Az élet néha: mindig kemény,
érezhetjük: rögtön meghalunk.
Akár tisztát szomjazó edény,
sorsmaradékoktól korhadunk.
Serceg alattunk a tűz: bús végzetmáglya,
ám hithullámaink azt végül mindig eloltják.
De valami titkos belső érzés lángja
forró rugóként hajt előre, hol tűnnek imák.
Ki tudja, mi űz előre: tán a néha mindig?
Könnyebb lehetne bár léptünk, akkor azonban elbuknánk...
A győzelemvirág csak abból a földből nyílik,
mit múlt-magtalanságban a kudarc életre bánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése