Jelen magvas kis esszé nem azon célból kacag épp e világra, hogy tudományos megfontolásokból szőtt koszorút fonjon Pallasz szellemére, s nem is azért, hogy egyébiránt szórakoztassa nemes és kevéssé nemes embereket. Ez csupáncsak egy gondolatjáték, egy halk sugallat által vezérihletett írás, melynek komolysága úgy vélem, igencsak hangulat- és személyfüggő, már ami a megítélést illeti.
Konkrétabban szólva a számomra kedves és fontos, sokszor mégiscsak hangutánzó s hangulatfestő szavacskák kicsengésből kibomló tartalmáról, valamint az ebből kipécézhető valódi szóesszenciáról csiripelnék itten, minthogy a madarak nyelve sem feltétlen könnyed csivitcsokor, ki tudja, tán a legnagyobb kérdéseket fejtik meg, s ők tudhatják s érezhetik át leginkább az élet értelmét, és szépségét; tudniillik magát az Életet.
Fecsegésem lezárandó, kezdjük hát az első szóval!
Lélek... nem véletlen őt választottam elsőként. Talán mindent átfon, talán nem, mindenesetre híd szellem s test között, a legátfogóbb, legkimeríthetetlenebb téma.
Lágy "l"-ek gyűrűző harmóniája, körbetekergése a többi betűn, mely magának a jelöletnek valódi lényegét hűen tükrözi vissza. Jeles zászlaja alatt elomlik a hulló élet, és összeköti annál szilajabb cementjével a világ létezőinek füzérét.
Csönd... Nem véletlen, hogy a legtöbb "halk" szóban a "cs" betű szerepel... Olyan, mint egy apró méCSes, melyben hallgatag pislákol az elmúlás és az öröklét felszikrázó, mégis szelíd mezsgyéje.
De csitt! Ne beszélj most!... Csshhh... tapasztja a szerelmes ajkát a másikéra, s e cseppző némaságban felolvad minden fölössé lett szó.
Szeretet... nincs még egy szó, mely egyszerre lenne elcsépelt és a leghatalmasabb erő igazságával, szépségével áthatott terhű, nyájas-nyálas, mégis a legsúlyosabb kötelék, mely körbejár minden entitást. Magáért beszél, mégis bölcselők örök fejtvénye - csupa ellentmondás. Szeretet. Mintha egy karmester mutogatná el - vagy a Karmester - és bölcsen mosolyogva nyugtázná a közönség tapsviharába rejtett muzsikusok örök játékát.
Szikra... A sok lágyság után egy kevéssé olvadékony, mégis szép szót elemeznék. Tulajdonképpen, bár tűzszerű, és a lénye által is tűzből fakadó, s tüzet fakasztó, s mint ilyen , szétválaszt, mégis a legragasztóbb magasztosság, mely két lelket összekötve adja minden viszonyulás, kapcsolat alapját - legyen ez társ- vagy baráti, vagy családias érzelem. Sziszeg, mégis jóságos egy szó, véletlen sem szisszenő fájdalom, hanem összeszépülő pillére a legszebb épületnek, melyet a szeretet szőtt egek földjéről levetülő árnyékokra.
Hullám... Ismét egy roppant légies szó. Mindent talán-nem talán ők irányítanak, tán kevéssé direkte módon, mint egy szikra, mégis, hömpölygő teste elmossa mind az örököt, mind a mulandót, hogy a tisztaság új fényben tündökölhesse a jövőt.
Hajnal...a legreménytelibb szó. Egyeseknek kín, másoknak új lehetőség, de mindenkinek az a pillanat, melyben megszűnik az "én" egy pillanatra, s az ébren vagy aludva álmodó friss szirmokat szór a lét gyors szemmozgásaira.
Éj...a legcsendesebb szó, mégis a legfenségesebb. Csupa ellentét szintén: veszélyes, de gyönyörű, akár egy végzet hölgyeménye... Két betű, mégis a legmélyebb, legnosztalgikusabb emlékeket idézi fel abban a tudatban, mely tudattalanabb, mint hinnénk.
Férfi... és nő. Vagy fordítva, attól függően melyik a csattanó. Salvador Dalí sem pödörhette volna hetykébben bajszát, mint amilyen hetyke szó ez: "férfi!" Mintha egy vékony hang rebegné el, vagy épp hirtelen a semmiből mondaná ki cinkosan, jellegzetes kézmozdulattal kísérve e kimondott szót, s mint hogyha jelentéktelen jelenség lenne kizárólag kicsengése alapján. A nő hangzásilag viszont jóval mélyebb, mint egy búgócsiga a fülben, mint egy bársonyos rekedtséggel történő füstölgés. Mivel itt különösen, hatványozottan nem érezhetjük az értékítélet szagló közeledtét, így nem is firtatnám tovább... Csak annyit még, hogy a belőlük létesülő szerepek, úgy mint anya és apa, hangzás alapján ugyancsak ellentétesek, hiszen keményebb az "anya", és pátyolgatóbb az "apa"... Az ilyetén megkülönböztetésnek túl sok értelme nincsen, mind a jelölő, mind a jelölet önkényességéből kifolyólag. Hiszen a biológia, és a spiritualitás végső soron egyfelé mutat; a társadalmiság pedig képlékeny, kétes, kényes káprázata az örökkévaló mindenségnek.
Élet... ami mind a kettőt, hármat, négyet, sokbilliót egybefonja.
Pátoszos hasonlóan, mint a szeretet, mégis könnyebben mondjuk ki, s mint egy letett hátizsák, olyan könnyen sóhajt fel a szó az emberből: Élet... A csattanója mindennek, elhagyva, mégis a léleklágy halálhoz huhogunk, vissza a Körforgásba.
Legyen ezen minden folytatás lehetőségét nem kizáró kis esszé zárómondata ez!
