Gerledezés

Tetszhalott természet egyre lágyuló ölén melegszik fel kacagásom utolsó, még langyos cikkelye. Selymes leheléssel olvad bele a többi, zsenge parazsaktól enyhén fűtött hangszeletbe, hogy zsigeri jókedvről árulkodjon az ördögnek. Az ördög azonban, úgy tűnik, csupán egy fióka, akit saját félelmeink etetnek; hol kivetül a külvilágba, hol elreppen messzi tájakra, a már nem ellenőrizhető igazolhatóság felelőtlenül távoli birodalmába. 

Így csobogok a csudajóság patakjaként; lám, eggyé lett megismerő és tárgy, melyek tetszőleges ruhákban váltogatják lényüket. Hiába, még a lény sem lehet állandó. 

Mily idilli minden! Dobhártyámon ütemezget egy bőrszerkóba bújt figura, és hallom álmok basszuslüktetését. Mikor testet ölt az elképzelt legjobb, akkor gerledezek csak igazán.
Tavasz van, épp olyan izgalmas, mint átmenet-társa az ősz:  elemi változás, nem süppeteg izzadtság- és sárlatyak... Extenzív repkedés virágok és világok között. Nem olyan mélyen érintő ugyan a hangulata, mint a hómélységnek, de igenes egyszerűséggel - örülök neki. Nem cél ugyan, legalábbis számomra, ugyanúgy út is a melegebb a hidegbe, mint fordítva. Az én világomban az üdítő új is lehet megszokott; és igen, formát bontok azzal, határaimon túllépve, hogy kivételesen nem a sötét folyosókon sompolygó, nyomott varázslatok kékes ködében kerengek.
Szerencsére az élet pofozgat folyamatosan annyira, hogy ne akadjak fent kicsiny dolgokon. Éppen ezért tudom értékelni a legkisebbet is. 

Engem a madárdal pofoz vissza a valóságba.