Elavult miértek

…és nem meglepő, hogy az útkeresés során felfejtett igazságok kezdő és végpontja is a metafizika. Értékének felismerése az egyensúly vágyába ringat, és az egyedüli fogalom, ami magába zár mögöttest és láthatót, már csak a megnevezésében is kifejezve azok egységét.

Nem tagad önmagában úgy, hogy ne segítene újabb és újabb ajtót nyitni, majd a belépés eksztatikusan felszabadító élményével hatni.

„Milyen régóta szomjazom erre, erre a mindent lefedő, meditatív szemléletre, amelyben nem háborog a felszín, hanem puha léptekbe csitul, ami nem puszta tapasztalati sablon, hanem az enyém, mégis, más formában ugyan, de lényegében mindenkié!”

Ó, mi ekkor még nem tudjuk, hogy rabok lettünk mi is, hogy az elme lehet egyfejű, kétfejű sárkány, (és voltaképpen akármi), de a legcsábítóbb mégiscsak a folyton újrasarjadó fejű sárkány, ami árnyalatgazdaggá tesz, ami megtanít gondolkodni, másképpen, egészen eltérően.

"Jaj, hiszen ennél nincs feljebb!" – ujjongunk.

„Jaj, hiszen ennél nincs lejjebb..." – szól alulról valaki.

„De lent vagyunk mind és fent …Vagy várjunk csak?… Nem, ez sem ellentmondás!” – visszhangoznak részlet-részegségünktől a belső terek.

Igen, szórakoztató az is, akinek a láttam-mindent-fénytől homályos a szeme, és az is, akinek attól fátylasul tekintete, hogy eltöpreng a fény és a homály összebékítésén, ezért kardot ránt ott, hol mindenre ott terem neki a válasz, amiért természetesen ő maga küzdött meg.

„Ez mind értelmetlen, nem visz előre” – mondja a puszta fizikai szemlélődő, aki sosem rendülne meg a Fenségestől.

Valahol igaz is, a lila köd valóban a semmi, mert körbejártuk, elindultunk és belé tértünk vissza, megismertük velejéig természetét. Mert idegesített, felőrölt a mindennapival való összeférhetetlensége, és belefásultunk, hogy nem hozta a tőle elvárt eszmei fejlődést, ami vizsgálódik minden oldalról, facsarva mindent, sokaknak mégsem sikerült hasznát felismerni, így hát mi facsaródtunk ki, és fásultunk, csömörlöttünk bele a brillírozó selyemsemmibe.

Ami sejtelmesen füstölgő ugyan, de aztán már kőkemény is, akár egy tömör, masszív óriásgömb, ami a másik pillanatban már engedi, hogy akár ruganyosnak is láthassuk, sőt, hagyja, hogy e kivetített káprázatban bármi lehetségessé váljon számunkra, hiszen körbeér sorsunk és kivezet ebből a tömlöcből. Ami nem ígér semmit, csak van, ahogy elképzeljük, attól várjuk a legtöbbet, csalódni a folyamatosan változó ismeretlenben nem lehet. Már próbálgatjuk is szárnyainkat az álom talaján, és lám, sikerült is, egyre magasabbra rugaszkodunk, és hol rácsodálkozunk, hol elborzadunk mind a két világ kétségbevonhatatlan idegenségén. A mögöttes gondolkodás gyakorlati alkalmazásának ötlete a Miért-et övező általános értetlenség miatt húzódik vissza, és az áhított áthidalás is jobbára csak elméletben létezik mindaddig, míg a Hogyan? kibontakozását hagyjuk szem elől téveszteni.

Ez a buborékban szárnyalás megmarad addig, míg a szárnyaló buborékok érvényesülésének kizárólagosságát mi magunk is erősítjük a rejtett kincsek mind mélyebbre ásásával, annak előcsalogatása helyett.

Ahogy bentebb haladunk a labirintusban, annál erősebb felismeréssel csap arcul a következő gondolat: ha földet érünk valaha, le kell-e mondanunk a labirintusban meglelt kincsekről is? Cáfolhatatlanság magányos gyötrelme sodor örökös összefüggések gyönyörű egybeilleszkedésébe, ó, és a föld is végtelen, nem olyan evilágias, miként az hírlik róla, inkább éjszerű, rejtelmes. Ugyanez az áradat ugyanakkor a fájdalomba is belevet, aminek húsbavájó megélésekor már teljesen mindegy, hogy a meg nem értettség-e a mardosóbb, vagy az, hogy be kell ismerni magunknak is: elárultuk a Szellemet, ha mind e fentiek immár teljes tudatában könnyedén, zsibongva nyilvánulunk meg, és igenis élvezzük, hiányérzet hiányával, feloldódva a limonádéban, nem csak az óceánban. Majd ismét jön egy felismerés, homlokunkra csapunk: Őt, a metafizikát lényegénél fogva nem is lehet elárulni, mert semmi nem függ tőle, és mégis, mindennek az alapj…

Mi, metában turkálók, mi, minden-átfogó semmi-elérők, valahol nagyon elcsúsztunk. Olvasztótégely szemléletünk nem a beolvadás lényegi elemeit sosem megkérdőjelező jellemtelen csoporté, de valahogy mégis, ó, mégcsak ők is, mindig előttünk járnak, de vajon tudják is azt, hogy ők nem láthatják magukat hátulról, csak valamiféle tükörben?

Mi tudjuk, és mégis…Vajon minket ki néz kívülről, hogy átlásson rajtunk, és visszatámogasson a megismerhetőségbe?

Vajon van ilyen, vagy ismét egyedül maradtunk a széttárulóval? Vajon azzal, hogy kioltunk, semlegesítünk, nem valami maradandót alapozunk meg világképünkben, jótékony rombolással? És ha egy nap végre nem a hangerő győz, lesz-e valódi célja hangunknak, míg bele nem csordogál a csendbe az észrevétlen fortyogó vulkán?

Nem látják munkálkodásunk az erre nem fogékonyak, mert a tudattalanba száműzött az az elharapózó elv, amely a gondolatok helyett a gondok sárkányfejét szaporítja, majd mindezek végső tagadását, ami valaha a legelső igenlés volt, Semminek hazudja!

Mégis, minden lépésünk katartikusabb talán így. A kérdőjel-gyertyák pedig, amelyek perzselik bizonyos helyzetekben lábunkat, meg is melengetnek egyúttal valami olyan bizonyossággal, amit egyetlen közvélekedés sem képes adni.

Azért kitekintünk néha az odavissza-reflexió rácsai mögül, és láthatjuk tisztán azt is, hogy mindez vergődésnek és megrögzöttségnek hathat. Ezen utak során elénk terem egy-egy, kiszabadító szándékú ember, aki hevesen hívja fel figyelmünket téves belső hevünk tényére, valamint arra, hogy a langyos víz, amiben előszeretettel mártózunk (és ami végtére nem mutat túl önmagán, és láva sem lehet belőle), kezd kihűlni, és ha továbbra is toporgunk, belefagyottakká válunk, olyan dermedtté, amilyen pillantásra elvileg csak egy jeges eszme megtestesítője képes.

Hozzáteszi: feleslegesen daráljuk ekképp magunkat, hiszen ha már egyszer úgyis darálódni kell, legalább előtte higgyünk hamisakat, felejtsük el az igazságot, és igyunk szépen, csak egy kortyot a feledésfolyó vizéből, de lehetőleg ne hányjuk ki, majd "éljünk végre". A Köztes idő szükségképpen nem arra hivatott, hogy hozzásegítsen az odaát-fények felé fordítani arcunkat, ez így természetellenes. És valami olyasmit is mondott, hogy itt a fikusz áll a középpontban, a metája legfeljebb az árnyéka lehet.

Újat nem mondott ő sem. Szempontja ugyan üdítő erővel könnyít ezen a végletekig túlhordott súlyon, de cserébe millió receptet ad, amelyeknek alapanyagai a készen kapott kijelentések terhével nehezednek ránk. Ez egy olyan dilemma, amit bár tudunk szavak poharába önteni, de úgyis kiborulás a vége, mert annyira súlyos, hogy mind bent tartott elhallgatása, mind kiárasztása fájdalmat okoz. Tartalmat csepegtetni pedig csak ott érdemes, ahol minimális hajlandóság mutatkozik a tiszta vízre.

Ezt így mégsem életszerű rázúdítani, hiszen a tapasztalat úgy mutatja, hogy hamarabb burjánzik a félreértés láncolattá, minthogy egyáltalán a megértés ősi igénye megszülessen mindkét oldalról.

Ám az egyszerűség is hordozhat kimentő sugallatokat, így mondatja velünk a millió szálból font, intenzíven átérzett, mégis gyógyítóan letisztult választ:

„Igen, igazad van.”

Tudjuk, hogy nem teljesen így van, és hogy abszurd, hogy az út mindig ugyanaz, és a másik út elfogadása is látszólagos.

Ha nem kábít a kijárt, de lehet, mégsem bevált ösvény hívogató szava, akkor nincs helyünk, vagy egyre szűkül a lehetőség, ahogy minden szűretlenül terjed, és fojtogat a félszabadság.

Lerágott csontok vagyunk egy szájban, ahol a fogakat még valami káprázat tartja. Így maradunk a helyünkön, mert úgy tűnik, ez a dolgok rendje, és nem sokan kérdőjelezték meg gyökerét. Aki mégis, az gyökérszinten maradt, míg a Koronák vígan foglalták el helyüket, mert ebben az egyben mindenképp kezet rázott a kifejlés istene és isten kifejlett alakjában.

Mégis, valahogy ebbe kövülni már-már megszállottság, így a létsebet gyógyító kizáró ellentét szellemében a metafizika maga sem maradhat ki az elemi kételkedés sorából. Érezzük, az alátámasztások előtti éra kitörölhetetlen emlékezetétől áthatottan, hogy az is igaz, a metafizika elavult volt már körülbelül akkor, mikor feltalálták, vagy felfedezték, de lehet, még annak is előtte, minden egyes semmi után.

Míg öreg lelkünk addig szenved, hogy egy nap úgy kell döntenünk: itt a vége a végtelennek, és felnövünk a testekhez, rugalmassá emelkedünk, és mibenléteket, kifejezésmagvakat hátrahagyva, ahol már egyre ritkábban rikoltoznak sejtjeink, ha a taps csak az egyszerűnek becézett gyér felé irányul.

Egy nap az asztalra csapunk, és az ábrándokból végleg a kiábrándultság felé tendálódva,máshol kezdjük keresni a bódulást, amik elfedik a másfajta kínokat. A végén már nem is fáj az itt élő, ítéletek bőrbe égetett nyoma. A kisördögünk már nem él, mi sem szédülünk, nyugalmunk van, megerősítésünk.

"Nem mindegy a nyelv és a gondolkodás kérdésköre? Nem mindegy a szó, ha a szándék nemes, úgyis mindenki mást ért alatta, nem mindegy, hogy felszínt karcolunk, vagy bánom-is-én, korallzátonyt, és persze felhőt is? Ha bogozol örökké, halott vagy! Csakhogy magába a Középútba haltál bele, ami neked arany, nekünk seszínű, és tudod mit? Megérdemled a kivetettséget, ha még mindig ragaszkodsz ehhez az őskövület-őrülethez, haladni kell a modernitással!" – fakad ki éber énünk arra, aki még nem lépett túl a kékséges bugyrok csapdáján, és hatni kell rá, hol így, hol úgy, mert az egyéniség egy buborék, amit a többség ígyis-úgyis kipukkaszt, mi szóltunk előre, hátha nem késő, és nekünk jogunk van ezt megmondani neki, hiszen mindent szabad, neki is, nem?

Ó, ott van vége valaminek, ahol már nem fogja, régi énünk halvány mása sem fejét az utóbbi hallatán.

A legtöbbünknek így nőtt be a feje lágya.

Amiben hiszünk, annak utánajárunk.

Aminek nem tudunk már, azt meg, mindegy hogyan, mindegy miért, de kőbe véssük.

 

2019.