Vissza

Minden arcnak örömre korog könnye.

Bánatok teste hull mosolygödörbe.

Kélne ki Fájdalom az ívhantokból.

De inkább vissza. Mert ő sosem harcol.

Idézetcsokor tőlem VI - Prózák III.

 "Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.
Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.
Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből"

/Télbeszédek I - Hópehely-dilemmák/

 

 "És bárki átszakíthatja az ítéletek célszalagját, függetlenül előző mentalitásmorzsáitól.
Akár idealizálva teremt valódi arcot, akár húsba váj a még csupán derengő részigazság ködén túl valami meg nem született ténylegesség sejtelme benne, akár a szerepbőrnél akad meg és arra fújtat, mint egy bolháktól hócipőtelt macska -  a lényeg, hogy hű maradjon az emberséghez - mindig.
Az pedig, hogy mennyire emlékezetes, majd eldönti a csontok utáni lépkedés ritmusa - az utókor.
Újrakezdeni bármikor lehet, aki tegnap még erre esküdött, ma már csak arra fog esküdni, hogy nem esküszik semmire. Csak magára az életre, elvek nélkül, kristályosult szívvel.

Mindig rácsodálkozom, mennyire gazdag is lehet lelkiekben egy ember. Táguló tárház a lehetőségek mezején. Ragyogó réteghalmaz a földiség palettáján... Ám a legszebb az, ha mi hozzuk ki belőle az addig nem is tudott értékeit"

/Ragyogó rétegek/

"Itt-élet és ítélet.
Van-e kapcsolat?
Csak ha úgy döntesz.
Szeretnél élni?
Csak ha úgy döntesz.
Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.
Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.
[Tiszták már az edények?]"

/Jó étvágyat!/

 

"Nekem nem az elmúlás az ősz, nem az.
Éppen, hogy valami merőben üdítőnek a kezdete!
A forróság nehéz szagú sarának légfrissítője, az időtlenség kezdete. Az ismeretlen csodáinak kilincséhez éppen, hogy a hidegben nem fagy oda a kezünk. Felolvad valami öröktől való, szép végesség: az élet"

/Nekem nem az elmúlás/

"Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik.
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... "

/Felfogni, hogy meghaltam - Az ég naplójába vésett szavak/



"Ahogy a víg sugárpihék pillanatról-pillanatra Nappá szerveződtek, minden, addig mély álomban nyugvó rejtélyes mosolyívet gyűjtött szája köré. Álmukban mosolyogtak a létezők! Mert bizony, ha immanensen is, de a Nap előtt is kavarogtak az őskáoszban a mindenek: lehetetleneknek tűnő lehetségesek. A legelső erőfeszítés a világon az volt, mikor világra nyílt a kozmikus szemhéj, és bántotta is jócskán azokat a kis pelyhes, vörhenyes, vizenyős, duzzadt tekintetpárokat a Nap aranyló sálja: a legelső sugár.
Ahogy mai napig telik-múlik az idő, úgy válik a nem-lehetből lehetté az addig elképzelhetetlen. A Semmi bölcsőjében valójában minden ott ringott -  de a Nap volt az a mozgatórugó, mi kipenderítette a kényelmes babusgató hullámzásból a lelkeket: "Tessenek felkelni, ez már az Élet!"

/Színregék III - Citrom, narancs, barna/

"Barna bogyók pottyannak a büszkeségre. Kit érdekel a felhajtott fő, ha az újra cinkosan csillanó mosoly adja a legfelszegettebb fej esszenciáját?
Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.
Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!
Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!
De Benned soha!
Mert megőrültem"

/Megőrültem/

Idézetcsokor - tőlem V. - Versek III.

"Minden csend más. De a legszebb,
melyet sosem idéz költemény.
Mely még meg sem fogant, csak egy
gondolat az érző földtekén"

/Bor(ús) gondolatok/

 "Égi reggelit kanalaz a remény,
hol kavargó éjhamvak csillagokká lettek.
Minden pernye az igazi lényegén
rejt magában valami csodahozó szelet"

/Tavaszba hajnalodó gondolatok/

"Mert sohasem csorbít a jelenségek,
s valók hártyafinom fátylán a szó tőre,
nem metszi át, s a levegőrezgések
legnagyobb része csakis hanghalmaz, dőre"

/Ha azt mondod.../

 "Bizakodó lettem újra, mert erős vagyok,
újraírják maguk sebrágta régen-lapok,
csak magam miatt feledek s bocsátok is meg,
áldássá varázsolom, mi csak átkos lehet..."

/Az már nem én vagyok/

"Csigavér-bölcsesség csöndjével terjed
időkacsokon a harmat vélt gyengesége,
minden egy satnya szőlő, de ha erjed,
csak akkor ébredhet rá valós erejére"

/Csillagrímek/

"Görbületekben a tanulói zsongás,
a karóba húzott friss reményvermet ás...
Diákság arcán lepereg az éden"

/Küszöbvers/

 "Véletlen nem zárja ki sorsszerűt,
utólag csepegtetünk észnedűt
a történtekbe, nincs totalitás,
csak érzés szintjén, és a kalitkás
agyat az a karom tépheti csak szét,
mely az égritka tudatos léptékét
csak egy hangyányit megüti, emlékeztetőül:
ilyen is lehetséges, mennyekre olykor föld ül,
de csak olyan időközönként
látja meg kiválasztott a napfényt,
mint egy emberöltőnek egy pillanatmorzsa,
mely a percet időtlen érzékekbe hordja[...]"

/Bármikor-alkalom/

 "Porcelán jégkockában felreszket
egy pőre gyöngy. Mégsem olvasztja sugarával...
Elférnek egymásban, nem csepegnek,
ha lényegük a létből valamit is áthall"

/A törhetetlen/

"Ők igazán, tényleg emberek.
Emelkednek is, és berregnek.
Mindent tudnak, amit csak egy isten tudhat -
csak épp alakot tévesztettek. Ugatnak"

/Önjel-öltek/

"Ha már nem vágynék túljutót, akkor kell
majd a semmibe tűnnöm, és észrevétlen.
Büszkén táncolok a  legszebb sebekkel -
nem életrevaló az, ki érzéketlen"

/A túlság áldása/

"Én lettem magam megváltója, többé sohasem más:
örök elégedetlenség ráncából simult vonás;
vonás lettem a föld arcán, majd égre néztem,
ez volt a legelső, igazi ébredésem"

/Vonás a föld arcán/

 "Bontsd ki! Ajándékod
miben ott van, rég ott
szuvenírek legesleghőbb éke:
a lehetőség. Lehetősége
túllépések himnuszának,
hol serkentenek az árnyak,
ott lesz szikrád legsugárzóbb,
ott lesz írisz reád vágyóbb;
s a megannyi csomagolófecni között,
újak hasító varázsa benned pörög,
és az ábrándtespedt idő elhull egy pillanatra,
ha bontás bátorságával térsz vissza önmagadba[...]"

/Gonddobozból bontsd ki/

 "Jégharmatot kortyol a szétperzselt bőrű,
gondolatban már rég szaténhűs vizeken evez.
Télen ám a láng a leginkább gyönyörű;
ellendallamát zokogja vissza minden lemez"

/Révharmóni(k)a/

" Egyetlen bátor perccel indult minden
ezen a keserves mesevilágon.
S lám, a valami, a minden, a nincsen
ki is sarjadt, lett valóság és álom[...]"

/Egésszé válva/

Leheletnyi világ

Nem tudom már, miért, merre jártam,

ködbe kongnak a jelenések,

körvonalak-sújtotta világban

nekem más arcú ez az élet.

Vállalom e bűvös tébolyt -

talán az esszenciát keresve

vesztem volna el az égbolt

alatt elterülő fergetegbe?

Jelentések acélfonalán én

árnyalat csepprezdülését láttam,

és finom sziporkáiból a tény

feloldódott bolond hullámzásban.

Hangulatok mosódó képei

rétegződtek a harmonika-égen,

és álmokba gyűrt felhők léptek ki

függönyfátyluk mögül -  mily' észrevétlen...

Csak gyülemlettek ősérzelmek

e bús nosztalgia-forgatagban,

hajnalárnyak és éji fények

egybecsordogáltak láthatatlan.

Ébredező gyökerek kulcsolódtak

leheletnyi fénysuhanásban össze -

nem tudom, rám mosolyog-e a holnap,

de simogat a végtelenség könnye.

Gondolati adventek

Hajdanán örök tegnapok végletvékony határán lépdesett a lelkem, hogy a mélybe csobbanva elmerítkezzen azokban az érzésekben, melyekből az időtlen deja vu-k villanásai születnek. Mit szépítsem: múltban éltem, akár sajátomban, akár a világ születésénél ácsorogtam képzeletben, ám annál valósabban. 

Nem kell azonban letagadni a múltat, az értelmezés semmilyen fokozatában. A sötétet sem szükséges hátrahagyni, és indulni fejlődésfények irányába -  a lélek inkább hullámzó, mint előre ballagó. 

Víz is önmaga ringatásában, tűz is le-fel lobogásával; de semmiképp sem olyan út, ami folytonos bukásokra ítéltetett. A Bukás kulcsa pedig a mindenség harmóniájának zárjába sosem illeszkedő értékítélet, mely mögött ott sír a semlegesség, a legigazabb minőség. Azonban az élet épp ellenkezőleg: megköveteli az úton levést. Micsoda feloldhatatlan ellentét! Vagy mégsem?

Ilyen gondolatok jártak fejemben, miközben az adventi koszorút fonogattam, és egy gyors "idősíkok hídján, a jelenben kell minden ébredéssel újraírni a jövőt" még átfutott a fejemen.

Ebben az időszakban megszáll valami ódon szellem, és  gondolataim magvasságát még kerekebb lapcipókra hintem. Igyekeznék elmondani szavakkal ezeket, de félő, csak leírva megy nekem.

Az Advent és a Karácsony túlmutat önmagán. Nem csupán egy hagyományba kövesedett követése vakon a kijelölt útnak, hanem hangulata, lelke és álma van. Mindkettőnek.

Szeretem ezt az időszakot, hiába hagyja hátra a "sötét múltat", jelentsen ez bármit is.

Ember vagyok, úton járok, és meggyújtom az első gyertyát.

Parázslik a zsongó kanóc, vágyva, hogy beteljesítse rendeltetését a fényforrón ölelő láng.

Nézem nászukat, s a fuvallat, mely észrevétlen kúszik be közéjük harmadiknak, megbolygatja idegeim szélhárfáját.

Pislákol a várakozás első lángja.

Második láng. Egymás felé néznek, átfestik a fehér falat árnyaikkal, majd ismét fényükre s egymásra csodálkoznak, viaszt könnyező boldogságban.

Harmadik. A Beteljesedéshez időkilométerek már nem kellenek. Türelem-és fényjáték az abroszon.

És végül negyedik. Az út végéhez értünk.

Az út vége után itt az idő kibontani a szépség-kavalkád ajándékát, mit az élet nyújt nekünk minden pillanatban.

Különösen, ha ezt megoszthatjuk másokkal is.

Az Advent olyan, mint egy hasonlat.

Csak ráhangolódással lehet ráérezni igazi lényegére.

Az Advent egy metafora.

Feloldódnak a hasonlatok "mint"-jei az öröm pillanatainak dús erdejében.

Éppen így csomagolódnak egymásba az ünnep arckifejezései közötti lassú átmenetek, mint a két fenti mondat banális megfeleltetés-szintjei.

Elfújom a gyertyákat, és a körforgás igazságán kezdek el gondolkodni.

Majd meggyújtok egy újat.

De előtte még elmondom minden szerettemnek, ami a legfontosabb mondat e világon, nehogy időnap előtt kialudjon a láng...

Fenyőillatú álom

Fenyők fanyar illata szálldos szerte,

olvadó, koppanó, csobogó puha szó

mint cseppzuhatag, dermed elmerengve -

vanília-porhanyós béke fátylán

halkuló

az árny,

s márvány-

lelkekből

a hullongó hó

karácsony éke, szépe, bércfénye,

szebb, nemesebb, lelkesebb,

mint fáknak aggatott díszessége -

s kiknek arca titkon álom,
s felleg már,

ünnepfinom 
sugár száll

ölelő

alakjukra...
Megannyi angyal
földre jő, 
halkan gyújtva
érintések
múltszín kanócát,
ezüst az emlék...
arany a jövő...
színtelen jelenbe
 csengnek a csodák.

Szuper, Hold

Nekem minden napom egy szuperhold.

Véletlen sem visszfény: a teljesség nyersen pezsgő tánca.

Sugárt seprő éj arcába tarolt

az egyetlen dobogó égitest, mennykagylóba zárva.

Nem kell egyetlen est, melyen hatalmasnak látszik

fürkészéstől szeppent sziluettje.

El kell jutni fénytől ahhoz a simuló árnyig,

mi enyhet ad a perzselő sebre.

Mert Ő nem csak azt látja, mit láthat - 

láttat, bepillant, rétegekbe ás.

Gondolhatatlan mélyeket áthat,

ez az egyetlen elvarázsolás.

Ma is nézem, mint minden áldott éjen,

és mégis kivételes a mai szürkület.

Igézet suhan át a megrendülésen:

most jobban gyógyítja, mi szilánkos űrt fürdet.

Könnyeket ma ne várj - szárítja sugár,

mégpedig a Hold roppant leplű udvara,

a titkai elől hiába futnál,

misztériumait tisztábban súgja ma.

A Kérdés

... és megszakadt a véletlenek vonala,

a cafrangos fonalú, hűbele-valóság.

Mi valaha értelmetlen, mintha haldokolna,

mától újra élnek holtnak hitt harmóniák.

Itt minden, minden összeér és egybetér,

ha belsővé teszed, boldog lobbanás lesz tudatod,

most minden egyik a másikba belefér,

ha külsővé teszed, szikráznak rejtett kapcsolatok.

Utólag belegondolt vagy eleve összefont?

A kérdés belekáprázik a gyógyult szárnyú Térbe.

Nem kell hozzá tapasztalat, mely múltjaira bont,

csak valami mélyebb, hogy az elrendelt is megértse...

út a többesbe

valaki most tisztán reszket

hallani hogy sír csend felett

valaki most őrül meg

valaki álmot sürget

valaki akihez tartozol

épp most mászik ki az arcodból

valaki megszűnik én-nek lenni

valaki rájön kit tud szeretni

valaki egybeolvad a világgal

valaki zsigerelve ki is szárnyal

valaki káprázik égiesen

lelke mégis fonnyadt földből lebben

valaki volt aki több mint puszta élet

de a létek hamvadnak mint papírszélek

valaki más lehet még talán egy igazabb valóban

ki egyes szám jegét törve egymáshoz térésbe lobban

minden létezik és a semmi is egészen

a mi szigete ölelő és személytelen

akár testek elsején a fonódó spirálkapcsok

úgy ér haza a mi univerzumába az én vagyok

Egy mégis-vers

...mert felfakadnia kár annak a költeménysebnek,

mi örökkévaló, mit nem zár kalickába a szó -,

mi mégis versvérrel borítjuk tele a Legszebbet:

azt, aminek fehérjéből nyílik millió ajtó;

a lehetőségfényes papírt: a lapot, mely őrzi

legsemmibb sóhajunk kilobbanó szelét,

az a beszédes kavarodású vihar tör ki

csak, mely igézte valaha saját csendjét...

Lehetne mégis ennél keresetlenebb, bűvölgőbb,

élesebb álomkibocsátás, mint maga az írás?

"Szikét" - harsogja fojtottan a véletlen sem ördög,

de nem is angyali világokból szóló entitás.

Egy ismeretlen hang, mely űz előre,

és felmetszi a bennünk élt hamvasság bőrét,

...akkor hullunk legelőször a földbe,

akkor tudjuk meg, milyen is volt az öröklét...

Őszi evidenciák

Mintha a november ma szebb hangpermetet szórna,

mint az élet legszebb neszébe halkult zongora;

mintha a szempárvarázsló kéknek látná

a lélekgyűjtő eget, s nem válna árnnyá

sosem

az emlékezet.

Mintha a következő pillanat vonata megállt volna,

mintha egy villanásba sűrűsödne minden élő forma;

mintha az október színes lenne, s énekelne

varjak éterhangjából születő fénylepelbe

omló hamuszín

fátyol.

Mintha a szeptember csak egy tegnapsugár lett volna,

mintha belecsilingelne a nyár gyásza a Holdba;

mintha még utoljára visszatekinthetnénk az örök mára,

de csak a zárt pillasúlyba hulló álomvakság kérne táncra -

s ébredésbe buknánk

újra.