Mikor a hajnal porcelánja összezárja
kucorgó végtagok melegét,
ott áll majd valaki, hiánytalan halkságban,
ki rövid útjából hozzád hazatért -
Már nem a gomolygó homály hűvöse,
mi levegőt magával hoz.
Nem leng tincse fuldoklón, nem paripás,
és Ő nem rejtetten foltoz
rekedtségben megrepedt érzés-szövetet,
valós, és mégis csodább a puszta létnél.
Mint pókhálót áttörő, túlpirkadt sugár,
új harmatok értelmét nyeri az éjfél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése