Volt egyszer valahol, valamely halandóktól érintetlen messzi tájon egy apró tavacska, amely pompás és nemes
egyszerűséggel a Csillagtó nevet viselte.
E göndör kacajú álmokkal szőtt, ódon
bájú helyen csak elvétve kószált egy-egy isten. Jellemzője volt még neki, hogy
a görög népek istenei éppen úgy megfordultak itt olykor-olykor, mint az
egyiptomiak, vagy akár a messzi északi fjordok lakói. Hanem a legnépszerűbb
üdülőhelye mégis a kóborló koboldoknak, manóknak, elfeknek, kentauroknak, s néha pegazusoknak volt e gyönyörű föld: a halhatatlanság reményében mártóztak
meg a csak éjszaka életre kelő állóvízben.
A látszólagos tétlenséget sugalló
"állóvíz" elnevezés azonban megbukik a helyes kifejezések
iskolájában: a megelevenedő, szinte valószínűtlenül elbűvölő tó habzott,
csillámlott, s ahogy a mintegy ötven hold parány visszfénye tündértükröt vetett
rá a víz felszínére, megborzongtak az ámulattól Csillagtó népei.
Heket, a békaistenség volt köztük a
leglelkesebb: ilyenkor nemcsak kuruttyolt, hanem furulyázott is - furulya
nélkül. Torkából ilyenkor ugyanis csaknem félezer hangszer muzsikája szólalt
meg, örvendezve, s dicső hálát adva a Szépségnek.
Itt volt őshonos a legritkább
hattyúfaj, latin nevén violus hattuus, ami a lila megannyi árnyalatát magára öltötte.
A leghíresebb lila hattyú, Humboldtina éppen illegette magát a pancsolásra
kiváló vízben, mikor neszre lett figyelmes.
Azonnal megismerte a jellegzetes
lépteket - egy kentaur volt az, pontosabban egy kentaurhölgy. Nem tartozott a
kedvencei közé sem a hölgy, sem maga a kentaurok nemzetsége, hiszen hangosak
voltak, sokszor közönségesek, illetlenek is - élükön ezzel a kentaurhölggyel - nem
beszélve arról, hogy óriási testsúlyukkal belehuppanva a tóba rengeteg cseppet
kifröcsköltek, s ilyenkor bizony csillagok is hullottak ki, ami nagy károkozást
jelentett a víznek. A csillagok ugyanis az energiáját adták, a vibrálását, a
mágneses rezgéseit, és összességében a varázsát annak a tónak, melynek
különlegességére apályba kullognak vissza a szavak.
Szerencsére most nem akadékoskodni
jött, csak sétált, egyedül, mindig egyedül, hiszen magányos, gondokkal küzdő
halandló volt ő. Ekkor Humboldtina még meg is sajnálta kicsit: jellembeli
kitinpáncélja valószínű, mint a legtöbb lénynek, vajpuha belsőt takart.
Egy másik éjen esett meg, hogy
szintén lépteket hallott - a legcsendesebb, téli éj volt ez, e kései, fagyott leheletfüstös
órákban sem elf, sem kentaur, sem pegazus, de még manó-, és koboldnépség, sőt,
Heket sem járt errefelé.
Ilyenkor, télen pedig kicsit össze
is húzódott a tó, alakja s lelke lévén vacogott is, ekkor reszkető
holdsugarak simogatták csak tükrét.
" Tollaimmal melengetem didergő
lelkedet" - mondta a hattyú, azzal kezdte is tépkedni magát, már csaknem
félpucér lett, mikor is hálás mosolyra görbült Csillagtó ajka.
Az önzetlenségnek azonban megvolt az
ára: olyan szintű remegésbe kezdett a hattyú, hogy most kivételesen nem a
kentaurok csobbanásától, hanem a hattyú nem éppen örömtáncától ugráltak ki
medréből a cseppek - s a csillagok is. A tó energiaszintjével a hattyú, s nem
mellesleg a benne élő apró kozmoszpontyok, tejútharcsák életereje is csökkent.
Tompa, zúgó némaság ülepedett a tájra, és a hattyúnak fogalma sem volt róla,
mitévő legyen. Hiszen ez a tó az élettere! Valami megoldásnak csak kell lennie... Éppen a gondolatmondatának közepén járt,
amikor ismét neszeket hallott - mint fentebb írtam is.
Hosszú, hatalmas, öblös árnyékot
vetettek a léptek, s a hattyú a riadalom tekintetét öltötte fel.
"Egy ember! - kiáltotta, majd
gyorsan utána el is sóhajtotta magát - Odinom, Zeuszom, Amonom, s még ki tudja,
kim, mi lesz most velem?!"
- Ne félj tőlem, nem bántalak-
szólalt meg egy addig ismeretlen hangfekvésű, de annál bájosabban csengő
hang.
"Hát egy embergyermek az -
gondolta. A kislányok egyike, akikről nem sokat tudok, csak annyit, hogy
legalább olyan tiszta lelkűek, mint amilyen tiszta ez a táj"
A lila hattyú a halandók közül eddig
csak meglett férfiakkal találkozott, akik nem mindig énjük csillagfényes
oldalát mutatták... Nem is igazán tudta,
mit kezdjen most egy ebből a fajból származó, de egészen más lelkületű lénnyel.
"Mit keresel itt? - kérdezte a
lila hattyú - ez veszélyes tájék neked, nem véletlen, hogy az emberi faj csak
egy szeletével találkoztam, hiszen a koboldok néha hőzöngnek, s nem éppen
beszámíthatóak, hadd tegyem hozzá " - és hozzá is tette.
„Nézd csak ezt a varázsgömböt, az
égbolt kupoláját - kezdte mondandóját meglepő érettséggel az alig tízéves kis
halandó - olyan gyönyörűek, olyan örökkévalók! Mi, emberek azonban meg vagyunk
fosztva az öröklét csodájától, s ponyvát élünk, pedig költeményben is
lubickolhatnánk. A költemény pedig ez a táj, melynek tavához most azért jöttem,
hogy merítsek belőle az emberek számára. Ők a halhatatlanság reményében
merítkeznek el benne, de túl dölyfösek s oktondik ahhoz, hogy rájöjjenek: ez
kevés” - kuncogta rejtélyesen.
" Ki küldött?"- kérdezte
Humboldtina.
"Jaj, még be sem mutatkoztam -
Annabella vagyok, valami furcsa költő múzsája után szabadon - s ismét nevetett - Tehát, hol is jártunk?
Igen, megvan. Én magamtól jöttem, hogy megajándékozzam az emberiséget a
halhatatlanság kincsével." - mondta szerényen nem éppen szerény tervét a
kislány.
"Milyen aranyos és naiv vagy!
Bár így lenne... Vannak azonban okok, amik miatt ez nem lehetséges. Először is,
majd később megérted, de az embereknek nem sorsuk a teljes halhatatlanság,
legalábbis testüknek. Mert a test valójában illúzió, s a valóság a szellem. A
másik ok pedig egészen prózai: sajnos reszketek, miként talán látszik is, és a
csillagok, a tó erejét képző parány fénypöttyök töredéke maradt meg
csupán"
A kislány filozófus-kéztartásban
töprengett egy darabig, majd akkorát csillant a terebélyesen hullámzó, éjsötét
hajával félig eltakart szeme, akárcsak az egyre hunyó csillagoknak
fénykorukban.
"Van egy ötletem!"- majd a
hattyú fülébe súgta.
A hattyú szeme is felragyogott, és
átölelték egymást, már amennyire egy hattyú és egy ember képes erre.
Úgy is történt, ahogy a kisgyermek
kieszelte: a vésztartalékként a tó mélyén tartott, varázsbaltával kivágott,
maguktól újranövő fák hamar rönkökké pattogtak a leány keze alatt, s máris halk
sercenéssel ropogott a selymes füsttel gomolygó tűz. Ez mindannyiuk
lelkét-testét felmelegítette, s ezzel a kettő az egyben csillagkávéját is
itták: a kipattanó szikrák - legnagyobb meglepetésükre - felmelegítették a
haldokló csillagokat, amik megrázták magukat, s mintha mi sem történt volna,
visszasétáltak helyükre, a leányka pedig ugrándozva örvendett, apró ujjait belemártva
körmei a csillagos eget idézték. Ez roppant mód tetszett mindkettejüknek.
"Hanem honnét
tudtál a baltáról? Ilyen okos még te sem lehetsz!" - torzsalkodott a
hattyú.
"A csillagok súgták" - bazsalyogta sejtelmesen, majd lemerült a víz
alá. Így új értelmet nyert az élet, a
hattyú és Annabella pedig örök barátságot kötvén, ölelkezve fürödtek az
öröklét csillagzó tavában.
S hogy az emberek végül a végtelen, mindig újratermelődő
csillagok kristályló vizével oltották-e halhatatlanságuk szomját?
Ezt a gyermeki képzeletre bízom.
