Mintha csak lelkemet borzadt savba mártanák:
olyan gyönyörűséges rezdülettel kínoz.
Mintha a szó kastélya lenne olyan tág,
mint a világ, mit lefed, csendje mégis csinos.
Karcsú csendek bársonyán hömpölyög most
bennem a leírt, ki nem mondható.
Savanykás az a barackízű-versrost,
mit cukorködbe fon a lélektó.
Szívem ajtaján kapirgál,
motozva nesztelen, mégis hallom.
Csendem birizgálva kiszáll
belőlem, majd vissza, pírlik arcom.
Én nem tudom, jaj, mi ez az érzés,
de érzem: valamikor tudhatom.
Csorog ez édes keserv leve, és
nagyobb mindennél, s kisebb, mint atom.
Mert nem tudható, fel nem fogható
létlendület íve, mi vezeti sorokat.
Mi írja azt, min hullámzik holt hajó,
valahol mégis tajtékszárnyakat bontogat -
A költőből kibomló, göndör gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése