Költői próza

Rágyújt a Nap, fekete pipafüst karikái körökön túli világokat sejtetnek. Koromkoszorú fonja körbe a nappal ágait, hogy a szürkület egyre árnyasabb alakot öltsön. Bagolykönnyek prizmáján megtörik a fáradtság holtpontjának tükre. Víztükör csak e sosem-fásuló világ, hol a végtelen kékség lényei masszírozzák őseredetük égi feladatoktól gémberedő hátát.

Izzad az est, a zsibbadt napfény emlékét még nem heverte ki. Hirtelen lezúduló cseppek jelzik hőség-csömörét, de hamar elcsitul az eső iránt érzett fellángolása.

Kávészín lélekszáron mocorognak az életérzés hunyorgó barkacsillagai. Szívószál az, mivel kiszívja a meleg az energia zsongó méhkasának termését: az ihletmézt.

Barangolnak árnymedvék az idegerdőben, de a csittujjak hamar nyugalmat lehelnek a kavargó, kékes szelekkel áthatott belső tájra.

Én ebben a világban élek, mégis, a szavak hangulatfestő ecsetével felfestem a Különleges palettának valamennyi árnyalatát, hogy új, pezsdítő színezetet kapjon minden.

Felitatom a felesleget a mérték zsebkendőjével, majd megpihen a kép tükre szemeimben.

Szomorú vagyok most, új szerelemre vágyó; mégis, csupa személytelen jelenségek tesznek most boldoggá.

Ezért írok költői prózákat.

A mondathajó vitorlái felfogják a gondolatok rohanásának metsző szeleit.

Majd belecsobbanok az ismeretlen vizébe. Hullámzok... Maga leszek - a Szó!

Majd részekre bontom magam, s egy-egy szó leszek.

Milyen érzés lehet például: szomorú szónak lenni?

Szomorú? Mennyire van megpecsételve egy szó? Ha bőrébe égették sorsát?

Ha jelentésváltozáson, vagy kiegészítésen megy keresztül: ő győzött.

A változás és a szabadság ugyanis jegyespárok.

Most viszont visszatérek abba a birodalomba, hol kölcsönösen vagyunk egymáséi... A szavakkal.

Nem uraljuk egymást - hanem szeretjük.

Szomorú azért vagyok, mert még nem öltött testet az én Költői Prózám...

Vagy ha igen, még nem akadt utamba.

Addig írjuk egymást, billentyűk zongoráján új érzéseket komponálva...

Visszatérek az esthez. Jé, egy hullócsillag! -  s már kívánok is...

De körülbelül ez az est szó szerint fénypontja. 

Az ég valójában csak szimpla sötétkék, alig van egy két, jelentéktelen csillag az égen, itt, a városhoz közel, a fényszennyezés megöli a valódi sugarakat, mik a csillagokból súgták át létüket ideátra; a Kedves tán sosem jön el, és majd' kilóg a nyelvem a melegtől...

Hát ezért írok költői prózákat.

Az már nem én vagyok

Tudjátok meg: én már valaki egészen más vagyok,

kire valaha savat lehelve ordítottatok,

kit okítva, s hamisul osztályozva

állítottatok egyedül-sorba;

könnyemből nem ugyanaz a gyöngy ragyog:

az az én többé sohasem én vagyok.

Múlt dioptriáján más ez a világ,

többszörös képek, s egy gyenge, ki kiált,

akit csupán önmaga hallhat, és érthet is meg,

kezéből az értéktelenség hite remeg,

sebzett vad e vadászó mindenségben:

tudjátok meg, az már nem az én énem!

Az már nem én vagyok,

s ti sem azok vagytok,

kik hisztek a magány gyöngítésében,

s aki botorkál hazafelé éppen,

azt lelki gáncs-kedvetek gyalázza gyűrt-piszkosra - 

felfedés vagyok, ki életet önt a titokba!

Bizakodó lettem újra, mert erős vagyok,

újraírják maguk sebrágta régen-lapok,

csak magam miatt feledek s bocsátok is meg,

áldássá varázsolom, mi csak átkos lehet...

Mindig akkor állok sziklára, amikor a legrosszabb - 

akkor élhetek igazán, ha a halálharang konghat.

Vándor-lás(s)

1.

Földön

Lila holdsugár éjpihéi alatt

a színtiszta rezdülés új alakot nyer;

kristályossá szűrt szeretetbe kaptat

a te és én sziluettje: remegve szel -

földi vizeken smaragd habokat

két kósza, furcsa, kócos, s mégis 

felsírónál is őszintébb alak -

gyermeki lesz az új is, a rég is.

Itt minden örök - égisz-szárnyat bont,

egyetlen csónakban evezve, és

egy evezésben csókolva, borzong

fel valami felfelé törekvés.

2.

Ég s föld között

Lebegünk. Kapkodva tovaritkuló levegőt.

Mi egyre harmatozza tájat s benne őslelkünk.

Tisztulásoktól áll a poros lélegzet el, sőt

alanti panaszoknak árnya is eltűnt;

halovány, cafat-homály álmaink 

földi fénybe nagyzoló törtetése,

hol van már, mi röpke lentiből int?

Mindennek minden gyűrt töredékrésze.

Kapaszkodunk, hőn szorítva egymás

dobogását rímeltetve felhők dalára;

ezen a ponton már semmit sem vársz

sem élettől, sem múlástól, mégsem vagy árva.

3.

Égben

Halkulnak a csendek: minden egy merő lüktetés.

Mint a Föld szíverébe csörgedező égiség,

ketten üljük pegazusunk, ki légben üget, és

kápráztatóbb, mégis ismerősebb földnél e lég.

Minden cseprő bánat, mi fojtogatta odalent

egymásba göndörödő életspiráljainkat,

most parány rónaként széjjelterülve csak a csend

arcát tükrözi, miként arcod a fény, ha pirkad.

Éjfürtökön csügg dajkáló ajkam, mely téged

végeérhetetlen varázslattá búsan becézve

megérinti azt a túlsejlő messzi véget,

mi felhők angyalhamvainak esővé eredése.

4.

Mindenen túl

Felseprem galaxisokon túl - Egyetlentől innen

a teremtődés morzsapelyheit veled.

Az az Egyetlen, az eufória - az az isten,

vagy bárki -  Te vagy, de még nem érezheted.

Legyél önforráslétedben tudatlan! De csak

hogy később engem is istenné emelhess.

Egymás istenségei leszünk, hogy a szavak

eredetéből fényfriss világfreskót fess.

Mindent csak idejében! Addig hidd pihenten azt,

hogy mi valóban: egymás karjaiban elhunytunk.

Égbőrödre rovom azt az illékony tejutat,

honnan mennyei zsákutcába vezet utunk...

Mellékvers:

Megéltek együtt sok gyönyörű évet.

Álmaik mélyéhez képest a transzcendencia

egy cincogás csupán, csak egy bősz képzet,

ők tudták, mit a titok sem tudott, mi a nyitja.

Felszállnak e percben avagy alászállnak?

Mindez a kettő: lényegében lehetséges.

De a gyászló, mely emlékük után vágtat

űrvirágok szirmaiból keservet tépdes.

Szférák zenéje lett dobogásuk, sosem halkul,

s nem erősödik: most már vannak, miként van a kisimult lét.

Itt pihennek, ott sietnek: nem húzza őket súly,

hol a halál pillanatában minden mosoly visszatért.

A fedéltelen monológja/ Álmok peremén

Remeg rejtett ízeiben is pernye-kezem,

mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.

Valahol látom fiatal énem - megfagyok,

de ebből nem téli dermedés lesz.

Kinőtt rajtam minden, mi tán nem is lehet.

Védangyalok szárnyai puhán őrzenek.

Tojásfehér-égitestet ízlelem csak,

s éjjelente fehér álmú port könnyezek.

Könnyeim iszom - hűtve, kiszűrve

só-hintette fájdalmukat fénypohárból.

A legtisztább, szégyenmentes víz ez - 

s esők belőle hullnak, mit elmém rászór.

Gondolataim a lét tompulásával

egyre élesednek: ködbe metsző élet.

Köröttem kerengnek csak károgó órák:

titkos tiktakok, elemi közelgések.

Engem csillagok húsa tanított meg

ütött-kopott padlóságban is álmodni.

Lélegzetem is szedett-vedett, s undort

keltek, ezt az egyet nem tudom megszokni.

Engem a sors kovácsolt - kitörni 

viszont csakis én tudok.

A túlszelídség átka énbennem

a verébbé vált túzok.

Hisz én számotokra nem létezem - 

hogy is éreznék? Se félelem, se dühösség,

se mosolyt inspiráló végtelen

nincs bennem, csak a Semmi padja, min ülök rég.

Peremén az álmoknak létezem.

Ha nem szeretnéd, ne is nézz szemembe!

Csak egyetlent kérek tőled, társam - 

sajnálatod rögével ne temess be!

Tán a fent ücsörgő gőgök s a magamfajták

egy napra helyet cserélnek - odaát.

Hogy egy üres lét mennyire szétágazón

tartalmasítható, majd azt meglátják.

Addig se sajnálj engem: arra való

csak az, ki mást nyomorulttá tett.

Lelkiekben vagy éppen létszerűben?

Lényegében kettő egyremegy...

... tán egy nap álomfehér paplan alatt

ébredve friss reménység vár.

De hamarabb lesz égfelhő takaróm,

ne sajnálj engem, már nem fáj.

Idézetcsokor - tőlem III. - Versek II.

"Késő bánat hattyúja siklik homályom taván,

a Soha első röpte emlékembe némuló magány.

De nézzétek! - eső muzsikál föntről sejtelmesen,

örömkönnyeim - voltatok s valahol lesztek még nekem"

/Emlékké lenni/

"Fakad a rím égből, földből,

Ám sohasem fakad fel a belsőből:

Mi egy életen át csendben felőröl"

/Megfakadó szív/

"Körforgásban kavarog hold, égbolt,

folyó, tó,

Ám örökségük szellemibb, mint szobor, kép,

muzsikaszó..."

/A természet öröksége/

"Ne bánd, ha bántál valaha bármit,

a sors évredőket simító kar;

kínrímekből okuló líra vagy,

mit a Költő szívében elszaval"

/Ne bánd.../

"Majd az utolsó állapotban,

amely jóslatoknak tortahabja,

balga kaszabkedv semmivé lesz,

mi teremt, csak az ősiség kardja.

Az éltető s alkotó küzdés

az egyetlen építő harc,

s az Eredet szíverén pont lesz

majd a létbarlangba írt karc"

/Korok visszáján/

[...] "hogy álarc csupán élet a lényegen,

de nemes, áhításra méltó álca,

az, hogy ember lehettem, csak az Egész

egy esetleges megnyilvánulása;

az az igazán dicső, hogy lehetek bár

állat, növény, vagy akár földönkívüli,

egyetlen isten csak az a pillanat, mely

alatt minden mozgó önmagát megszüli" [...]

/Élet az emberek után/

"Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,

könny és mosoly szövi át mindkettőt -

vihar egyúttal az elrévült szél,

az isteni olyan ellentmondón

messzi, s bársonyos, akár az ódon

éjek homlokán gyúló fényfüzér"

/Lélekkoszorú/

"Nem az az isteni, kinek űrből látszik 

glória-hamis, roppant eszmei szobra, 

hanem ki a korhadt-rút, rücsök-bús fát is 

mintha dús életfa lenne, átkarolja"

/Nem az a bölcs/

"Célhoz sok a rozsdásodó, nyűtt kulcs,

nincsen neki egyetlen nyitja,

ha bántó a Nap, hát magadnak gyújts -

És csak maradj tiszta!"

/Te csak maradj tiszta!/

"S ha markodban rezegne csibe reszketése -

benne is lásd meg örökléted tükrének hullámzását!

Lásd meg parány, sárga pihéiben a Napot,

s  hálák esősugarával tölti meg múlásod árnyát"

/Négy lábbal a föld felett/

"Puhán kígyózó ellentétek fúlnak egyként

a selymes igazság sejtelem-tükrébe,

s ahol az Út könnye oltja a gyertyareményt,

porzó horizontba omlik szemek fénye..."

/Az Út könnye/

"Hol vakítókra igazzá szépült

árny simul, ott ablakokon túl

nem a külvilág, hanem a révült

éned vetül ki látatlanul"

/Időutak göröngyein/

"A győzelemvirág csak abból a földből nyílik,

mit múlt-magtalanságban  a kudarc életre bánt"

/Néha mindig/

"Hitemben törhetetlen,

tudatomban ingó

vagyok:

vajon az érzés szebb-e

vagy a könny,

mely általa szűrve

ragyog?"

/Könnycseppben rejlő mindenség/

"Mert még jobban fáj, lobbanva váj

hiányod kése: harmatba markol.

Ha tudod, ki vagy, meg már ne állj - 

távunk egét szőtték angyalhajból"

/Harmatnyi különb(s)ég/

"Gyöngyöző pillanatok nevetése

robbantja fel a múlt holt mocsarát.

És én csak tovább alszom, hogy kélve

annál pihentebben éljek tovább"

/Az Égrőlszakadt/

"Újrasarjadnak szép csontjaim,

hol bőrt bújnak szerepek,

majd húsomba markol kedvesen

a legmélyebb szeretet"

/Mindig tovább/

"Csupa ellentét, maga ez az élt élet:

részeire bontott csiripelő dallamok.

A halál maga se károgás, így érzek - 

és a halott világokon túl már nem halott"

/Szövet s ég /

"Rejtélyarák oltárán most én áldozok.

Keresztet fészkel bennem az érzet,

hogy törött minden kereszt,  s szabadon lopok

a gondolatból ki érzésfészket"

/Érzésfészek/

"Valamikor még együtt kerengtük

be roppant pályák hős honát, együtt,

világtalanok mégis csak most lettünk,

mennybe markolva egy szempárt keresünk..."

/Életfogytiglan keresünk/

Egyetlen változatosság

Milyen lélekhal ficánkolhat abban,

ki más, egészen más nyelvet beszél?

Milyen a más kicsengés, miből halkan

más jelentés fuvolája zenél?

Mily rezgések hatják át a szavakat,

amelyek hangjain átszűrődött már

sok ezredévbe tűnt észfény s alkonyat,

amiből sugárt mégis -  szív sírdogál?

Mert minden éjkendőbe gyűrt bánata s üdve

e világteremtő dobogónak

csillaghabokat hint a mély szellemű űrbe,

míg el nem süllyed gőgtől a csónak...

Attól a gőgtől, mely a gondolat trónjáról

letekintő fintor a gúzsolt nyelv felett  -

létkeringőben nincs elsődleges, csak táncol

egymásba kavarodva, mi egységes lett.

Szabdalhat bár ezernyi nyelvdarabra

embereknek kétes kincsű fénye,

egyetlen nyelv, mi öntött nem-szavakba,

az az emberség csönd-nyelvisége.

Bármily más lélek mozog is idegenben,

ismerős melegség Ő: a változatosság.

Éljen, mi millió színlepelből lebben!

De egyetlen mosolytól olvad a szótlanság...

Idézetcsokor - tőlem II. - Prózák

"Talán a könnyek halála valahol szomorúbb a halál könnyeinél"

"Mert élet értelme nincs, minthogy az univerzális igazságok is fantasy-könyvbe valók"

[...] "a tinta véges, a lap végtelen" [...]

"Sugárzó fekélyként terült szét álmai éber világán nem is létező betegsége fényes oldala: az átlagosnál jóval erősebb és gazdagabb lelkivilága... Vagy így születik mindenki, buzgó lehetőségekkel, melyeket elnyom az élet vélt vagy valós csömöre?"

[...] "nem minden szép egyben, ami érzelemdús" [...]

[...]" az egyetlen volt, ki mosolyt tudott csalni a dermedtté váló arcra, melyre barázdákat szántott a közöny, az érzéketlenség súlyos ekéje" [...]

"De ha rátalálunk fejünkre, szívünk is talán- nem talán szebb dallammal dobog"

/Vélt vagy valós/

*

" Az élet és a halál köztes állapotában a kentaurlány selymes sóhaja, s az Apa érdes fájdalomüvöltése szinkronban csendült fel. Éppen veszekedtek, mikor utoljára látta, miért is nem mondta többször, hogy minden dacossága ellenére szereti gyermekét? - ilyen s ehhez hasonló gondolatok cikáztak a gyászapa fejében. Könnycseppjei túlbrillírozták az éppen felsercenő csillagok fényét is, melyek átvilágították a legördülő búnedűt"

[...] "Egyébként sincs őrült egy őrületet normálisnak tartó világban" [...]

"Most viszont egy másik ősanya, nem más, mint a szent káosz került szeme elé, a közhiedelemmel ellentétben nem is tátongott, sem apró, szűk pupillájú nem volt; sőt, talán még gazdagabbnak is volt tekinthető, mint a részeire bontott mindenség, elemei ugyanis még a véghetetlen lehetőségeket dajkálták bölcsőjükben"

[...] a metafizika is az önmaga farkába harapó kígyó. Teljesség ugyan, és forráshoz való visszatérést hirdető; de körbenforgó, önmagát is tárggyá tehető, ám csak körbe-körbetáncikáló, öncélú okoskodás"[...]

"Egy pillanatra olyan arcot vágott a nő, mintha megismerte volna, de ez csak a deja vu tudattalanjának egy pillanattöredéke volt; hamar átvette a hatalmat a hessegető, kétkedő tudatos elme"

/Ódon szelek - Kígyózó sors/

*

[...] "Hiszen a Szív dolga olykor az észhez térítés..." [...]

[...] " Tévesen látod, Harc, e dolgot. Én vagyok ugyanis e világ összetartója, együttrezgés, ikercsillagok tatóoszlopa. Te nem vezetsz sehova, mi vagyunk az egyetlen ellentétpár, kik között nincs szükség együtthangzásra " [...]

"[...] " S hol találkozhatunk?

- Egy olyan művésznél, aki kifesti szobrait.

- Olyan is van?

- Igen. Úgy hívják: Édesanya" [...]

/Har(c)mónia/

*

"Akit te nagyra becsülsz, mert tehetséges, ügyes, vagy bármi más, ami te pedig nem, gondolj arra: még a legegyszerűbb lélek is tudhat olyat, amit bárki más nem! De már régóta kételkedem abban is, létezik-e egyáltalán egyszerű lélek..."

"A lélek egy hörcsög. Nos, a madár már közhelyes lett volna, de a szárny vagyis épp a hiánya miatt, legyen egy repülő hörcsög. Kalitkában elél egy darabig, de csakis túlél, ha nem szabadulhat, röpködhet saját természete, ötlete, elképzelése, meghökkentő szándéka szerint. 

De ha már a hörcsögnél járunk, ha a lélek egy hörcsög, akkor a néha nem nonkonformista egyén olyan, mintha a hörcsög sosem koptathatná fogait, és megfosztanák rágcsikájától. Hogy nézne ki egy ilyen, hatalmas fogú hörcsög?! Belegondolni is iszonytató"

"Ezért nem érdemes a múltat dédelgetni – a jóból táplálkozáson kívül.

Úgyse úgy volt, ahogyan emlékszünk rá.

Úgyis mind- szenilisek vagyunk. Így pedig totálisan fölös időt és energiát pazarolni azokra a bezzegekre, melyekbe valójában meglepően sok „te jó ég” vegyült..."

/Gyógyhangok/

*

"Létezik azonban egy rejtelmes birodalom.

Ebben a világban épülnek az érzelmek, látnak a hangok, és láttatnak a képek -  tobzódik a képzelet.

Itt összemosódik lét a lélekkel, lélek a hanggal, hang a képpel, kép a tárggyal.

Ezt a titokzatos világot úgy hívják: Művészet.

Az évek, élmények, munkásságok itt is járnak-kelnek: fonala mégis a legerősebb fonál, mi valaha köttetett: szent szövetség, acélos pókháló, örökkévaló: és mint olyan, maga a pillanat, ahogy az átmenetek örökségének csöndfinom mezsgyéjén lilába hajlik a lüktető élet színe, kékbe az égbolt visszaverődő sugarai: s nem-múló  rezdüléssé a hunyt testek felett érzett fájdalom"

"Mikor érzed, hogy elvérzik benned a végtelen, s te nem tehetsz ellene semmit, haldoklását halk áhítattal vagy kénytelen végignézni, tehetetlenül, moccanatlan.... korlátos, véges létezésbe szorítva a végtelenmély lelket"

"Metaforák kipattanó, falat robbanón festő foltjai lenyisszantják a "mint" szócskát a csupa fehér szikárság hasonlatfaláról"

"Részleges vagy teljes hasonulással, teljes erőbedobással állunk a sziklán, s mi döntjük el, zuhanunk-e vagy felszállunk - esetleg halvány alternatívaként előre nézünk, és átugorjuk hősiesen, vagy éppen visszafordulunk, és éljük e mesés mindenséget, melyben a zöngés és a zöngétlen tisztán elkülönül egymástól, és a kéPzeletkavics eredeti formájában fér meg a valósáGkő mellett.

Persze kerülhet hajszál az életételbe, de egy varázsütésre eltűnik, ha a reáliák nyugtató belső szavait tesszük részünkké"

/Prózsák/

Idézetcsokor - tőlem I - Versek

"Dalokat ébresztő perceken

Gomolyog hívó szeled: 

Debrecen"

/Hazatértem/

"Titokban a dér rideg lelke

Szikrákat lehel a végtelenre"

/Titokban/

"A leggyengébbnek

kellett lenned, hogy mára

legerősebb légy.

Tiszta lap-hajnal - 

diákság éje"

/Osztályzat ok/

"Az Éj lapjaira 

csillagbetűket suhint

az Ősvalami.

Könyvbolt vagy könyvtár

az evilág-lét?"

/A vagy-vagy ékei/

"Ez a valami, mi új, mi képtelen - 

köszönöm Fent és Lent azt, hogy létezem"

/A lét hétfője/

"Gyászkönnyed ne hulljon éltem hullására,

Halottnak, ha hiszel, az a lelkem halála"

/Mary E. Frye: Ne jöjj el sírva síromig - Átirat/

"Letűnt álmok ránc-

redői között

érzi s éli Ő át -

mit is jelent 

a kiválasztottságból

tovasarjadó egy-én

s csillagfény...

s a Világ...

Odaát..."

/Az égnek született Ő/

"Néha szuszog a küzdés páncélja,

s riadtan rogy össze önsúlya alatt.

Néha pedig hamarabb jut célba,

mint elmeparipán a lovas-gondolat"

/A Fáj és a Szállj/

" Bármit is suhint

a sors kétes keze rám

látlak: lebegek.

Ismerlek: rubint,

sivatagi hűs márvány -

nem múlt szeretet"

/Ősmélyből/

"Vagyok az élet s a múlás,

egyszerre okozat s ok,

bár hogy istenség, az túlzás,

inkább ember maradok"

/Ősangyal/

"Tényként kell raktározni bennünk

a világon átrobbanó borzadályt,

majd, ha felsír a megoldó-szél,

eolhárfán játszani a Változást"

/Tényként kell.../

Még törtet felfelé a füst, valami

gyönyörű kristályfüst: serkenő teste szúr,

tüskés a lélegzet, de már hallani,

ahogy szitál a szépség világokon túl"

/Télhímezte hajnal/

"S csak ring, csak leng az életté némult lugasban

ezer s még több kacsremény gyümölcsös vágya,

én pedig tovább folytatom teendőm, halkan,

de látom arcod, mikor senki se látja..."

/Mikor senki se látja/

" A test, a lélek, s az üdv harcának

fejfáját fénymély szemeid őrzik.

Bármily vájók is a beteg árnyak,

kitartok melletted a végsőkig"

/Végsőkig/

" Egy percre megállt a hullámverés,

és ködbe tajtékzott a sejtelem:

merre szállhatott el a vak sirály,

szemeid tükröző tengereken..."

/Csak egy percre/

"Minden rejtettséggel mindenben ott kavarog,

mi bizsergés lett, mitől élek, attól halok"

/Bölcsen halk árnyak/

"Hol két szemedben tükröt ver tárgya félelmednek,

ott óvó takaróban ringat a végtelen kegy"

/Éjtünemények/

"Tegezhetetlen fájdalmam

kimért részegségével

ölellek szoros érzéssel át.

Majd csöndezrek víg lepkéi 

csak lepik, csak lepik el

ezt a halhatatlan éjszakát"

/Különös ölelés/

"Remeg bennem minden szavad,

s a csókod utolsó kincsrezgése.

Mindegy, világ merre halad,

én emlékszem istenem szemére..."

/Meddő halál/

"Nincs szó, többet nincs csend.

Csak a folytonosság kecses tánca.

Ne szólj, ha csókot csent

a szívből a szeretet hiánya"

/Nincs szó/

Hangulatok húrjain (Medervers*)

1)

Eltávozott a sugár a fényből - rideg neonlámpa a jóság nélküli ember.

2)

Szemléletkettők: felhő-ágba kapaszkodó és tenyeres-talpas felfogás.

3)

Tájdalom: mélabús vidék cseppzenéje összhangban a lelkiállapottal.

4)

Lesír róla, hogy haldoklik - felsír belőle születése.

5)

Árnyból és fényből kétfelé bomló hangulat tölti fel lélekkel a létezést.

* Tetszőleges számú, gyakran költői és bölcseleti színezetű megállapítások, nem feltétlen rímelve, melyek különállnak szerkezetileg, tartalmilag; majd az utolsó, "koronagondolat"-ot képző mondatban összegződnek.

Illanatkép

Kalandok vörhenyes

zamatából,

csordultig ízzel,

pezsgő-zsongást

kiemelve,

pírtól dúsult

szemeket habzsolón,

érveket élvekre

cserélve

... idők égezetéig...

az élet

- epereg -

Szavak íze - avagy pár betűharmónia kicsengése és tartalma II - Igéző igék

Nem fecsérelnék most szóbuborékokat a bevezetőre, legyen elég annyi, hogy ez a kis mozzanat folytatását képzi az értelemszerűen első résznek. 

Itt, jelen pillanatban igéket, mégpedig igézőket vennék számba, melyek tán nem a legfontosabbak, mégis, kicsengésük olyan mélységeket bolygat káprázón meg, melyeknek varázsa tán ez esszé nélkül kevéssé tűnne poros szemnek s fülnek föl.

Kavarog... tökéletes jelölő és jelölet harmónia! Mint ködpára hajnali hömpölygése ki tudja, milyen világokon túlra, úgy lopakodik e szó minden misztikus író tolla hegyére. Érzés is kavaroghat ettől függetlenül - vagy épp ezzel párhuzamban, és megsokszorozva önmagát, érzésikreket bocsát e világra. Fátylak hűs illatú, érzékbizsergető sejtelmes selymének lebbenése is ezt a szót vetíti ki valami magasabb vásznára: kavarog... Andalog... Hallgatok... És suttogja is végtelensok rózsaszáj, mely mögött ott kavarog tüskék rejtett illata.

Ámul... csak egy betű választja ki a teljes bambaságot kifejező "bámul" szótól, e kurtább hangpermet mégis, mennyivel színesebb és rejtélyesen varázslatosabb, mint az előbb említett! Hasonló egy szintén költői gyönyörben fürdő, mégis jóval gyakrabban cséplet szóhoz, az "álmodik"-hoz, mégis, még annál is csodásabb! Ámulni a csodákra szokás, de lehet egy másik emberre, ha az számunkra tudniillik csoda. Ámuljuk hát az életet - e legámulnivalóbb csodát, mely megajándékoz minket ilyen s ehhez hasonló szavak habfürdőjével!

Borong... hogy ne csak lágy és szép vizeken evezzek. A "borzong" szinte önkéntelenül is összerezzenést okozó szavától egy hang választja el, mégis, kiválóbb mikroszkóppal a belsőbe mélyedve rájöhetünk, mégiscsak komolyabb és komorabb e szó, mint előbb említettünk. Aki borzong, az ugyanis a szépségtől vagy a meghatódottságtól is borzonghat, és csak egy pár pillanatig tart ebbéli cselekvése; aki viszont borong, tartósabban lógatja orrát, mélyebb fájdalmat él át, bár borongani az időjárás is tud, de mindig a hangulatra tett hatását illik vizsgálni, hiszen az emberiségnek az ember a mértéke. A hangszimbolika által teljes mértékben kifejezésre jut e hanghalmaz negativitása; azonban -  visszatérve a természetre -  a beborult ég szép is lehet, legalább is szebb, mint egy beborult lélek.

Incselkedik... egész más, mint az összes eddigi elemzett szó, hiszen a lágy/misztikus és kemény/zord-on túllépve ez egy igen... világias szó. Szinte látjuk magunk előtt a hölgyet e szó hallatán, ahogy mutató ujjával kacérkodva szinte magához von; tágabb értelemben lehet viszont egyfajta ugratás is, melyet e jelölő szintén okvetlenül kifejez: ha a valós és a mutatott szándék nem fedi egymást, ez a kétes komolyságú szó használata jogos.

Ölel... végül ezt a szót választottam, hiszen, ami a fenti négyet összeköti, az egyfajta hűvösség; ez viszont a lehető legmelegségesebb szó, mely a szeretet leghangtalanabb, épp ezért legigazabb kifejeződése. A közhelyes "öl"etimológia felesleges körein túl elmondható, hogy az "öklel"-hez még közelebb álló hangzású, mégis, jelentésben lehető legtávolabb álló szó olyan puha, akár a váll, melybe belefúródunk - ilyenkor még az izmokat is puhának érezzük, hiszen a figyelem sugarai átmelegítik az egyébként masszív karpárnákat is. Igen, az ölelkezés olyan, mint egy függőleges párna-átkarolás -  csak éppen ember is jár hozzá. Egy ölelés lehet könnyes, lehet felszabadító, lehet első és utolsó - de semmiképpen sem kikényszerített és unalmas. A két lágy "l" körbefonja, és megnemesíti azt a két magánhangzót, melyek együtt hangozva bizony undort fejeznek ki. Az "l"-jeink viszont bizony ellenkezőjét teszik.

Hogy mennyire volt ez a szótengerbe való belekóstolás kimerítő, döntse el mindenki maga. Hálómba olyan "zsákmányok" akadtak, akik maguk is élvezték, hogy egy pár pillanatra kifogtam őket, de rögvest vissza is engedtem légzésük megkímélendő, hogy ne fulladjanak -  hiszen bizonyára a szavak kopoltyúval lélegeznek. Hogy miért? Mert olyan mélyek, akár a folyékony kékség, s ha ki is fogjuk őket, még így sem fürkészhetjük ki végtelen titkukat. Ha pedig visszaengedjük, hálából akkor lesznek a mieink igazán.