Én nem tudom, mi ez a gyötrőn cikázó rugó,
ami hajt előre, de felőröl;
mert lehet bár millió élet benned szunnyadó,
de mind kijőve életet pörköl,
mert ha túlihleted van, élni feledsz, s monoton-
borongón, akár szeretetéhes,
sosem laksz jól, hiszen ki ölelést vár csak korgón,
az szenved, s az csakis belül érdes.
Ölelhet noha később tízezer sor, a sorsod
mégis az, kedves én, élni és nevetni,
a négy faltól sohasem leszel igazán boldog,
csak egy szorongatott-fuldokló nagy Semmi.
Így hát, amíg lehet, túleredt tollam leteszem, mert
az üres lap maga ez a fel-felhabzó Élet,
csábíthat ugyan kristályfehér lap és tinta, eltelt
elmém a sok betűtől, így hát tükörbe nézek,
hogy láthassam, mennyi nevetőránc barázdálta
arcomat az utóbbi bús napokban,
s elszörnyülök - eddig csakis a toll nyoma vájta
bőröm, mely alkotói pírból lobban...
De már nem sokáig. S ha mégis újra írásra
adnám szívem, soraim - Ti nevessetek ki engem!
Nem véletlen sírtam fel e varázsos világra,
ha nevetek, s nevettek, nem kell ihlettől remegnem.
Majd egy nap, száz éves koromban, víg hintaszékemet
ringathatja ihleteknek néhol orkán-szellője,
de azé az ihleté, melyet mosolyokból nyerhet
üres lapom, s miből születik az emberség csöndje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése