Hová lettek az éjtünemények?
Jegük selyme hajnalokba vérzett...
Szobrokká hunyt el az álomalabástrom,
határtalanság halálán halk a bársony;
Holddallam húrja hópehely alakjában
utak rögébe olvad, tavasztűz-gyászban,
tavasztűz-gyászból éled az ábránd,
szórni hamvvá nem fogja hajnalláng.
Aracsillagok fátylát nem lebbenti a Nap,
az éj, a tünemény, az álom nem csak hangulat...
Metaforák ezüst romjain nem hegedül
sárga sugár többé, zajjal, szemérmetlenül;
s a Tejútba hűlő fel nem fedezett érzetek,
éjen-hajnalon túl nyitnak fel két szemet,
melyek lám, éppen a tieid -
parány gömbök, mégis itt
mily végtelent járnak át, ha fogékonyságod
ifjúság kapujával együtt be nem zárod -
párban járó, pásztázó pillás szépség,
minden nap adj hálát a szemeidért.
Mert világosban meglátni valamit,
nem ugyanaz, mint világban, s a balga hit,
hogy csúf valami, mint az éjszaka - többé nincs,
látva a sötét mélyet - hull ezer sötét bilincs;
hol két szemedben tükröt ver tárgya félelmednek,
ott óvó takaróban ringat a végtelen kegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése