Nekem mindig is nehezebb volt
e világba beletanulni.
Mindig ismerősebb volt a Hold.
Ő sohasem nevetett úgy ki.
Mindig rácsodálkoztam pirkadt
létemre: hát én... én vagyok?
Tényleg élek? És nekem nyíltak
csak dimenzió ablakok.
Mintha tán egy félőrült volnék.
Bár e fénynyers jelzőt félve mondom ki.
De űrlény is lehetek - hol rég-
volt hazámba könnyű belesimulni.
Valahogyan, ó, nekem nehezebb volt mindig
beletanulni a világba.
Inkább szerepem hően viselve, kincsekig
fúrtam egy felleggazdag árnyba.
Csodákat vártam, szájtátón,
ámulgatva a bűvölgő ködbe.
De csak hogy aztán az Álom
taszítson a holdtükröző földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése