Tört-én-elem

Mozaik voltam, törmelék, árva álmok közt

zokogva

porhadó,

Selyemcsönd voltam, kit tépett millió 

gúnykoszorúba

font

halk szó...

Hullónak hitt ifjúságom szirmait is

tövisekből szőtte

éjtükrű

szemem,

Mikor feketévé facsart nyalábcsonkok

suhogtak 

keresztül 

a végtelenen...

Aszalt magányom nem-várt levéből

kristályosult ki

hegembe

villanó

gyógykörvonalad,

Zamatos érintésedtől sokszorozódik

minden szavam, nem lehet

kifejezni,

ki is vagy,

Mert toll végét fakítja fényed,

az Élet az egyetlen, mely

Rajtad kívül

túlmutat
jelzőtlen

önmagán,

Történelem szenvedésem,  
megérhettem
Rád - 

Hozzád mérve

a Lét is 
halvány...