Lefelé tart tétován egy hópehely -
micsoda egyszerűen hulló szabadulás!
Megáll, tűnődik, kavarog a csenddel,
majd tovabomlik, akár egy tömör látomás.
Egészbe olvad ő, valahol él még,
lentről lesi elszállingózó társait.
Fehér porszemekből nyílik a fényév,
minek távcsövén át táncolnak árnyaik.
Sugárt sugalló, mégis álomsötét éjeken
belefagy a lényegbe a tudat-préselte szó.
Határ csak minden bennefoglalt végtelen,
s eleven csak az, ami elmúlásba egyre hajló?
Regélő némaság, vagy tett súlya -
melyik a metszőbb vallomás?
S a kérdés felborzong újra és újra:
a bomló varázs még varázs?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése