Kendőzetlen kedéllyel gurul, pattog
csattogva lefelé álmom.
Hogy loccsannak-e benne jelen-arcok,
azt én még nem látom.
Merengő ködfénye köré gyülemlenek
régvolt érzések, ülnek figyelmesen.
Lesik, isszák, hörpölik e túlsúly-csendek
minden szavam, majd lázadnak ellenem.
Ősvad, kegyetlen lobogással szemükben -
Ne! - érzéseim meg akarnak ölni!
S bár tudom, hogy a belsőt tarkálló űrben
illatozik csak az új világ-kölni -
csak abból nyílhat szebb és jobb és igazabb,
parfümmel telehintett valóság,
mégis elporhadnak ujjaim közt szavak,
minden tenger valahol hajót rág...
Minden egész valahol visszalázadja
az elszalasztott teljességet.
De a rész förtelem gőgjénél árkokba
tudom, nem is hullhatna mélyebb,
kesernyésen mélyebb, fals szándék -
faljuk föl ezt a világot!
Érzéseimen lassan átég
mint szivarparázs, az álmok
szikrája. Ti: emberek, s érzések
lassan égtek a máglyarakáson.
Még szerencse, hogy ezt az egészet
magában, csak mi hordta: az álmom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése