Ereimen az alvásvágy
mint tea, ömlik át,
ez nem zuhanás:
gerincemen átfutó
ujjongó zimankó
nyugalmam lebegteti,
két nap
dokumentumjelenetei
között
lírába cseppfolyósodó képsorok
mutatják,
hogy mindig álmodok,
hogy mindig fent vagyok.
Most is még
húznának vissza
miértekből felnövő hogyanok,
falak mögött felpezsgek,
falak között, többedmagammal
a külső válaszok
töredékek, félszegek, pedig
már nem félek,
talán nem is tartozik senki
a beszéd felszínének,
csak találkozásaiban
a gerincének,
és tiszteletlenséggel tartozik
a vezérfonalakat
kivételes vaksággal
követő
egyénkéknek.
...Vagy az emberiség
minden egyesének
van egy belső lakrésze,
ami megsemmisíthetetlen:
ablakra vágyik?
Nyújtózkodom.
Izzadok, pórusaim mögött
a magány mégsem fázik,
…Mi ez a késztetés, ami
megsárgult lapokból
újkönyv írására hív?
Elemi idegenérzetemmel békében
az orromon túli gyötör csak:
mit művelnek egymás tájaival emberek?
Szórakoztat a felém irányuló nyíl,
de ha önmagáért való
kárörömöt látok, felrezzenek.
Kigúnyolni jöttem a gonoszságot.
Ahol méltatlan erők felé
ágaskodásba töppedeznek
emberek,
egymást és magukat is hajlítják,
mindig ugyanaz a hurrikán,
mindig ugyanazok a fák,
régi gondolatok történnek meg:
logika-maszkú dogmatikák,
eszme-álarcú
amygdala-históriák;
Amíg dala él
a függésnek, a csüggésnek,
emlékek, emlékeztetők
tüskéinek,
addig tombol a kínos némaság.
Addig lesz kínosság,
színtisztaság helyett
kín és vágy.
Éjt szorzó, feketeségből
felropogó
csillag-csigolyák,
elnehezült ébrenlét a testi világ,
de még nehezebb teret teremteni,
olyat, ahol az álomvilág
nem csak visszavág…
Szomorúfűz-szemidegek
egyik szálára kapaszkodik
éber énem.
Lassan csak szuszogás,
lassan csak ütem hallatszik
belőlem
felőlem –
Kipihenhetetlenné tett
a "Miért?"-világérzése
A "Miért ne?"-kérdések talaján.
Itt.
Öregnek születtem.
Megérkeztem,
mindig megérkezek, mégis
úgy kell tennem,
mint aki
ugyanúgy
megy tovább –
–