Egésszé válva

A félelem minden műve

kézhez nem méltó fércmunka csak.

Reszketéstől legyengülve

minden lélegzet beléd harap -

minden dobogás kővel sújtja

mellkasod kucorgó-lágy szövetét,

s a nevetés szilánkká szúrja

rekeszizmodat, nem lét így a lét.

Egésszé válva önhitcserepeid közt,

kipréselni a még megmaradt erőszikrát,

egybeforrasztva azt, mi régesrég törött -

figyeld meg ered roppant lüktetését így hát!

Az egyetlen, ami épség-érzetben éppen

megmarad, akkor is, ha belül rettegsz,

az véred csordogálása édes medrében,

mire gyülemlik egy bátor, egy szebb perc.

Egyetlen bátor perccel indult minden

ezen a keserves mesevilágon.

S lám, a valami, a minden, a nincsen

ki is sarjadt, lett valóság és álom;

Ha életszirmaid burjánzása a vágyad,

- hangodból nyíló dimenziók földre költözése -

ne nyomd el - fogadd el az egykori sebszárnyat,

csak azzal együtt örök valósulásod ösvénye...

Valami vallomás

Hamis bölcseletek kora mostantól lejárt.

Valami merőben újat suttog az Élet:

hogy a teljesülés tánca nem hiába várt.

... s hogy hétmilliárd közül is felismernélek.

Konstans varázslat

Koldul a napkelte kósza holdfillért.

Könnyekben pereg le az éj tünékeny élete.

És én mélán csak azt kérdezem: miért?...

Miért éhezik minden napom új történetre?

Mert a hajnalokból felsugalló érzetverdesések

minden szálló perccel más mesét komponálnak.

De ahogy az egyre változó szemébe belenézek:

ott egyszerre Téged mint állandót meglátlak.

Konstans varázslat, nem múló vagy, véghetetlen:

számok és betűk összeparázsló álma.

Nincs többé e világon semmi értelmetlen,

csak mély rend, igazság, nézésedbe zárva.

Jó étvágyat!

Lám, itt van előtted a Mindenség kipakolva, lehetőségekkel táplálkozol minden egyes lélegzetvétellel. Dobog az agy munkatársa, mi olykor makacs, olykor esdeklő, de semmiképpen sem csupán segédmunkatárs... Na, de nem is tudományos!

Csordultig tele vágyakozó poharad, beteljesült a tányérod, képletesen elsősorban, de valódi varázsában szintúgy akár... Már csak az a kérdés -  tudsz-e vele mit kezdeni?...

[Megszülettél]

Sietős lépteket szel az Ősz a hűvösség tortájából, belecsípi magát az érzékeidbe az első, igazán érzékelt Tél. 

[Tudatosodott-e benned valaha a "Van"?

Vagy gondolkodsz csupán csak előre/hátra-távlatban?

 Az álmodás-e a szebb vagy a tudat, hogy álmodhatsz?]

*
A tavasz felbizsergő zsenge zsongását tovább nem ragoznám.

A nyarat pláne nem.

Hány telik el mégis, őrült monotonitásban?

Egyáltalán: miért a megszállott alkotók neveztetnek őrültnek, az Új örök szomjazói, és a fotelkomforthívők pedig normálnak? A hintaszék ide-oda sodrása nagyobbat teremt, mint a fotel állóvize! Ha már ülni muszáj...

[Korlátosnak lenni pedig balgaság. Nem a képtelenben való hit ad ránk csörgősapkát, hanem a másnak el nem fogadása, és a nem-értett értelmetlennek titulálása. A "csak az egyik" csörgősityakos tévhite]

*

De fel is tápászkodhatunk.

Minden perccel vállaljuk a kockázatot, hogy meghalhatunk. Akár...

[Ne emlékezz rá minden minutumban! De ne is felejtsd el soha!]

Előtte van pár dolgunk. Például nagy nehezen a csobogó, habzó langymeleg, illatos szivacsragyogást szimplán mosogatásnak nevezni. Közben trillázó hangképzésben szégyeníteni meg madarakat [Ne bántsd őket!], majd rájönni: csak dúdoltál. Ha jó a hangod, vagy ha csak szerinted jó a hangod.

*

Itt-élet és ítélet. 

Van-e kapcsolat?

Csak ha úgy döntesz.

Szeretnél élni? 

Csak ha úgy döntesz.

Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.

Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.

[Tiszták már az edények?]

*

Körforgás vagy mindig új? A "vagy"-ot eltörli az igazság? Az Egy, mi attól Egy, hogy sok kicsibe tömörül? 

Újra megéheztél?

Vegyél friss levegőt! [Csak ma akciós]

Ha vettél - jó étvágyat!

Hunyt hiábavalóság

Alkony vizében fürdő titokcsendülés...

Hullámzik egy zene, mit csak te hallasz meg.

Csak te értheted meg, a csodákba hűlt rés

felhők között mitől lett mégis oly meleg...

Képzeleted átfestheti régi lélekrészek

bánat gyomrából fel-felkorgó űrporcikáit.

Nem földi paletta ez, már nem - színtelen érzet

a semleges varázs, miből tiszta lap szikrázik.

És végül elered. Ekkor már nem lehet

többé kifogást a boldogságra találni.

Mondhatna szebbet egy felhő, mint esőcsepp?

Az egyetlen igazi némaságot várd ki.

Amikor legjobban esik muzsikád - és az eső,

akkor mossa el a múltat újultan szálló éned.

A hátrahagyott vére a szürkületben továbbzengő,

hunyt szó a hiábavalóság, túlcsordul az élet.

Hiánytalan

Mikor a hajnal porcelánja összezárja 

kucorgó végtagok melegét, 

ott áll majd valaki, hiánytalan halkságban,

ki rövid útjából hozzád hazatért -

Már nem a gomolygó homály hűvöse, 

mi levegőt magával hoz.

Nem leng tincse fuldoklón, nem paripás, 

és Ő nem rejtetten foltoz

rekedtségben megrepedt érzés-szövetet, 

valós, és mégis csodább a puszta létnél. 

Mint pókhálót áttörő, túlpirkadt sugár, 

új harmatok értelmét nyeri az éjfél.

Ha érdemes

Hogy írni tudok, és hogy írni lehet-e

ennyi előbúvó sor után,

eldönti a jövőfogat kereke,

van-e értelem, vagy egy unt árny

csak a körforgásból alápergő

energiák reszketeg faltánca,

minden tétova, de egy szép szellő

is elég ahhoz, hogy aláássa

monoton-hit sárplecsnis keresztjét.

...valahol toll s fehérség egybeolvadnak.

Ha írok, ha tán nem, a csillagfényt

körbeóvja majd úgyis éj, az üres lap.

... hogy  bármely világ lesz-e, hogy érdemes-e

nyomot hagyni, ha egyszer fakóba tűnhet minden,

talán nem oly fontos, mint mosolyhúrt csenve

némaságba, lélekké válni az idegeken.

Éji eufória

Csillagvér csörgedezik az ég erében,

ami holtnak tűnt, most éleszti fel éppen

lelkendező nokturnális lények hada,

ez az eufória, és ez az éjszaka -

lehetne a végtelen a Napba vetve,

de akkor többet sosem csilingelhetne

sötét csengettyűk kontrasztot sebző fénye,

nem lenne a holdnak ily' hatalma, s végre

a fojtott remegések is feldobolhatnak,

felszínre jutva a mélyek az örök holnap

álmává csendítik a remény reggelét,

miként muzsika tappancsa, mi csendre lép,

úgy zendül harsogón a csillag, a vér, az ég, az ér,

a pezsdítő végtelen, a csengő hold, mi visszatér

minden alkony után helyére végül,

a Bőség szelleme csak éjben révül.

Valami igaz

Sorsom szertelen talpába szúrta újra és újra
valami hamis gondok számtalan szögét.
Mióta tudatom madara azokat kihúzta,
érzem, mi is az az örökké tartó lét - 

fátumvakságból a szabadra kilépni,
lombig emelni pöttöm csodákat,
hol tisztán tisztelt gyökérzetet sem tép ki
eltévedt kéz, s nem hal, és nem fárad

bele simításokba, csak érint,
hogy mögöttesben béke kavarogjon,
s rá bármely fagyos tekintetdér hint
borút, ő csak azért is harmatozzon.

Valami igaz ez, sebtiben sem rohanó,
tempók lappangó harmónia-lüktetése.
És habár a csend fazekában olvad a szó,
valósággá mondja fojtott igéit végre.

Még varázs

Lefelé tart tétován egy hópehely -

micsoda egyszerűen hulló szabadulás!

Megáll, tűnődik, kavarog a csenddel,

majd tovabomlik, akár egy tömör látomás.

Egészbe olvad ő, valahol él még,

lentről lesi elszállingózó társait.

Fehér porszemekből nyílik a fényév,

minek távcsövén át táncolnak árnyaik.

Sugárt sugalló, mégis álomsötét éjeken

belefagy a lényegbe a tudat-préselte szó. 

Határ csak minden bennefoglalt végtelen,

s eleven csak az, ami elmúlásba egyre hajló?

Regélő némaság, vagy tett súlya -

melyik a metszőbb vallomás?

S a kérdés felborzong újra és újra:

a bomló varázs még varázs?

Tenger:vers

Világot elnyelő, sziszegő tenger:

költészet.

Hessegető tajtékja szurkálja

köznapi rezgések 

doh-hadát.

Ősvégzet.

Ösztönné lett, habzó éjszakák.

Mélyén fellegkorall: finom lak.

Ad magából,

mert befogad.

Kebelező kapaszkodás.

A szépséghez való

poliposodás -

tapadókorongon gyúló

tűztükörben

arcod tisztult mása.

Égvadra lövöldöző képzelet.

Madarak már nem csipognak fájva.

A révület puskaporával hintett

megnyugvás,

nem más,

mint

a kalligrafikus szenvedés,

marcangoló gyönyörűség,

fényévek illatához való

csaholó hűség.

Ő, a vers. 

Álmot belőle fejsz.

A távolság kékség: körbevesz.

Valami erő által minden 

tollforgató továbbevez.

Búg, sziszeg, csattan, suhog - 

vers: a tenger.

Akkor pontosak rá állítások,

ha túlzók.

S ha vájdokló varázsa

elnyel...

Hajóját

kritikusmoszatok

sebzik:

üresek.

Lapjaira bomlik szét

a sebzett építmény.

Elsüllyedt...

Romjai olyan bűvölőek...

Tudósbúvár úszkál,

a költő csörtet.

Érzésfőnix súlya alatt

a törmelékek

újjászerveződnek.

Ki tudná

ezentúl bántani őket?

Tartásom megmarad, Élet:

hiába versz.

A gerinc maga a kígyó:

sziszeg és tenger és Vers.

Nekem nem az elmúlás

Érzem az őszt. 

Még szelek szikrái átívelnek ugyan a lég vérkörein, és a hűvösség ígérete hamar hussan tova, de már hallom gólyák előrevetített honvágyának verdeső jajszavát - hogyne hallanám...

Nekem nem az elmúlás az ősz, nem az. 

Éppen, hogy valami merőben üdítőnek a kezdete!

A forróság nehéz szagú sarának légfrissítője, az időtlenség kezdete. Az ismeretlen csodáinak kilincséhez éppen, hogy a hidegben nem fagy oda a kezünk. Felolvad valami öröktől való, szép végesség: az élet.

A hangulat folyója a természetével összevetve fordítva rian.

A táj szunnyad, a szellem ébred. A táj szelleme pedig... megálmodja a valósuló tavaszt, majd a nyarat.

De addig még szerencsére sok idő van.

Maradj még

Maradj még 

éppen most hullámzik a fönti világ,

Maradj még 

csillaghattyúk látványa búdból kiránt,

Maradj még

itt az idő álmok fals sarát átfesteni,

Maradj még

ébresztőórád méltatlansok ujjnyom lepi...

Maradj még

íme, kilép múltburkából a jelen,

Maradj még

nekem is pontosan olyan a kedvem,

Maradj még

látod, túljutunk majd nehezen, de ezen is,

Maradj még

dolgok zaja hátra, csendessége előre visz;

Maradj még

utak szintézise Te magad vagy,

Maradj még

mérgező léggombákba ne harapj...

Közelemben ne maradj akkor,

ha ittlét-ráncok súlyát rég túlhordtad - már csak

Ölelj át, mielőtt távozol,

ha utoljára, akkor először láthatlak.