sziluett,

ami viszont nem magány:

Hiábavalóság himnusza.

Tehetetlenül bentragadt a jó, 

kopogtatna vagy fogadná a meghívást,

de nem lehet,

a jó itt e földön nem lehet ritmusa.

Az "Ő az" helyett

lesz több kisebb 'Ez az!':

talmi, süket sikerek, 

magától értetődő igeneket juttat érvényre,

belsővé téve azt,

amit előtte millióan.

 

Hogy lehetnek egyre ridegebbek

ezek a terek: az adja épp a változatosságot,

egyebekben minden változhatatlan

 

Lecsapódik ez mind körben, közvetlenben.

Ég felette, Nő felette.

Hát ő mit válasszon, a kettő nem lehet egyszerre.

Hol kezdődik ő, ha nem 

mindezeken túl?

Ki ő, ha nem nő, nem is ég? 

Mióta nem tudja, hasal le

az Egentúliságért

–  létezése reményéért –

harcolja

fel magát a térbe.

 

Alávetető, krónikusan zárt tudat.

Áldilemma és álellentmondások

szögellő határai.

A másik képzettorzító lencséjén át

veti el önmagát.

Ássa vermét, körbe-körbejár,

tagadja saját létét és tudatát,

tagadja a tükröt, hogy tagadhassa összetörését,

A hagyomány majd megvédi a szembe nézéstől,

Azt hiszi, örökké elodázhatja

igézetességét az új gondolatnak,

és az eredendő jónak.

 

Létfájdalmát égbe vetíti, lemond magáról.

Mégis, mélyen, valami mást remél.

 

Mígnem-mígnem...

Valahol, mindeközben 

(egyre több helyen)

egy szempár, sőt,

egyre több szem

egy színtiszta esőt hozó, desztillált pillanatban

bepillantást enged ablaka mögé, és

lesegíti zártakat

a pokol hajóráról a partra.

 

... Sorba rendezett

dominókocka-formába öntött

halálfejes lepkék

sorban álltak már,

hogy csupa por legyen ismét minden, 

de íme, a tudatlepel felszáll, gomolyog az új:

 

[A visszafordíthatatlanság 

szelleme nem halhatatlan.

Félelem átszellemül.

Egész-elem él.

Gondolat és tekintet.]

 

Igen, sok ilyen könnyed záporos

pillanat lesz

itt, a Földön is.

Most, jelen /Meditáció álmatlan időkre/

Sejtjeim megújulnak

Ebben a testben, 

Nincsen semmi baj.

Minden rendben.

 

Minden érzet, ami most van,

Buborékká válik.

Ez a buborék egyre nő, tágul –

Képződik egy másik.

 

Minden, minden jelenleg bennem van:

Megannyi képzetbuborék.

Kérdés és válasz él ebben a testben,

Szellemem itt van,

És sokáig lesz itt még.

 

Nem várok: alkotom, mi nyugalom,

Egy-egy emlék hosszú suhanása

Végtagot rezegtetne.

Jobb felem a külvilág lenyomatát őrzi –

Kicsengés, koszló;

Bal felem énem saját belső válaszát –

Bentrekedt, hajlongó;

Még felremegne,

Rossz hullámokat vetne

A megbomlás szele,

De most először merem látni

Szálaimat

Önnön rendjük szerint

Kibomlani.

 

Újraszövöm fonalaim –

Kerülhetnék régi örvénybe,

Világérzet kavargó szennyverme

Köphetne kényére-kedvére,

Alakom

Egy csalóka rémálomvilág 

És 

Ez igazságtalan rémálomvilág 

Színe-fonákja lehetne,

A sebezhetőség darálhatná tovább

A roppant érzékeny monstrumot,

Amivé emeltem magam –

De íme, most épül a páncél,

Ahová többé nem

Görnyedni jár az élet,

A levegő itt van.

 

Lélegzetté teszem, ami nyomaszt,

Képzetek tisztulnak le

Kész mozdulatokban.

 

Elmossa azt, ami nem kell

Ez a vadonatúj áramlás,

A múlt színes avarszőnyeg,

Feketén-fehéren lélegzem,

Minden semleges, minden jel önmaga, 

Tovaszelel.

 

A Pillanatba fújom a feljövőket.

Jöjjön, amit eltemettem,

Jöjjön a kép, a lenyomat, 

jöjjön a nagybetűs Félelem...!

Erőm abból építem, amit elmém elém görget.

 

Jöhet bármi – újraképzelem,

Újraérzem,

Kivédem, mozdítom, visszamozgatom

Egy tisztább állapotba.

Mi lecsapódott ezerszer, 

Most párolog ki,

Nyílnak fiókok –

Jelen vagyok,

Víztiszta jelenben szomjazok,

Felülök.

Tudatosítok.

 

A szimbólum itt csak szimbólum.

A ' csak' is csak egy szó,

Kósza kihangzó.

 

Szeret engem a neszező éjlepel,

Szeret engem a körvonalazó hajnal,

Az éj néha csak éj,

És a hajnal is csak egy újabb napszakkal

Beköszöntő külső zaj,

Ami egyre tisztább

Ha nem figyelek, akkor is lélegzik,

Marad háttérzene.

"Itt vagyok veled!" –  dobogom,

Perceim a jelenvalót isszák.

 

… Megfeszül most a bátorság karja,

És én visszaszorítom.

Mély levegőt veszek.

Orron át, tüdőn át

Gyomromban is érzem.

Szíven át - éltető oxigén

Átsegített sok-sok éven.

 

Most talán nehéz,

A katarzis végül majd körbeölel,

Sikerül és pont.

 

Belélegzem a csendet.

Én most

A valóságban vagyok.

Köszönöm az életnek

Ezt a tanítást is.

Jól vagyok.

Jól leszek.

Élek, tapintok. 

 

... És

Átadom magam

A gyönyörű levegőnek,

És bármilyen képzeletkocka jöhet.

Jöhet...

Jöhet.

 

Érzek, képzelgek.

Minden érzésnek színe van.

Lám, látok is egy szép színű követ.

 

Nekem most mindenem megújul.

Parázson járok, hogy megpillantsam

Azt, aki lehetek és leszek.

Csiszolatlan ékkő-kupac,

Mi bennem úgy dúl.

Jelen vagyok.

Felselymezem az érdeseket.

 

Kifelé tekintek.

Ott, ott az a valami:

Minden jellemzőjét felsorolom.

Belsőmet zene tükrözi.

Vagyok és létezem.

Nem kell – nem lehet most hajtani.

 

Pihenek, még ha nem is érzem

E pihenést rendjén valónak,

Régen sem volt tökéletes, vágyott,

S elért minden…

Most

Előkészítem

Mindenemet: az időmet

A még jobbnak.

 

Megérintem mellkasommal tenyeremet,

Mi mögötte él, hány órát dolgozott értem?

Itt az idő, hogy műalkotássá merevítsem

Mindazt, amitől

Valaha féltem.

És felvértezzem magam az ellen,

Ami addig mart, ami zavart, 

Ami messziség.

Itt áll, hív valami más, 

Valami rögtönzött. Érzem a talajt.

Körkörös vonalak már az örvénylők.

Olyan különös:

A szenvedés

Mégsem örök...

 

 

Újjászerveződök.

Frissült minden.

Épülök. Ha kell, sokadjára.

Végre-valahára

Tenyeremen hordozom Életem.

Az utolsó rettegett kép, amire

Új választ adtam

Pernyeként hull belső horizontom előtt.

Végül

Kilélegzem azt a vonalat,

Ami lehúzott, 

Ami töretlenül

Eddig megtört.

 

Fellélegzek.

 

Mindegy, mi volt,

Mindegy, miért.

Létezem, jelen vagyok.

Éltem...

 

Élek.