Visszatérünk

Minden múló: illúzió.

Csak az arcvonásaink

tűnnek el messzire,

azok is csak azért, 

hogy a derengő utókor

lapjainak éjébe

simuló szóalakzatokat

sugározzák tovább,

minden idők

visszatérő versében.

Versvilágban élni

Elidőzni szavak ízén,

ahol tollhegyekből kipereg

varázsok tűntnek hitt zamata. 

Olyan ez, akárcsak szirén

elcsukló hangjában a csendek,

vagy mint szobormúltban a massza.

Lángnyelvben rejlő ölelkezések,

oldódás a pólusok pezsgő vizében,

eggyé válás, feszültségek meghitt lábnyoma.

Ez mind a költemény, ütközésnek

sose várd szebb arcát, mint itt, hol az éden

szól át a sorokból - pokoli szép álmokba.

Tartalommal sorok poharát

Te töltöd meg, túlcsordulás

e csodában cseppet sem árt senkinek.

Itt nem távoli az Odaát,

itt nem koldulsz mást, csak mi más,

mint átlag, Vele étert érintheted.

Hová sietsz?

Hová sietsz? 
Már meghalt úgyis az előző pillanat,
Hová sietsz?
Időd végtelen,a 'ne menj még' kiragad;
Hová sietsz?
Futásod tüskéje az elnyújtott selymét sebzi,
Hová sietsz?
Mosolybumerángod úgysem dobhatod túl messzi,
Hová sietsz?
Minek kell, megtalál, tarka a Lehet lobogója,
Hová sietsz?
Nem leszel többet már ilyen arcú, mint most, ó, soha...

Hová sietsz?

Hidegebb imádat

Túlzottan tán nem is lebeghet,
miből életmeleg határ száll.
Az imádat mindig hidegebb
a 'szeretlek' nyers kincs-szavánál.

Összecsengsz

Összecseng,
ami a mély: az éjjel,
szó a láthatóval;
Összecseng
az ész a csenevésszel,
sóhajjal a fonal.

Összecsengsz
Te a magassal, Te a hajnallal,
mögött-értettel, örök lényeggel.
Összecsengsz
a szívalakkal, a hatalmassal -
hangod hálója közelségbe emel.

Elveszett egy szó, keresem

Elveszett egy szó: nem találom.
Még nem gyászolhatom,
bár károgó fátyolba burkolta
magát a kutatott,
és a 'hol vagy?'
érző tájak
puha némaságát sebző
visszhangja.
Nem temetem, még nem,
csak keresem...

Hová lett?...

...ősz hajszálaimban
talán egyszer
meglelem...

Mit tett, miért is tehetett
ilyet velem?
Keresem, de kinevet,
vagy boldog napozik,
tenger felett,
sóvárgásom ege alatt.

Miért haldokló minden pillanat?

Hová tűnt a szó, mi kiszállt
a létesülő kosarából?
Vagy jó helyen van ő épp ott,
ahol szép s igaz szó a távol?

Békében nyugszik immár a tudat,
nem vagy többé bennem...
csak a fecsegő vádol.

Csak a szótlan kutat,
majd visszavezet emléked
egy szebb szó felé
magától...

Az Olvasók

Befejezett egy kötetet az új fejezet

tombolásba halkult olvasója.

Nem kiáltja világba, milyen élményt szerzett,

de látni: másképpen néz a Holdba;

más csillagok sebzik fel a megszokottság

kékbe pecsételt égszövetét,

tudja ő már jól: a nap-és a holdvilág

nem lehet már ugyanaz, mint rég,

hiszen minden szó új ereklyét suhint

világérzés ládáiba,

mint végtelen vízből kimert egy csepp, mint

hószín holló, olyan ritka

az az Olvasó, aki iniciálék szépségének

érzését a könyvön végighordozza,

túlhatol a külsőn, az elsőn, és e sugárzó révnek

élő emlékét önmagába fonja.

Kibontva minden idők legfelkapottabb lapjainak

titkát, mit a talmi szél nem fúj sosem tova,

s ahol a könyvgerinc megtörik, ott be friss tartást iktat,

utolsó oldalra méltósággal lapozva. 

Most az egyszer (ne)

Most az egyszer hadd halljam hangom

olyannak, mint eddig még senki más,

Most az egyszer ne úgy szárnyaljon

szavam, mint csak belül hallott írás;

Most az egyszer az éjlágy zongora váljék

nyüzsgő nyalábokból forrósodó dobszólóvá,

Most az egyszer legyen a napfény az árnyék,

Most az egyszer ne kérdezd, ha elindulok: "Hová?"

Most az egyszer ne mondd: "most az egyszer",

fürkésző szemek kioltják a jövő életét,

Bármi lehet, értő sejtelemmel

kiáltásod a végesség csontjait törje szét!

Így vagy úgy, ha élsz, a Győzelem megénekel

egy napon majd Téged is, csak tudd meg önmagad,

tükörképedben a sors, hiába vérzel el,

ha a van miért-dala füledhez nem tapad.

Versfordítás - Death Harmony

Your faces pulse on the mirrors of silent seas,
swancolor fire flutters faint on the wick of passing.
Hither doesn't reach the spite titter of the rude life.
Let the photo be yellow! Not the Touch with the Memory.

The death is harmony. Yet, it's worrying wishful.
It is worrier than all the overcarried but undeveloped words.
You were used to be. And you will be. The present? Aglowing dust...
And beyond grains you're swarming out of the stars.

Télbúcsú, fényhúrú

Tündöklő

tüll-ködből

továbbszáll

hattyútáj,

búcsú-súlyú

fehér szél -

innen kél

zöld

homály.

Télmély

tükrökről

szilánkok

szálldosnak,

friss fénybe ivódó,

ezerszín kis holló

képlékeny

átolvad.

Harmat ékkőtől

csillan dérgödör,
itt hulltnak hitt
hahota parázslik,
csak lásd!

... kivedli

a sohákból

surranó,

éjsötét

suhogást.

Lázongó

árnydongó

fullánkol

sugárnak,

még pihenjen
a melegben
széptorkú

madárhad!...

... tündöklő

tüll-ködből

továbbszáll

hattyútáj,

búcsú-súlyú

fehér szél -

ily nem lesz

többé már.

Elhallgató pillanatok

Két kimondott közt kong hangok ekhója.

Szinte és ténylegesen is hallod,

mintha nyíló száj volna - és dalolna

valami búsat, 

és mégsem súghat

hallgatagabb

hangot;

Ő...

Felszín-süketítő

türelem-játszadozás

szobor-lénye - gúnynak vélve

először rázod,

majd, mit meglátott

a hirtelen,

a villanás

Benne...

A felismerés kelyhe színültig

s titkon azt üzeni - "hallasz?"-

mit is rejt, Ő, a némaság - akár méla vágy,

ahogy a körvonaltalan szónak

hatalmat rajzol a mondat,

minek hát felelni,

halott a válasz, él az igaz

hallgatás...

Nincs, nem is lehet más varázs,

mint felismerni a csönd liánját,

ahogy tekerést dobol a fára - és szavára,

a kevély kimondhatóra,

legbelül tudjuk, mit lopva

pillantunk, valósabb,

mint az elszálló:

a válasz.

Ne félj

Ne félj a hajtépő őrülettől,

visszabolondul minden egy szálig  majd,

Ne félj a túl ölelő otthontól,

kiérdemled, mint teacsönd a méz-zajt,

Ne félj riadt zakatoló helyektől,

mindenben nevet vagy nevetett egykor lélek,

Ne félj ébreszteni mosolyt, dobogást,

ahol zokogást kísér valótlanszép ének.

Ne félj holmi kaszasuhogástól,

túléled azt is, tudod te azt nagyon jól,

Ne félj emlékké vagy éppen mássá lenni,

mint amely létformának a szokás hódol...

Ne félj olykor visszaszületni,

lesz még ennél hősiesebb alakváltozás,

Ne félj attól az állapottól,

miben eltűnsz, a kezdet valahol vermet ás.

Ne félj az élettől, a  serkenő vércsepptől,

sokszorosoktól, szerepektől, álarc-könnytől,

Ne félj a fürkésző semmitől, a nullától,

néha annak kell lenned, hogy fakadj friss tőről.

Ne félj, hogy valaha is kiapadsz,

tisztult tükrű csak a szemlélődések tava,

Ne félj a mocsártól, a fátylaktól,

elemi utakra visz a nem-ismert szava.

Ne félj a félemberektől,

egészbe olvadnak majd úgyis maguktól,

Ne félj, ha szitkoznak téged,

visszhatás ránca nem bomlik le arcukról...

...ne félj, remélj, ne cserélj

szívesen senki mással, mint aki te vagy,

Ne félj a félelemtől -

átlényegül benned, mikor végleg itthagy.

Valóságok fiókája

A fájhajók messzire slisszannak közeledben,

búvár érintésed háláig hatol - lám, szállsz már,

arcod tüze nem is hullámozhatna szebben.

És lobbanóbb lettél a legelső dobbanásnál.

Nyeszlett neszek kongása már sosem kísért,

csöndem hárfájára rezeg hangod tiszta húrja.

Pangásból varázsolsz újra vérkeringést,

alvadt pillanatot csörgedeztet szárnyad súlya.

Cseppek, óceánok, mélyek s égjelek.

Mind-mind egyetlen helyre halad.

Nem álmok: a legkivételesebb

valóságok fiókája vagy.

A Pillanat érája

... a szüntelenség ekkor felszisszent.

Mikor az idő ajtaját a Pillanat feltépte,

fényzúzalékot szórt az Értelem

kietlen, unt lakatú szobájára.

Majd elviharzott.

Az ablakok döbbenten álltak

az eset előtt - miért is kell

kinyílniuk ezentúl,

átszellőztetve a mindig

földkemény fejeket.

A Pillanat nem lobbant el,

és nem hagyott maga után mást,

csak töredékfecniket.

Emlékek vagdalékain táncolt

valami tollpelyhesen zsenge sugár - 

csak mozaikok maradtak,

csak a zizgő rezdülések

lettek örök-arcúak, 

a rögös ész kövei porszemcsékké váltak, 

s megtört rajtuk a friss világrend

meleg nyalábja.

Lágy mélység hatotta át

a történéseket,

túlhaladta pályáit

az egyszeriség,

mag-miliő fuvallata

remegtette azt a függönyt,

mely már-már

dermedt dísz volt addig.

Minden elmúlt, ahogy az már

régesrég eldönttetett;

csak a sziluett maradt,

csak a pillanat,

gyönyörűség, fájdalom

égisze alatt

megtapadt,

így köszöntött

új korszakot

ünnepszínnel

a Hajnal,

és ekkor

az Első,-

mint rettegés

fogai közé facsart 

bátor levegő -

kisuhant az ajtón...

Beszéde volt 

a Pillanattal.

Gerledezés

Tetszhalott természet egyre lágyuló ölén melegszik fel kacagásom utolsó, még langyos cikkelye. Selymes leheléssel olvad bele a többi, zsenge parazsaktól enyhén fűtött hangszeletbe, hogy zsigeri jókedvről árulkodjon az ördögnek. Az ördög azonban, úgy tűnik, csupán egy fióka, akit saját félelmeink etetnek; hol kivetül a külvilágba, hol elreppen messzi tájakra, a már nem ellenőrizhető igazolhatóság felelőtlenül távoli birodalmába. 

Így csobogok a csudajóság patakjaként; lám, eggyé lett megismerő és tárgy, melyek tetszőleges ruhákban váltogatják lényüket. Hiába, még a lény sem lehet állandó. 

Mily idilli minden! Dobhártyámon ütemezget egy bőrszerkóba bújt figura, és hallom álmok basszuslüktetését. Mikor testet ölt az elképzelt legjobb, akkor gerledezek csak igazán.
Tavasz van, épp olyan izgalmas, mint átmenet-társa az ősz:  elemi változás, nem süppeteg izzadtság- és sárlatyak... Extenzív repkedés virágok és világok között. Nem olyan mélyen érintő ugyan a hangulata, mint a hómélységnek, de igenes egyszerűséggel - örülök neki. Nem cél ugyan, legalábbis számomra, ugyanúgy út is a melegebb a hidegbe, mint fordítva. Az én világomban az üdítő új is lehet megszokott; és igen, formát bontok azzal, határaimon túllépve, hogy kivételesen nem a sötét folyosókon sompolygó, nyomott varázslatok kékes ködében kerengek.
Szerencsére az élet pofozgat folyamatosan annyira, hogy ne akadjak fent kicsiny dolgokon. Éppen ezért tudom értékelni a legkisebbet is. 

Engem a madárdal pofoz vissza a valóságba.