1.
Likviddé lett lélek
apró pontjában a mindenség
halk visszhangként sejlik elém.
Egy buggyanó, buzgó,
rejtett muzsikafiókból kiugró,
homlok lomhaságát meghaladó,
legmélyebbekről jött
parány talány:
mibe ivódik az el nem sírt
csenevész könny, tán
a szív falán
megülepedve,
annak rohamát okozza
később?
Vagy épp ellenkezője -
s átlényegülve,
gyönyörgő metamorfózisban
az élők
újjászületnek tőle még életükben?
Ó, el nem sírt cseppek...
Érzelmet sűrítitek, mégis tükröt
tartva a vak szeme elé,
zsibbadó belső csermelyek
általatok tengerülnek eggyé...
2.
Hitemben törhetetlen,
tudatomban ingó
vagyok:
vajon az érzés szebb-e
vagy a könny,
mely általa szűrve
ragyog?
De azt bizton tudom,
nem gyengeség jegyesének
gyűrűje a könny,
hanem annak a tudatnak,
hogy emberséggé lett
a közöny
(örökkön),
s hogy
friss kapuk nyílnak,
tisztulnak
általuk,
e záporpöttyök,
mik a lélekrögöt
felszántva lazítják,
simítják, porhanyósan
széppé varázsolják -
új termékenységgel
ajándékozzák
ajándékozzák
az árva, a letagadott
földet!
3.
Harmadik, s utolsó lépcsőfok
továbbgondolás, s felkiáltás után
e rögtönzött könnytanban:
megnyugovó, pontozódó
a lélek áttetsző vére:
halhatatlan;
nincs benne semmi
állati, s isteni:
csakis mi szültük őt,
hogy továbbvigye
rezdülések örökségét.
Ősiség legszentebb vize,
nyurgán lopódzó nedve
arcok selymén lefelé -
mitől szabadul, s mit kortyol
egyszerre az életérzés:
valóban ő a könny,
hol már nem betonokba
szilajul egy kérdés
(sem):
Csak a létezés,
csak a halál...
csak az élet
tudhatja,
hány sejtelmet
kell még elszenvedned,
hogy tudhasd mibenlétét,
de miben biztos lehetsz
sírni a szépségtől
a legnagyobb
érték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése