Megtiszteltetés

Nem koslat többet az úton lévő,
ha kezében az eldobogott kő,
az a kő sem halt meg, csak formálódott,
az a csiholás sem múlt ki, míg cél lobog.

Nem révül ok nélkül, egyszerűen megpihen
az úton lévő, szíve szakadékáról ilyen
szavak görögnek: szégyen, bűntudat, gyász.
Hová lett az ősangyal, ki sosem gyaláz?

Hová lett a szeretlek, az elfordulás helyett
az elfogadás és elfogadtatás, a szerek
nélküli szeretet? Van még valahol, tudom.
Az emelt fő remény, az árny-hő fény utamon.

Nevess fel

Ha a gyomrodban zokogás támadna,

nevess egy filmfelvételre.

Ha az éter az éterbe áradva

tisztább hamvakat szemlélne, – 

Ott látna minket.

Nem a kancsóból öntött

süvöltő Nincs-et,

nem egy cserepet,

mi fölött

nincsenek

kék rózsa-kincsek.

Van jele, van perce

a végleges szárnyvesztésnek,

de annak nincs,

hogyan tapad át a Mostba,

ami szép lehetett volna,

és nem lett.

Szólj, honnan és hova szórjam

a pödört levelet,

amiből fekete csíkot húzok;

szólj, ha már nem fájna,

ha olykor-olykor túlzok.

Nevess fel bennem,

ha zokogok.

A tudás kezdete

Mit tudhatok,

az a végtelenig nem ér fel,

Mit tudhatok,

az a perc csikkjében ég el,

Mit tudhatok,

az lecsepereg az elme ablakáról,

Mit tudhatok,

az az idők kezdete,

mi végig elszámol.

Mit tudok,

több mint a jéghegy koronája,

Mit tudok,

lenyúl a gyűrtnek hitt csodákba,

Mit tudok,

hogy nem tudhatok szépség-teljességében mindent,

Mit tudok,

a semmi addig halott,

míg a káosz csak a "nincs rend"...

Tudom a rejtett gőz-illatok

pulzáló füstjének színét,

Tudom, hogy szemem, e pilla-tok

a vak valóságtól kivéd,

Tudom, hogyan rezonál az egyetlen

bőr misztikus ritmusa, 

Tudom, hogy miért is létezik nyelvem

s abban a szó- s íztusa;

Mert nincs senki e roppant sejtelmű térképen,

ki ne tudná akár egy szeletét is kincseknek,

Nem akarom tudni, hol kezdődik légzésem,

és hogy hol kezdődik  a Tied.

Szélvarázs

Fényforgácsok zsenge illatát susogja a lombkorona,
íriszbe mosódnak képek, csak a szélnek van körvonala - 
Ő az, ki titkok kehelyneszét mézellő bölcsességgé érleli,
ódon éjek tintájából az első hajnal lapjára lépve ki.
Ő az, ki súlyokat cipel, s játszi lebbenéssel
a legmélyebb gödörből a legszebb égig ér fel;
Ő az, ki leheletével fülekbe súg minden szeretleket,
Ő az, ki által megvalósítok, nem csupán illón kergetek.
Ő az, ki gyökerestől fejlő-serkentő gondot kicsavar,
Ő az, ki kavar csodákat, falevél-trónon Ő az angyal,
Ő az, ki a hamvakat az örökkévalóság selyemködébe hordja,
Ő a hulló elmúlás, de elmúlás hullása is: lelkek körforgója;
Ő az, ki nélkül a tenger nem hullámzana: dermedne víztükör,
Ő az, ki nélkül mozgás sem lenne: papírszárny sem röpülhetne föl,
Ő a libegés, Ő a rugó, Ő a varázs, Ő az Ér  - Ő, a Szél...
Ősszívet markoló érzések irányába a Vándor hazatér.

Címszavakat variálni

Címszavakban írott-e az élet?

Álmok és átkok, fények és kérgek.

Sziromszálló messziségbe mosódik mind,

a belső hömpölyög, épphogy olvad a kint...

Maszkok mocsarába süllyed bele a látszathajó - 

álmos a valóság, horkolása alig hallható.

Nem folyik arca egybe éjszakáknak és hajnaloknak.

Mégis, e lezáratlan igézetnél van-e szebb holnap?

Ez a be nem fejezett, el nem feledett élet

mindent elrabolt az öröktől, ezért oly féltett.

Csontok kérges fénye - és maszkok álomátka -

variáld tetszés szerint rá a valóságra.

Visszatérünk

Minden múló: illúzió.

Csak az arcvonásaink

tűnnek el messzire,

azok is csak azért, 

hogy a derengő utókor

lapjainak éjébe

simuló szóalakzatokat

sugározzák tovább,

minden idők

visszatérő versében.

Versvilágban élni

Elidőzni szavak ízén,

ahol tollhegyekből kipereg

varázsok tűntnek hitt zamata. 

Olyan ez, akárcsak szirén

elcsukló hangjában a csendek,

vagy mint szobormúltban a massza.

Lángnyelvben rejlő ölelkezések,

oldódás a pólusok pezsgő vizében,

eggyé válás, feszültségek meghitt lábnyoma.

Ez mind a költemény, ütközésnek

sose várd szebb arcát, mint itt, hol az éden

szól át a sorokból - pokoli szép álmokba.

Tartalommal sorok poharát

Te töltöd meg, túlcsordulás

e csodában cseppet sem árt senkinek.

Itt nem távoli az Odaát,

itt nem koldulsz mást, csak mi más,

mint átlag, Vele étert érintheted.

Hová sietsz?

Hová sietsz? 
Már meghalt úgyis az előző pillanat,
Hová sietsz?
Időd végtelen,a 'ne menj még' kiragad;
Hová sietsz?
Futásod tüskéje az elnyújtott selymét sebzi,
Hová sietsz?
Mosolybumerángod úgysem dobhatod túl messzi,
Hová sietsz?
Minek kell, megtalál, tarka a Lehet lobogója,
Hová sietsz?
Nem leszel többet már ilyen arcú, mint most, ó, soha...

Hová sietsz?

Hidegebb imádat

Túlzottan tán nem is lebeghet,
miből életmeleg határ száll.
Az imádat mindig hidegebb
a 'szeretlek' nyers kincs-szavánál.

Összecsengsz

Összecseng,
ami a mély: az éjjel,
szó a láthatóval;
Összecseng
az ész a csenevésszel,
sóhajjal a fonal.

Összecsengsz
Te a magassal, Te a hajnallal,
mögött-értettel, örök lényeggel.
Összecsengsz
a szívalakkal, a hatalmassal -
hangod hálója közelségbe emel.