A Pillanat érája

... a szüntelenség ekkor felszisszent.

Mikor az idő ajtaját a Pillanat feltépte,

fényzúzalékot szórt az Értelem

kietlen, unt lakatú szobájára.

Majd elviharzott.

Az ablakok döbbenten álltak

az eset előtt - miért is kell

kinyílniuk ezentúl,

átszellőztetve a mindig

földkemény fejeket.

A Pillanat nem lobbant el,

és nem hagyott maga után mást,

csak töredékfecniket.

Emlékek vagdalékain táncolt

valami tollpelyhesen zsenge sugár - 

csak mozaikok maradtak,

csak a zizgő rezdülések

lettek örök-arcúak, 

a rögös ész kövei porszemcsékké váltak, 

s megtört rajtuk a friss világrend

meleg nyalábja.

Lágy mélység hatotta át

a történéseket,

túlhaladta pályáit

az egyszeriség,

mag-miliő fuvallata

remegtette azt a függönyt,

mely már-már

dermedt dísz volt addig.

Minden elmúlt, ahogy az már

régesrég eldönttetett;

csak a sziluett maradt,

csak a pillanat,

gyönyörűség, fájdalom

égisze alatt

megtapadt,

így köszöntött

új korszakot

ünnepszínnel

a Hajnal,

és ekkor

az Első,-

mint rettegés

fogai közé facsart 

bátor levegő -

kisuhant az ajtón...

Beszéde volt 

a Pillanattal.