- Hamarosan kiszeretek belőled.
Irántad táplált lángjaimat azonban nem pusztulás és pernye követi, hanem a barátságunk kötelékét átjáró bársonyos füstfelleg - kezdte volna el magasztos monológját a Fjordella nevű, halandók körében is legszebbnek tartott elf nagy szerelméhez; egy csúnya veszekedés késztette erre a lépésre, melyben ugyan ő volt a fő kezdeményező, de úgy gondolta, tisztább lelkű elfet érdemel párja. Ekkor viszont egy meglepően nagy madár fejére pottyantotta aznap felcsipegetett vacsorájának termékét.
Fjeledorr és az elfhölgy is óriási hahotában törtek ki, de amikor meglátták, hogy egész csiphadseregnek való lehetett az a vacsora, és a gyönyörűen fonott, mézszőkén sugárzó, hullámos haj hátuljára is jutott belőle, már undorba és haragba facsarodott Fjordella arca is.
Elmentek hát egy közeli tisztásra, ahol a legkristályosabban tükröződő patak csordogál, és a fejen barna kalácsként szétterülő étekemlék nagyon lassan, szinte ragacsos makacssággal kapaszkodott a hajkoronába: Fjeledorr nem akarta elkeseríteni volt kedvesét, így nem jegyezte meg, hogy egy kéz is kinyúlt a sötét, de nem túl nagy terjengéssel szálló szagú ürülékből.
A patak jellemzője volt egyébként, hogy aki teljes testével elmerítkezett benne, annak minden rossz érzése, ami mérgezte őt a világ bármely létezője vagy jelensége iránt, teljesen megtisztult, s az öröm jégkelyhei záporoztak ekkor a fürdőző hatókörében.
Mivel a fejét mosta át, így - hiszen mindennek megvan a hátulütő oldala - annak akkor aktuális tartalma is kiüresedett.
- Miről is beszéltem? - kérdezte biggyesztett, csöpp ajkai mögül az elfleány.
Az elfifjú gondolt egyet, s megcsókolta.
- Hé, bár a szavaimat elfelejtettem, de az azt kísérő érzetemlék megmaradt! Miként igaz ez általánosságban mindenre: a feledés csak a tényszerűre terjeszti ki barnás szárnyát.
- Barnás? - azzal felkacagott Fjeledorr.
- Á, igen, ez aztán az egybeilleszkedés! - majd nevettek, bár dallamosnak nem nevezhető, éteri lényekhez képest elég otromba volt mindkettő haházása - Tehát, miről beszéltem, mondd meg, komolyan! - ekkor ő gondolt egyet, s ő volt az, ki most már kétesen egykori elftársának ajkára tapasztotta ajkát.
Ekkor az elffiú eltüsszentette magát, amitől csupa-csupa zöldesen nyálkás váladék lett mindkettejük arca.
Erre szintén kuncogás visszhangja verte fel a végtelent álmából.
Egymás felé intézett suta gesztusaik, sejtelmes mosolyuk, és az egymást meglátva rögtön felhúzott, csodálattól csodálkozó szemöldökük elárulta, hogy miért is volt alaptalan Fjordella legelső mondata.
- Most már elég az ügyetlenkedésből - vetette bele a túl idilli pillanat tavába a józanság kövét - halljuk csak!
- Nem értem, miért ragaszkodsz ehhez, mikor egyértelmű az összhang közöttünk.
- Szóval szakítani akartam? Ne, ne folytasd - épp nyíló ajka az ifjúnak gyorsan vissza is csukódott - Odinom, de csacska voltam! Ne haragudj!
- Majd megbeszéljük később. Ám épp telihold van, s ez tudod, mit jelent... Ilyenkor mindannyian erejünk teljében vagyunk - s nem csak szellemi értelemben - somolygott sejtelmesen az ifjú.
- Nem csak szellemi? A memóriám a patakban hagytam, drága Elftársam!
- Ne háríts, légy szíves! Na? Csak a csillagok őriznék álomszép egyesülésünk. Csak a hold világítaná be a szerelem lebbenő sóhajfüggönyét. És csak a belső fény prizmáján keresztül törnének meg vágyunk cseppjei.
- Természetesen igen... s a pásztorórára való kezdeményezés célba ért.
Révbe is érhetett volna, ha Fjeledorr nem érzett volna maga mellett valami furcsát.
- Várj csak!
- Nem várok! - tiltakozott a begerjedett elfhölgy.
- Egy kígyó!
- Tudom, érzem...
- Nem az, Te kis... - azzal Fjeledorr elmozdult szíve választottja mellől.
Fjordella óriási jajongásban tört ki erre, mire társa nyugtatni kezdte.
- Várj, keresek egy botot.
A kígyó - nem nehéz kitalálni, melyik - eszeveszett menekülésbe kezdett.
- Mekkora pancser egy kígyó - röhécselte a fiú elfszült meztelenül - még ő menekül, haha!
Most már szórakozásból is, de lecsapom!
- Azért ne vidd túlzásba az erőd teljében levést! Ne bántsd, hagyd élni!
- Nem hagyom, a kígyók gonoszak! Az egyik tehet szeretett nagybátyám haláláról!
- A kígyó csak egy állat! És ez amúgy sem ugyanaz!
"Persze, csak egy állat - gondolta a kígyó félig a lebecsültség fájdalmával, félig e megszokásnak a közönyösségével a szívében - ha tudnák, ki vagyok... S hogy mióta a farkamba haraptam, repkedek korok és helyek közt ide-oda; hogy egyik pillanatban a huszonegyedik század nevezetű kor hinchánc lényeinek önfényképező szobájában találom magam, a sikító hajtépésen bár jót mulatok; de a másik percben már egy csendes, középkori kódexmásoló műhelyben vagyok, ahol nem csak én szisszenek fel a lecseppenő gyertyaviasz miatt, most pedig itt, ahol hegyes fülű ki tudja kik ki tudja mit csinálnak, majd nem elég nekik, hogy nem marok beléjük, még ölni is akarnak engem... ez felőrli az idegrendszert!" - sopánkodott gyors kacskaringók közepette magában.
- Éppen ezért, mert csak egy jószág, kiszámíthatatlan, ugyanakkor kiszámíthatóan veszélyes mind!
- Dehát elmenekül! - próbálta az élőlény életét védeni a fiatal, csinos elf.
- Hagyj utána futni!- azzal eleredt a lábak futó esője.
Az elflány nem tudott mit tenni, hát vele szaladt.
- Ne ilyen gyorsan - lihegte.
De az ifjú nem hallgatott rá. Olyan gyorsan iramodott előre, hogy hirtelen lábai egybeakadtak, s elesett - teljes testsúlyával, egyenesen a kígyóra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése