A Csillagtó titka

Volt egyszer valahol, valamely halandóktól érintetlen messzi tájon egy apró tavacska, amely pompás és nemes egyszerűséggel a Csillagtó nevet viselte. 

E göndör kacajú álmokkal szőtt, ódon bájú helyen csak elvétve kószált egy-egy isten. Jellemzője volt még neki, hogy a görög népek istenei éppen úgy megfordultak itt olykor-olykor, mint az egyiptomiak, vagy akár a messzi északi fjordok lakói. Hanem a legnépszerűbb üdülőhelye mégis a kóborló koboldoknak, manóknak, elfeknek, kentauroknak, s néha pegazusoknak volt e gyönyörű föld: a halhatatlanság reményében mártóztak meg a csak éjszaka életre kelő állóvízben.

A látszólagos tétlenséget sugalló "állóvíz" elnevezés azonban megbukik a helyes kifejezések iskolájában: a megelevenedő, szinte valószínűtlenül elbűvölő tó habzott, csillámlott, s ahogy a mintegy ötven hold parány visszfénye tündértükröt vetett rá a víz felszínére, megborzongtak az ámulattól Csillagtó népei.

Heket, a békaistenség volt köztük a leglelkesebb: ilyenkor nemcsak kuruttyolt, hanem furulyázott is - furulya nélkül. Torkából ilyenkor ugyanis csaknem félezer hangszer muzsikája szólalt meg, örvendezve, s dicső hálát adva a Szépségnek.

Itt volt őshonos a legritkább hattyúfaj, latin nevén violus hattuus, ami a lila megannyi árnyalatát magára öltötte. A leghíresebb lila hattyú, Humboldtina éppen illegette magát a pancsolásra kiváló vízben, mikor neszre lett figyelmes.

Azonnal megismerte a jellegzetes lépteket - egy kentaur volt az, pontosabban egy kentaurhölgy. Nem tartozott a kedvencei közé sem a hölgy, sem maga a kentaurok nemzetsége, hiszen hangosak voltak, sokszor közönségesek, illetlenek is - élükön ezzel a kentaurhölggyel - nem beszélve arról, hogy óriási testsúlyukkal belehuppanva a tóba rengeteg cseppet kifröcsköltek, s ilyenkor bizony csillagok is hullottak ki, ami nagy károkozást jelentett a víznek. A csillagok ugyanis az energiáját adták, a vibrálását, a mágneses rezgéseit, és összességében a varázsát annak a tónak, melynek különlegességére apályba kullognak vissza a szavak.

Szerencsére most nem akadékoskodni jött, csak sétált, egyedül, mindig egyedül, hiszen magányos, gondokkal küzdő halandló volt ő. Ekkor Humboldtina még meg is sajnálta kicsit: jellembeli kitinpáncélja valószínű, mint a legtöbb lénynek, vajpuha belsőt takart.

Egy másik éjen esett meg, hogy szintén lépteket hallott - a legcsendesebb, téli éj volt ez, e kései, fagyott leheletfüstös órákban sem elf, sem kentaur, sem pegazus, de még manó-, és koboldnépség, sőt, Heket sem járt errefelé.

Ilyenkor, télen pedig kicsit össze is húzódott a tó, alakja s lelke lévén vacogott is, ekkor reszkető holdsugarak simogatták csak tükrét.

" Tollaimmal melengetem didergő lelkedet" - mondta a hattyú, azzal kezdte is tépkedni magát, már csaknem félpucér lett, mikor is hálás mosolyra görbült Csillagtó ajka.

Az önzetlenségnek azonban megvolt az ára: olyan szintű remegésbe kezdett a hattyú, hogy most kivételesen nem a kentaurok csobbanásától, hanem a hattyú nem éppen örömtáncától ugráltak ki medréből a cseppek - s a csillagok is. A tó energiaszintjével a hattyú, s nem mellesleg a benne élő apró kozmoszpontyok, tejútharcsák életereje is csökkent. Tompa, zúgó némaság ülepedett a tájra, és a hattyúnak fogalma sem volt róla, mitévő legyen. Hiszen ez a tó az élettere! Valami megoldásnak csak kell lennie...  Éppen a gondolatmondatának közepén járt, amikor ismét neszeket hallott - mint fentebb írtam is.

Hosszú, hatalmas, öblös árnyékot vetettek a léptek, s a hattyú a riadalom tekintetét öltötte fel.

"Egy ember! - kiáltotta, majd gyorsan utána el is sóhajtotta magát - Odinom, Zeuszom, Amonom, s még ki tudja, kim, mi lesz most velem?!"

- Ne félj tőlem, nem bántalak- szólalt meg egy addig ismeretlen hangfekvésű, de annál bájosabban csengő hang. 

"Hát egy embergyermek az - gondolta.  A kislányok egyike, akikről nem sokat tudok, csak annyit, hogy legalább olyan tiszta lelkűek, mint amilyen tiszta ez a táj"

A lila hattyú a halandók közül eddig csak meglett férfiakkal találkozott, akik nem mindig énjük csillagfényes oldalát mutatták...  Nem is igazán tudta, mit kezdjen most egy ebből a fajból származó, de egészen más lelkületű lénnyel.

"Mit keresel itt? - kérdezte a lila hattyú - ez veszélyes tájék neked, nem véletlen, hogy az emberi faj csak egy szeletével találkoztam, hiszen a koboldok néha hőzöngnek, s nem éppen beszámíthatóak, hadd tegyem hozzá " - és hozzá is tette.

„Nézd csak ezt a varázsgömböt, az égbolt kupoláját - kezdte mondandóját meglepő érettséggel az alig tízéves kis halandó - olyan gyönyörűek, olyan örökkévalók! Mi, emberek azonban meg vagyunk fosztva az öröklét csodájától, s ponyvát élünk, pedig költeményben is lubickolhatnánk. A költemény pedig ez a táj, melynek tavához most azért jöttem, hogy merítsek belőle az emberek számára. Ők a halhatatlanság reményében merítkeznek el benne, de túl dölyfösek s oktondik ahhoz, hogy rájöjjenek: ez kevés” - kuncogta rejtélyesen.

" Ki küldött?"- kérdezte Humboldtina.

"Jaj, még be sem mutatkoztam - Annabella vagyok, valami furcsa költő múzsája után szabadon -  s ismét nevetett - Tehát, hol is jártunk? Igen, megvan. Én magamtól jöttem, hogy megajándékozzam az emberiséget a halhatatlanság kincsével." - mondta szerényen nem éppen szerény tervét a kislány.

"Milyen aranyos és naiv vagy! Bár így lenne... Vannak azonban okok, amik miatt ez nem lehetséges. Először is, majd később megérted, de az embereknek nem sorsuk a teljes halhatatlanság, legalábbis testüknek. Mert a test valójában illúzió, s a valóság a szellem. A másik ok pedig egészen prózai: sajnos reszketek, miként talán látszik is, és a csillagok, a tó erejét képző parány fénypöttyök töredéke maradt meg csupán"

A kislány filozófus-kéztartásban töprengett egy darabig, majd akkorát csillant a terebélyesen hullámzó, éjsötét hajával félig eltakart szeme, akárcsak az egyre hunyó csillagoknak fénykorukban.

"Van egy ötletem!"- majd a hattyú fülébe súgta.

A hattyú szeme is felragyogott, és átölelték egymást, már amennyire egy hattyú és egy ember képes erre.

Úgy is történt, ahogy a kisgyermek kieszelte: a vésztartalékként a tó mélyén tartott, varázsbaltával kivágott, maguktól újranövő fák hamar rönkökké pattogtak a leány keze alatt, s máris halk sercenéssel ropogott a selymes füsttel gomolygó tűz.  Ez mindannyiuk lelkét-testét felmelegítette, s ezzel a kettő az egyben csillagkávéját is itták: a kipattanó szikrák - legnagyobb meglepetésükre - felmelegítették a haldokló csillagokat, amik megrázták magukat, s mintha mi sem történt volna, visszasétáltak helyükre, a leányka pedig ugrándozva örvendett, apró ujjait belemártva körmei a csillagos eget idézték. Ez roppant mód tetszett mindkettejüknek.

"Hanem honnét tudtál a baltáról? Ilyen okos még te sem lehetsz!" - torzsalkodott a hattyú.
"A csillagok súgták" - bazsalyogta sejtelmesen, majd lemerült a víz alá. Így új értelmet nyert az élet, a hattyú és Annabella pedig örök barátságot kötvén, ölelkezve fürödtek az öröklét csillagzó tavában.

S hogy az emberek végül a végtelen, mindig újratermelődő csillagok kristályló vizével oltották-e halhatatlanságuk szomját? 

Ezt a gyermeki képzeletre bízom.