Nefelejcs el...

1.

Felszikrázott léted templomában

árva apszis-elkülönülés a magány.

Tűnő szavak ajkaidról 

forrva szólnak,

szóródnak,

hogy beporozzák értékek

virágát.

Nefelejcs-csillagokkal 

telehintett égre téved

most tekintetem,

s látom,

ahogy az álom,

mint megannyi

szerelem-vakság

sötétjén az Érzés,

rezegteti távoli világok

sugaras pókhálóját.

Törtetek előre, valóságokon át,

s lilás homályon túl

elképzellek Téged.

2.

Ó, ne felejts el!

Hogyha a szakajtott nefelejccsel,

mit sírokra simít a gyászreszkető kéz,
együtt hervadnék a végtelenbe...

Ó, Te élő s halott - engem

ne felejts el! Tudod, a feledés a legszebb

emlékezet, és jaj, megírtam már,

az utolsó pillanat az örök kezdet,

mégse felejts el! Ne feledj engem,

szeretetemben,

gyűlöletemben, mert

harag füstje csak a sosem éltből

nem száll kifelé.

Törj ketté!

Kobozz el! -

Az örökkévalóságnak...

Ne suhintsanak rám soha

feledés-árnyak!

3.

Vannak helyzetek, mikor

úgy csalódok, hogy az egekből

földre érkező arccsattanás

buzgó sebeit még könnyeim 

sem gyógyítják.

Nem feledhetem, honnan jöttem,

de hogy hová tartok, az mindig más,

maga a változás: inkább feledem.

Feledem, hogy minden pillanat újult

varázzsal kecsegtesse 

a tényleg beteljesülőt.

Ne felejtsem honom el! 

S őseredőm...

Emlékeztess mindig erre!

Esdve kérlek,

szeretőm! Ki vagy egen-földön.

4.

A nefelejcs-eget lassan hajnallá lapozza

a mindig lehet holtfehér keze.

(Élőbb ő, mint bármelyikünk.)

Csendünk cseppző ajakfényén át

szelíden piheg egy  poklokig rejtett

mennyei vallomás:

szerethetlek?

Megengeded?

Ha nem, akkor se felejts el!

Ne feledd az éjt, mely magába zárta

öleléseink csengő titkát,

hogy hajnalba zúduljon

az örök Ideát.

Inkább zúzz össze minden ideát,

csak most legyen húsvalós

e szivarvég parazsában

tükröződő,

hamuhamvas perc.

5.

Már vége. 

Elektrosokk-kezelést kapott

a Hajnal, hogy feledje 

éjtől kapott csókbokrát,

s ajándékot foganó

bókcsokrát;

de feledheti bár ellentét

párját,

fény a homályát,

álom valós talajárnyát,

Isten az ördögöt:

kedves cinkostársát;

ittmaradott a szerettét,

bolygó lélek az örök éjt,

égi lélek az égitestjét - 

hullámzásom által oltott

tűzlelkiségek liliomhalk

égisze alatt,

hol puhán sejlik

az alkonyat -

átmenetek legsötétebb gyöngye:

Csak Te ne felejts engem!

Életemben...

S akkor boldogan hunyhatok 

egy nap

a ködbe.