Körülöttem csaholnak az ábrándok, de már nem engedem többé, hogy megnyaljanak. Hogy körbeugrándozva leteperjenek, és elálljon bennem az élmények lélegzete.
Most a valóságra szegezem tekintetem. Jóllehet, ez is csak egy hangulat, mint maga a világ. Túl nagy szavak ezek ahhoz, hogy körvonalat tépjünk a végtelenség "Eladó" fecnijeiből; de valahol el kell kezdeni. A versekben például megfigyelhető a többi művészeti ággal szembeni lefaragás - ezt hívják letisztult stílusnak, azt hiszem. Ami divat a jelenkorban, de talán örökérvényű is egyúttal. Hol a határ?
Khm, elkalandoztam ismét. De ki tudok-e bújni a bőrömből, ki tudunk-e mi, ti vagy ők (rejtélyes többes szám, tán nem is létezhet), tehát alkothat-e olyat viselkedésével az emberséges vagy épp embertelen ember, ami nagyon nem ő? Még érintőlegesen sem? Semlegesen vagy értékítélet kaszájától sújtva? Ám a legfontosabb kérdés: hol van a bőr határa?...
Az első réteg bölcs halandó társainkban és önmagunkban minden bizonnyal a hol vaskosabb, hol leheletfinomabb bőr. Meg lehet akadni ennél, de nem érdemes, ha kicsit mélyebb életet szeretnénk élni, mint egy élősködésből kiugrándozó bolha... (De hát ő is egy élőlény!) A hasonlat mindegy is.
A hús a következő szint nagyvonalakban. Húsba vájó egy érzés vagy akár egy gondolat, de még mindig nem elég mély. A második emelet, igen. Bár lehet, nem is szintezéssel kellene megoldani a kérdés fejtvényét, az túl hierarchikus és elavult, akkor legyen mondjuk a második... helyezett a futóversenyen. Egy fokkal mindenképp többet lát a húslátó, mint a bőrpillantó. Átlátja a helyzeteket talán, de csak mint a tapasztalat ködének rabja. Leíró inkább, mint idealizálva teremtő.
És itt érkeztünk el a csonthoz. A csontból indul ki minden, s lám, az is marad meg utoljára... Életünkben az tart meg mindent, ha eltörik, a hasítva üvöltő fájdalmon kívül ráébredhetünk valami igazán eredeti, addig nem vélt, mégis deja vu-sen valós tényre: az észrevétlen pillérek bölcsességére. Igen, a csont bölcs. Tudója még inkább.
És bárki átszakíthatja az ítéletek célszalagját, függetlenül előző mentalitásmorzsáitól.
Akár idealizálva teremt valódi arcot, akár húsba váj a még csupán derengő részigazság ködén túl valami meg nem született ténylegesség sejtelme benne, akár a szerepbőrnél akad meg és arra fújtat, mint egy bolháktól hócipőtelt macska - a lényeg, hogy hű maradjon az emberséghez - mindig.
Az pedig, hogy mennyire emlékezetes, majd eldönti a csontok utáni lépkedés ritmusa - az utókor.
Újrakezdeni bármikor lehet, aki tegnap még erre esküdött, ma már csak arra fog esküdni, hogy nem esküszik semmire. Csak magára az életre, elvek nélkül, kristályosult szívvel.
Mindig rácsodálkozom, mennyire gazdag is lehet lelkiekben egy ember. Táguló tárház a lehetőségek mezején. Ragyogó réteghalmaz a földiség palettáján... Ám a legszebb az, ha mi hozzuk ki belőle az addig nem is tudott értékeit.
A képesség képlékeny fogalom. Már nem is csodálkozom... Csak élvezem, hogy lehetek, és tudok is róla.
Talán ezért is kellemesebb nem bolhának lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése