2016. szeptember 6., kedd

Tenger:vers

Világot elnyelő, sziszegő tenger:
költészet.
Hessegető tajtékja szurkálja
köznapi rezgések 
doh-hadát.
Ősvégzet.
Ösztönné lett, habzó éjszakák.
Mélyén fellegkorall: finom lak.
Ad magából,
mert befogad.
Kebelező kapaszkodás.
A szépséghez való
poliposodás -
tapadókorongon gyúló
tűztükörben
arcod tisztult mása.
Égvadra lövöldöző képzelet.
Madarak már nem csipognak fájva.
A révület puskaporával hintett
megnyugvás,
nem más,
mint
a kalligrafikus szenvedés,
marcangoló gyönyörűség,
fényévek illatához való
csaholó hűség.
Ő, a vers. 
Álmot belőle fejsz.
A távolság kékség: körbevesz.
Valami erő által minden 
tollforgató továbbevez.
Búg, sziszeg, csattan, suhog - 
vers: a tenger.
Akkor pontosak rá állítások,
ha túlzók.
S ha vájdokló varázsa
elnyel...
Hajóját
kritikusmoszatok
sebzik:
üresek.
Lapjaira bomlik szét
a sebzett építmény.
Elsüllyedt...
Romjai olyan bűvölőek...
Tudósbúvár úszkál,
a költő csörtet.
Érzésfőnix súlya alatt
a törmelékek
újjászerveződnek.
Ki tudná
ezentúl bántani őket?
Tartásom megmarad, Élet:
hiába versz.
A gerinc maga a kígyó:
sziszeg és tenger és Vers.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése