Csobogva locsogtak a csengő esőcseppek.
Majd egyre súlyosabb zuhataggá
eredtek. A legkisebb vízpamacs
gigászi fényében láttam tükröződni
arcom, s képzeletem szárnyra
kélt. Azt képzeltem, duzzadó
karod édes verejtékén látom
árnyjátékát a mégis fényes
ajkamnak, s tudtam: ennyivel
tartozom az örök, az őspillanatnak...
Óezüst lélekértéked, mi e mellkas
mögött dobogva lop lobogva fényképet
emlékeim ládikájába, létre hív minden
perccel Téged,
új s új kincseket
hintve e világra, s szobám falára,
hol a gyötrődő varázsrezdülések
hallgatózó zenéi fülembe súgják
az egyetlen, a nem unható szó
szedersejtekből ponttá redukálódó,
egyetlen szólamát:
Hiányzol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése