Hópehely vagyok.
Az egyetlen tudatára ébredt, fehér fátyolszemcse.
Én vagyok a havas lepel magva, feje; én döntök arról, mikor legyen havazás... - szólt a messzeségbe az idéző mantra - Bár kár lenne most a lassuló világ ősnyers igazságáról ömlengeni, mit maga e túlvilági évszak dermeszt az örökkévalóságba - nehezen elkerülhető mégis. Muszáj beszélnem az érzéseimről, Doktor Természet. Halld meg hát ezt a muzsikát, amit kavargó fuvalmaim keltenek, és kivételes fülkagylók rezgetnek bele abba a hallásba, mit csak kevesen birtokolhatnak - halld meg hát!
Kristályzeném koppanó cseppként olvad át az áttetsző végtelenségbe.
Suttog a kifinomultság kvintesszenciája - ordít ez a világ. Én csak halkan létezem.
Ollózó mozdulatokkal perdül saját tengelye körül a ködszoknyás téltündér, én mégis elszigetelt vagyok.
Én, a hópehely.
Magányom mardokló cafatainak panaszos, nyeszlett hanglüktetései egyre jelentéktelenebbek.
De nem is ragozom tovább.
Azért jöttem a rendelésedre - ugye tegezzük egymást? - mert kétesen különös ajánlattal fordult hozzám a Khatorn bolygó apraja-nagyja. És hajlanék is rá, ha az emlékek nem kötnének...
De ha ott kezdenék új életet, és nem itt, az egyre eszménytelenedő Földön, talán boldogabb lennék.
- Nos - köszörülte a torkát a legistenibb doktor - először is, már pár százezer éve tegezzük egymást, nem emlék? Ne, ne szabadkozz, tudod, mostanában egyre gyakrabban vagyok visszás hangulatban, ami cinikus kitörésekre sarkall. Ne haragudj rám!
- Ezt szeretem Benned. Legnagyobb vagy, mégis alázatos. Jó értelemben persze.
- A kettő párban jár, sőt! Ők sosem válnak szét, a legszorosabban összefonódó páros. Mint a legtöbb elle... De ezt már tudod. Tehát tanácstalan vagy. Tiszta sor - a Földhöz millió emlék köt, a Khatorn-hoz, melynek létezéséről még a Földlakók sem tudnak, ahhoz még csupán az ismeretlen reménye fűz... És kezd tele lenni a hócipőd... párdon, szóval kezd eleged lenni egy hangyányit az emberekből. Ezért dacból alig mutatkozol meg, pedig sok kristálylélek, még akár felnőtt is, úgy vár, mint a Messiást. Bezzeg pár évtizede még! Könyékig gázoltak Benned, és ez nem is fájt soha. Időtlen vagy, mióta hó a hó és a világ önmaga, mindig Tőled függött minden havas ügylet.
Én sosem adhatok parancsot, csak saját irányod sugallatát.
Mérlegelj hát! Mi a fontosabb: a múlt vagy a jövő?
- Köszönöm, a felvázolás zseniális.
De nem lesarkított picit a kérdés? Hát ilyen egyszerű lenne?
Persze, hogy a jövő!
Doktor Természet csalafintán elsomolyodott.
- Nem válaszolsz? - faggatózott esdeklő hanggal a mitévő-mocsárba ragadt Hópehely-fejedelem, azonban már nem látott senkit magával szemben. A Természet Szelleme eltűnt. Volt táj, de a lélek hiányzott. Hát persze! - gondolta - megérkeztek az otromba Földlakók. Épp éktelen veszekednek egy apróságon. Vagy más dolga akadt volna? Elvégre Jéglény és Lila Égbolt és még sokan mások is küszködnek problémákkal. Nem lehetek ilyen nárcisztikus, mint... Mint maguk az emberek - bukott ki belőle a mécsnehéz sóhaj. Majd sírni kezdett; sírt tehetetlenségében, sírt magányától, volt ott minden a könnypalettán. Elfeledkezett magáról. Nem kellett volna - érezte magában, de gondolattá nem formálódott sejtelme.
Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.
Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.
Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből.
És mindenki, egy pillanatra egy Emberré válva - annak minden mellékízmentes, habtiszta ideájával - hempergőzött, hócsatázott, volt, aki meg is kóstolta.
Egy felnőtt.
Méghozzá egy komponáló, egy muzsikus.
Aznap meg is komponálta a Zenét.
Hópehely pedig magára ismert a dallamokban, behatolt az éteriség vérköreibe, és elfeledkezett mind a múltról, mind a jövőről az utólag megszépített, várakozó varázslat szintézisében..
Egybeolvadt a két sík, akár koppanó cseppek az áttetsző végtelenségbe...
Csak a hídon állt. A Híd, ami a jelen. És a múlt díszes szalagja a jövő ajándékával dobozt nyújt feléd..
Hópehely már döntött.
Ha jobban meggondolja - még születése előtt...
