Elhunyt.
Múltba fakult, tovatűnt, vég árnyára szállt. Ragozzam tovább?
Már nem
csodálhatjuk halványmély ragyogását, kékesen reszkető mosolyát, fenségként szétterülő sziluettjét, és a mindig huncutul pattogó ezüst szikráit.
Önző dolog is ez a fajta gyász. Mert csak arra gondolunk, nem láthatom,
nem érinthetem, nem csodálhatom: én, illetve így, nagybetűvel: Én.
Én, én,
csak egyedül.
Miért
nem arra gondolunk ilyenkor, hogy vele mi van? Mi is hatja át jelen pillanatban
Őt? Hogy kósza vagy éppen sűrű energiái nem
fáznak-e a szeretetlenség macskakövén? Persze, nem a hidegtől ...
Mert azt
mindenki beismerheti, hogy ha nem is különálló, suhogva szálló alak, de valami
csak marad minden egyes természeti létező után, hiszen egy élőlényekkel tarkított háznak is vannak bizonyos rezgései - legyen mégoly elcsépelt és dohos kicsengésű is ez a szó.
Vele
együtt halt egyébként a határtalanság is. A végtelen nincs többé. És ez fáj
nekünk. Hogyne fájna?
*
Én szeretek
érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti,
göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana.
Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.
Mégsem
jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van
valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű,
kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi
dicsfénnyé.
*
Dideregve
dereng elém utánozhatatlan hangja, álmainak hamvas esése, és reszket hiányától
a kezem. Hidegebb van ilyenkor, mint télen lenni szokott.
Megvallom,
haldoklói őszinteséggel, hogy
jobban szeretem, mint azt a másik hármat.
Lelkiismeretem
falát valamiféle fúrószerűségnek kellene lyuggatnia
- de nem, nem teszi, mert így érzem, így kell éreznem, és talán az is visz
valamerre, ami tökéletesen értelmetlen. Talán szebb, különlegesebb tájakra is:
veszélyesebbekre ugyan, de én tudom: megéri.
A másik
három olyan... jelentéktelen, olyan
póriasan könnyed az Ő holdasan bódító
sugarai mellett. Persze, nem szép dolog ezt így kimondani, de csak mellette,
vele, az Ő égisze alatt nem
tudtam unatkozni.
Most
pedig? Hol lehet, mondd?
Nem
suhan-e testetlenségétől megrémülve
patyolat lelkisége, ijedt, liliomszín őzként át tájakon, túl vágyakon, túl - mindenen? ...
Megtorpan-e
szokatlan varázsú helyeken, időfennsíkok
halk lankáin lépkedve, ahol a földi félelemtövis hirtelen elíziumi
bársonycsokorrá válik? Nem csillan-e ott
parány fénypontként a termekben ücsörgő, elvárások mázsás táskájától terhelt kisdiákok ablakra vágyó
szemeiben?
Sőt - nem hempergőzik-e valaki,
valahol még most is Őbenne, valami
megkapóbb dimenzióban, akár fekete malac az albínó sárban? ...
Viola
felhők óvó párnái vajon
most, ezen a rettenet-rideg éjen mit dédelgetnek? Szegények ők nélküle, még szegényebbek, mint mi, hiszen nekünk csak örök szomorka
a sorsunk - nekik a förtelmes magány
mellett azt is meg kellett élniük,
éjpólyába font égtestükkel, hogy nem
bonthatják ki magukból soha csendjük ajándékát: a szépségteremtést.
Olyan,
mintha egy költészetre színtisztán született tehetség nem írhatna sosem, belé
lenne fojtva minden szó “nem megfelelő” társadalmi származása miatt. Olyan, mint?! Miről beszélek, hány ilyen van a mai napig a világban...
Mintha a
fióka lenyesné anyja szárnyát. A rész gőgje ez a nagy egésszel szemben.
És fázik
a művész, ha nincs lepel, mi betakarja teremni vágyó
életérzésének földjét.
Mert
minden művész lelke havazik, amikor
alkot, szemerkél fuvolázó szelek által kavarodva, a hótakaró pedig maga a
világ, amit teremt. A hópehely pedig?
Egy ötlet, melyet még egy világköltő sem tudna teljes mértékben lefedni szavai márványplédjével, és ami
elindítja a hol gördülékeny, hol döcögő ihletszekeret.
*
Emlékeim
ablakán még ott virulsz. Te, hópehely.
Reményeim
ablakán túl pedig ott ragyogsz még, Te, igazi tél. Mit tettél, ember? ...
Mert már
sohasem fogja a hó álmok estjét bevilágítani, fehér éjszakákat teremteni, és
hullani.
Az a bizonyos három is sirat téged: Virág, Nap,
és Avar. Hiába tűntél vértelennek, tétlennek, és halálosnak szemükben, s olykor ki is
beszéltek a hátad mögött, a csodák kandallója mellett iszogatott gőzölgő teát
csak Te nyújthattad át az arra szomjazóknak. Te voltál az áhítat, a finomság, a
büszkeség, a kincs, a zsigeri szépség, a szellem: a fény és a sötét.
És a
halálosan szép élet.
Latyakba
hiába süllyedt méltóságod, fátylas lényedet, míg kicsi voltam, mindig az ámulat
szempárjára borítottad.
Tükörsima
tisztaságod most már szilánkszennyé lett a hatalomszmogtól megrészegült
halandók bolygóján.
Mit
tettél? Mit tettetek?
Mit
tettünk?...
Meghalt
a hó - mi öltük meg őt!
De talán
még valahogy jóvátehetjük.
Hogy miként,
az egyelőre rejtély. De annyi biztos, hogy az ötven éve sehol kerek e világon
nem tapasztalható angyalfehér jelenés, a hó még mindig gondolkodik,
visszatérjen-e a Földre.
Lehajtott
fejeteket, lágy tekinteteteket látva e rendhagyó megemlékezésen, azt hiszem,
megérte ennyi energiát fektetni ebbe a beszédbe. Akkor már nem volt hasztalan
az egész. Mert a szépség sosem lehet haszontalan.
Aki
annak gondolja, hát tegye.
De ha
visszatér a hó, arra kérem az itt jelenlevő tíz milliárd lelket, ne ugyanabban a posványos
mentalitásban tengesse mindennapjait, mint eddig! A hozzáálláson kellene változtatni. Mert a
hozzáállás kristálya csak akkor csiszolt, ha életkedvvel él az ember.
És akkor
egyetlen temetésen sem hangozhatna el az a frázis - nyugodjék békében.
Mert a
béke nem odaát található, és - kiterjesztve mondataim az emberekre - nem is a föld alatt, hanem csakis az
ittlétben, ahol még őrzitek a bennetek havazó természetet, a telet, a pihét, a mázsás
elvárásokat egyszerűen elejtő gyermeket: magát a dobogást.
* *
* *
* *
Éljék békében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése